Amikor még a kilencvenes években a Rákóczi Szövetség alelnökeként politizáltam, mindig hangoztattam, hogy nem bízom a szomszéd népek értelmiségi nagyjainak szólamaiban. Főképp Trianon kapcsán nem. Még a csehek látszat tárgyilagosságában is éreztem az álnokságot. Sokat beszélünk Trianonról, de szomszédaink többnyire még ma is azt tartják, hogy a történelmi, úgymond „félfeudális” Magyarország megérdemelte a sorsát, pedig a valóságban liberálisabb volt, mint a dualista társország, Ausztria.
A nemzeti érzés és bukás bonyolult dolog, épp Trianon kérdése az, amely hitvitára kényszerít bennünket. Igen, mert a fiatal, többnyire csak az első világháborút követően „NB I-es” szintre lépett nemzetek még most is abban a pszichotikus állapotban vannak, mint amilyenben a törzsszurkolók szoktak leledzeni egy javukra ítélt kétes értékű, ám győzelmet jelentő gól után. Politikai és szellemi vezetőik hivatástudata és világszemlélete a kelet-európai rendszerváltásokat követően is csak a legközelebbi holnapig terjed, és ha nagyobb összefüggésekben próbálnak gondolkodni, csak a számukra jelentős történeti összefüggéseket látják: mozaikokat Közép-Európából, a hajdani magyar királyságból. S hozzá hazug latinitást vagy szláv ősiséget, meglehetősen fellengzős stílusban.
A szembenézést és főképp a bocsánatkérést alaposan meggondolják.
A szlovákok például megkövették a zsidókat és a németeket a második világháborúért és az azt követő üldöztetésekért, de a magyarokat nem. Az érzelmi túltengés – különösen a románoknál és a szlovákoknál – még értelmiségükben is a primitív ösztönök érvényesülését segítette elő, ahogy ezt tapasztalhattuk mindkét világháború után: a bosszú, a világnézeti elvek gátlástalan cseréje, az ellenség megalázása, a rablás és a hódítás vágya jellemezte őket. (Csak egy példa: a francia Lorée ezredes jelentése szerint a megszálló román hadsereg 1919-ben kilencvenmillió aranykorona értéket rabolt össze, és amikor visszavonult, a tatárjárás jutott róluk a magyarok eszébe.)
A kollektív bűnösség jegyében született benesi rendeletekkel óriási magyar vagyon ment át szlovák kézbe 1944 és 1948 között, a népességcserével pedig elkezdődött a felvidéki magyarok mai napig tartó módszeres asszimilálása. (A faji alapon hozott benesi rendeleteket pedig az önállóvá vált Szlovákia törvényhozása is megerősítette.) Az utódállamok minden szociális, gazdasági és egyéb alkotása a homogén nemzetállam kiépítésére irányult, és kisebbségvédő intézményeik közül valójában egyik sem azt a funkciót tölti be, amiért alapították. Történetírásuk és iskolai történelemoktatásuk kétértelmű: tömeggyilkosaikról rendszerint kiderül, hogy áldott jó, tehetséges emberek voltak, akikért igazán nagy kár. (Mint Tiso páterért vagy Antonescu marsallért.) Hogy egész sereg program van a kisebbségi autonómiákra, amelyek közül valamelyiket végre lehetne hajtani náluk is, csak a magyar kisebbség túlfűtött fantáziájának tulajdonítják. Romániában az Agerpres felmérése szerint a román lakosság nyolcvan százaléka ellenzi a magyar autonómiát, amit pedig Sztálin idején a magyarok – ha formálisan is, de – Székelyföldön megkaptak.
S egy másik felmérés: a románok egyharmada konok magyargyűlölő. A szlovákoknál sem jobb a helyzet: a Dunaszerdahely csapatának mérkőzései Tiso-korabeli gyűlöletet váltanak ki a szlovákokból. S itt van mindjárt az a paradoxon, hogy a magyar kormány a V4-ek európai porondon tartása végett kénytelen szemet hunyni a felvidéki magyarok erőteljes asszimilációja felett. Az a nemzetiségi „béke”, amely Kelet-Közép-Európát magával rántja, egész más, mint ahogyan azt lelkes, főképp magyar értelmiségiek lefestik. Be kell látnunk, hogy amit az utódállami szellemiségről és a kóros nemzeti érzésről hallottunk, mégiscsak igaz lehet. Viszont igaz – ahogy a széplelkek állítják –, hogy mi még azokat a népeket sem gyűlöljük, amelyek száz év során több ízben is tanújelét adták, hogy érzelmeik egyáltalán nem barátiak. Pedig Szerbiából érkezett az a bizonyos revolver, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösére irányítva a történelem megadta a jelet, hogy a térség démonjai kiszabaduljanak na palackból.
Tamáska Péter – MHO
Hunhír.info