1604 végére a bányavárosokig sikerült Bocskai csapatainak megszállnia Felső-Magyarországot. Voltak még be nem hódolt erősségek azon a területen is, Erdélyben is épp csak megkezdődött a császáriak kiszorítása, de a szerencsi országgyűlésen, áprilisban úgy döntöttek, hogy nyugat felé folytatják tovább a hadműveleteket. Április elején tehát a dunántúli nemes, Horváth Tamás kis csapata élén megindult Szerencsről, hogy szűkebb pátriájában is kitűzze a felkelés zászlaját

A Dunántúl számára természetesen ismert volt már Bocskai mozgalma, 1604 decemberében Sopron vármegye nemeseit a megyegyűlésen tájékoztatták az eseményekről. Megyeri Imre alispán és a főjegyző fel is utazott Bécsbe, ahol biztosították az udvart a megye hűségéről. Az ország ezen része sok szállal kötődött a Habsburg-birodalomhoz, ráadásul a legerősebb császári erősségek is ezen a területen álltak, és a török ellen csak nyugatról remélhettek segítséget.

A nemességnek csak töredéke óhajtotta a Habsburgok elleni küzdelmet, közéjük tartozott Horváth Tamás, aki felkereste Bocskait segélykérés céljából. A fejedelem csak csekély haderőt adott Horváth mellé, mert a helyi nemesség átpártolásától remélte, hogy megfelelő sereg áll fel a császáriak ellen.

Levelet küldött a dunántúli nemesség prominens képviselőinek, Batthyány Ferencnek, Nádasdy Tamásnak és Lászlónak, Széchy Tamásnak, Bánffy Györgynek és Kristófnak, illetve a vármegyék nemességének. Egyúttal a kanizsai pasát is felkérte, hogy alkalomadtán segítse Horváthék tevékenységét.

Horváth először Fehérvár felé indult, hogy segítséget szerezzen a törököktől, de közben Vázsony várát ügyes hadicsellel szerezte meg. Pápaiaknak kiadva magukat bebocsátást nyertek és megszállták a várat. A kapitányt Horváth magával vitte Fehérvárra. Ahogy távozott, a pápaiak április 26-án egy belső ember segítségével bejutottak és visszavették Vázsonyt. A visszaérkező Horváthot puskalövésekkel fogadták. Ezt követően visszatért Bocskaihoz és jelentette küldetése kudarcát.

A következő vállalkozást jobban elő kellett készítenie a fejedelemnek, mert a Dunántúlra alsó-magyarországi hadainak előrenyomulása miatt mindenképpen szüksége volt, ha nem akarta, hogy azokat a császáriak oldalba támadják. Így megbízta Némethy Gergely hajdúkapitányt a hadművelet végrehajtásával. Az első hajdúcsapatok május 8-án Rajka és Somorja között átkelte a Dunán, majd betörtek Ausztriába. Az útjukba eső mosoni és ausztriai falvakat felgyújtották, a lakosságot, akit kézre keríthettek, levágták vagy rabságba hurcolták. Főleg a nők és a gyerekek estek áldozatul a hajdúk dühének. Május 17-én 1700 felkelő kelt át a Dunán és támadt rá Moson vármegyére. Felégették Nezsider mezővárost is, majd Feketeváros, Fehéregyháza, Ruszt, (Fertő)Meggyes, Fertőrákos és Balf következtek. Fehéregyházán megölték a bírót, és elhurcoltak 57 asszonyt és gyereket.

Másnap aztán maga Némethy Gergely kelt át a folyón 2-4000 fővel. A szerteportyázó hajdú-török-tatár csapatok nemcsak alsó-ausztriai, hanem magyarországi (Kis- és Nagyhöflány, Szarvkő, Vimpác, Vulka – és Lajtapordány, Malomháza, stb.) településeket is feldúltak. Az erős Kismartont azonban elkerülték. A lakosság erődített helyekre igyekezett menekülni, Sopron városa, Sárvár, Monyorókerék és Kabold nyújtott sokak számára menedéket.

A térségben állomásozó császári sereg számbeli és minőségbeli fölényben is volt Némethy hadával szemben, Sopronban, Győrben, Óváron és Varasdon nagyobb helyőrségek voltak, és számítani lehetett a szomszédos Horvát-, Stájerország és Ausztria katonaságára is, de szétszórtságuk miatt nem fejthettek ki hatékony ellenállást. Ráadásul a belső-ausztriai és a bécsi Udvari Haditanács között hatásköri viták dúltak a tekintetben, hogy kit illet a Rába és a Duna közti terület védelme. Mindkettő elhárította magáról ezt a felelősséget, így a terület lényegében védelem nélküli légüres térré vált. Némethy ezt ügyesen ki tudta használni.
Némethynek is mindenképpen növelnie kellett haderejét a magyar végváriak, a nemesség és a hajdúk átállása révén. Május 18-án, rögtön átkelését követően elfoglalta a sárvári átkelőt, ahol hídfőállást építtetett ki azért, hogy török és tatár szövetségeseivel itt egyesülhessen. Két nappal később a hajdúkat Seifried von Kollonich alsó-magyarországi főkapitány és Adam von Trautmansdorff ezredes Sárvárig kergette, de ott be kellett szüntetniük a hajszát. Annyit elértek viszont, hogy a felkelők nem pusztították végig a Rábaközt. Trautmansdorff ezután Sopronba húzódott, megerősítve ezzel a város védelmét.

Némethy épp csak megjelent a Dunántúlon, amikor a szentgróti vár kapitánya, Hagymássy Kristóf, egyébként Bocskai rokona, önálló akcióba kezdett. A régóta áhított Sümeg várát akarta megszerezni, ezért Horváth Bálint hadnagy vezetésével május 20-án 16 lovast indított útnak Szentgrótról Sümegre. Horváth felfogadott néhány hajdút, akik rácsaptak a sümegiek marháira. Az őrség azonnal kirobogott a várból, mire Horváth belovagolt azzal az ürüggyel, hogy Hagymássytól hozott üzenetet Újlaki Lajos veszprémi püspöknek. Amint a főpap előlépett, Csabi Mihály, Horváth egyik katonája, a fejszéjével azonnal lesújtott a fejére és levágta azt, aztán az ablakon keresztül az árokba hajította. Horváth bejelentette, hogy Hagymássy számára elfoglalta a várat. A megbénult őrség minden ellenállás nélkül tudomásul vette a történteket.

Hagymássy azonnal megindult Sümegre, de mire odaért, Némethy hajdúi megelőzték. Horváth a várból rájuk lőtt, páran el is estek, majd a megérkező Hagymássyt elfogták és megverték. Ő erre beszólt, hogy nyissanak kaput, amit Horváth kénytelen volt megtenni. A betóduló hajdúk a hadnagyot is jól helybenhagyták és elfoglalták a várat Bocskai számára. Hagymássy nem tehetett mást, a várbeli ágyúkkal Némethyhez vonult.
A hajdúkapitány ekkor (május 22.) a Vas és Veszprém megye határán fekvő Vatnál táborozott, majd 26-28 között egyesült a beérkező török és tatár segédcsapatokkal. A környékbeli várak katonái közül sokan megtagadták az ellene való harcot vagy nyíltan átálltak.

Batthyány Ferenc dunántúli főkapitány újonnan megszerzett (1605. február) vára, a Kanizsa 1600. évi elestével kiemelkedően fontos Körmend Ráttky Menyhért vezetésével azonban ellenállásra készült. Pedig alig maradt őrség a várban, mert a hajdúk a átszöktek a felkelőkhöz, összesen 13 lovas és néhány tiszt, meg a hirtelenjében a város polgáraiból toborzott fegyveresek védték a rossz állapotú falakat. Május 26-án a védők rémálma valóra vált, amikor Némethy hadai megközelítették a mezővárost. Batthyány kihívta Ráttkyt, a polgárság pedig azonnal meghódolt Némethy előtt. Bakó Gergely, Ráttky helyettese kétségbeesetten kérte, hogy legalább az ágyúkat vigyék el Németújvárra, különben mind a felkelőké és a törököké lesz. Ez néhány nap múlva be is következett, amikor rövid tűzharcot követően a vár őrsége is Bocskai zászlai alá állt, Némethyék pedig a féltett ágyúkat is megszerezték. Bellavich Mátyás lett a kapitány, aki lefogatta a császárhűségen maradt hajdúk családját, őket pedig vízbe fojtatta.

Ezt követően Szombathelyhez vonult a sereg, a város ellenállás nélkül meghódolt. A levéltárat előzőleg Németújvárra menekítették, ahol azonban tűz ütött ki és szinte a teljes iratanyag elpusztult. Szalónakra húzódott Pethe Márton kalocsai érsek, győri püspöki adminisztrátor, egyben Szombathely földesura, aki hamarosan Bécsbe távozott, és október elején meghalt.

Némethy Szombathelyről előreküldte Széchy Mihályt, Horváth Bálintot, Sibrik Osvátot és Ambah agát, hogy Kőszeget elfoglalják. A bécsi hadvezetés kereken elutasította a város segélykérését, mire a várkapitány és a város zálogbirtokosa a korábbi években felségárulási perbe fogott Nádasdy II. Tamás, valamint a városkapitány, a német Hans Inckhofer inkább megnyitotta a kapukat, és átálltak Bocskaihoz (május 29., pünkösdvasárnap), bár a német polgárok ellenállásra készülődtek. Inckhofer megmaradt városkapitánynak. Nádasdy volt az egyetlen dunántúli arisztokrata, aki következetesen megmaradt a fejedelem hűségén, később a bécsi békében külön cikkelybe foglalták a bántatlanságát.

Némethy serege május végén Szombathely és Gencs körzetében, illetve Bozsokon (ez lehetett a Kőszeg ellen küldött különítmény) táborozott. A Batthyány-uradalmakhoz tartozó Szalónakon és Rohoncon is a hajdúsereg érkezésétől féltek, de ezek a várak nem nyitottak kaput, ahogy Borostyánkő is visszaverte a török-tatár csapatokat. Veszprémben a katonaság kikergette a kapitányt, Tobias Grafot, a vicekapitányt és a porkolábot, majd követeket küldtek Némethyhez. A tihanyi kapitány, Vincze Pál a koppányi béget látta vendégül.

Az előző évben elhunyt Fekete bég özvegye, Báthory Erzsébet által birtokolt sárvári vár is feltehetően meghódolt ekkor, nyilván a rábai hídfő létesítésével egyidőben, bár Némethy azon követelését, hogy a vár ágyúit vigyék Sopron ostromára, az úrnő megtagadta. Ugyancsak itt lelt menedéket a királyhűségen maradt Cziráky Mózes is. Némethynek tehát Körmendről kellett lövegeket vinni Sopronhoz. Pápa Enyingi Török István vezetésével ellenállt, és Sopron sem nyitott kaput, nem utolsósorban azért, mert Trautmannsdorf ezredes vezetésével jelentékeny császári haderő állomásozott a falai között. Nem hódolt meg Batthyány Ferenc, az ő birtokait azonban elkerülték a prédálók elsősorban azért, mert tárgyalásokat kezdeményezett a felkelők és Mátyás főherceg között. Semleges magatartást tanúsítottak a Széchyek és talán Báthory Erzsébet is. Nádasdyn kívül csak egy arisztokrata, Szerdahelyi Dersffy Ferenc állt ideiglenesen Bocskai pártjára.

A Sopron vármegyei nemesség jó része ugyancsak a fejedelem oldalára állt, ebben főleg a június 2-ára, Csepregre, a Nádasdy Anna és Zrínyi Miklós áprilisi esküvőjére épített új tágas épületbe meghirdetett gyűlésnek volt szerepe. A Némethy által birtokelkobzás fenyegetése alatt megjelent Vas és Sopron vármegyei nemesek felesküdtek Bocskaira és táborba szálltak. Ezzel lehetővé vált Némethy számára, hogy meginduljon Sopron ostromára.

Irodalom
Istvánffy Miklós: História az magyarok dolgairól. 3. kötet. Bp., 2009.
Dominkovits Péter: „Egy nemzetek lévén…” A Nyugat-Dunántúl Bocskai István 1605. évi hadjárata idején. Bp., 2006.
Nagy László: A Bocskai szabadságharc katonai története. Bp., 1961.
Bariska István: Nádasdy II. Tamás és a Bocskai-felkelés. In.: Századok. 2010. 4.
Tóth István György: Körmend a kora újkorban. In.: Körmend története. Körmend, 1994

Hunhír.info