A Stockholm-szindróma egyfajta túlélési stratégia volt a társadalom jelentős részének gondolkodásában és viselkedésében a forradalom brutális vérbefojtását követően.

Az 1957-es sok szempontból az egyik legjelentősebb május 1. volt a magyarorszá­giak történetében. Éppen ezért a mai napig vita tárgyát képezi, ugyanakkor a Kádár-korszakban is többször hivatkoztak erre a „jeles napra”, amelyet a rendszer legitimációs elemének tekintettek, és tekintenek többen is a mai napig, hivatkozva a résztvevők létszámára, amelyet már Kádár is kiemelt az „ünnepi” beszédében.

Magyarországon a május elsejék ünneplése 1890-ben vette kezdetét. Ezt követően 1919-ben tartották a legmonumentálisabb rendezvényt, majd a két világháború között a nagyobb megmozdulásokat csak részben engedélyezték. A második világháborút követően gyökeresen megváltozott a helyzet, hiszen innentől kezdve nagyszabású rendezvényeket tartottak. Ugyanakkor a kommunista és a szociáldemokrata párt kisajátította magának az ünnepet, annak rendezését gyakorlatilag ők bonyolították le. 1953-ig felvonulással egybekötve a Hősök tere adott helyet a munka ünnepének, majd a tribün és a Sztálin-szobor megépítését követően a Felvonulási tér vált a központi színhellyé és maradt a rendszerváltoztatásig. Ez alól kivételt csak az 1957-es esztendő jelentett.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően szovjet támogatással hatalomba ültetett Kádár-kormány egyik legfontosabb feladata a rendszer restaurálása volt, amelynek egyik szimbolikus napja 1957. május 1. lett. De hosszú és rögös volt az út idáig.

Kádárnak hamar be kellett látnia, hogy a rendszer újjáalakítása tárgyalásos úton nem lehetséges, így 1956 november végétől, december elejétől az erőszakhoz folyamodott.

A megtorló perek és a sortüzek leadása mellett ugyanakkor nem csak az „erőszakos kártyát” játszotta ki az új hatalom. Már kezdetektől fogva lényeges volt a Rákosi-féle vonaltól történő elhatárolódás. Egyrészt szóban, másrészt tettekben is, hiszen a korábbi, sztálinista berendezkedés társadalmat leginkább irritáló rendelkezéseit igyekeztek eltörölni, bár a volt államvédelmi (ÁVH-s) dolgozók sok esetben még jó pár évig a helyükön maradtak. A fegyveres szervek újjá- és megalakítása mellett az utca után a gyárakban és a munkahelyeken is igyekezett a rendszer átvenni a hatalmat. A munkástanácsok és forradalmi bizottságok összetételének megváltoztatása, majd felszámolása lényegesnek bizonyult. A gazdaság újraindítása sem ment könnyen, a szénnel működő gazdaságban például a széntermelésnek a forradalom előtti időszakra történő felfuttatása hónapokat vett igénybe.

A lelkek gyarmatosítása

Az utca és a munkahelyek meghódítása mellett a „lelkek gyarmatosítása” is kiemelt szemponttá vált. Ebben a média mellett a tömegrendezvények kiemelt szerephez jutottak. Míg az MSZMP által a Nyugati pályaudvarnál szervezett decemberi tüntetés összecsapásba, majd lövöldözésbe torkollott, addig nem sokkal később, a május elsejei felvonuláson százötven-kétszázezren vettek részt. Az 56 végi kudarcból okulva a hatalom a későbbi rendezvényeit igyekezett pontosan megszervezni. Ugyanakkor a fokozatosság elve is érvényesült májusig, és 1957. március 15-re készülve felnagyították a várható megmozdulást. A fontosabb objektumok és a forradalom alatt jelentősebb szerepet kapott városrészek „védelmét” megtervezték. Előtte felvonultatták a karhatalmat és a határőrséget is. A számukra kényes épületeket megszállták, a fontosabb útvonalakon járőröztek, illetve mindezen felül tartalékot képeztek.

A fegyveres szervek, így a rendőrség, a karhatalom és az ekkor újonnan szerveződő Munkásőrség együttműködését részletesen kidolgozták. Lényeges, hogy ez utóbbinak azon egységei kaptak ekkor elsősorban fegyvereket, amelyek a „kényes” fővárosi részeken helyezkedtek el. Jelentősebb megmozdulás nem is történt 48 évfordulóján, aminek nem is lett volna reális esélye, hiszen a forradalom vezetői vagy elhunytak, vagy börtönben ültek, vagy pedig emigrációba kényszerültek. Az más kérdés, hogy a rendszer miért nagyította fel ennek a napnak a jelentőségét. Mozgósítani akarta híveit, vagy paranoia kínozta? Utóbbit támasztja alá, hogy a későbbi mozgósítási tervekbe is jelentős számú, a belső rend biztosítására tervezett erőt kalkuláltak.

Kádár debütálása

Mivel március 15-én jelentősebb esemény nem történt, így a tömegrendezvényeket tekintve a decembertől passzív rezsim fokozatos aktivitásba ment át. Nem sokkal később több gyárban munkásgyűléseket szerveztek, amelyeken a párt vezetői – Kádárt kivéve – vettek részt. Ezt követték a nagyobb számú szabadtéri rendezvények Budapest szimbolikus pontjain, így például a Köztársaság téren. A tömeg felvonultatása ezekre szervezetten történt, elsősorban a gyárakból.

Majd következett március 30-a, amikor a nagyobb városokban felvonultatták a Munkásőrséget, a párt hadseregét, egyfajta kommunista diadalmenetet tartva a leigázott országban, amelyben már április 4-én a szovjet csapatok második „felszabadítását” ünnepelték a hatalom birtokosai. Bár ekkor még nem volt sem katonai parádé, sem pedig tömegrendezvény, a fővárosban a Szabadság téren volt csupán egy szűk körű koszorúzás. Lényeges, hogy 1945-ben is ez volt az egyik színtere az akkori „felszabadulás ünnepének”.

Ez után következett a felkészülés május 1-re, amelyet részletesen megterveztek vidéken és Budapesten. Jelen cikkben leginkább a fővárosi eseményekkel foglalkozom. Fontosnak tartották a háború utáni „hagyományokhoz” történő visszatérést, így felvonulást, majd beszédet is terveztek. Míg akkor a millenniumi szoborcsoportot eltakarva emelték a tribünt, addig 57-ben a Magyar Ifjúság Útja – korábban Sztálin, azelőtt és ma Andrássy út – torkolatában állították fel. Nyilván az emlékmű nem eltakarásával a rendszer nemzeti jellegét próbálták kiemelni. Ebben különbözött például a 45-ös ünneptől. Május 1-je előtt a felvonulást a helyi MSZMP-pártszerveknek kellett megszervezniük.

Megszabták, hogy a fővárosi kerületekből Budapest mely öt pontján gyülekezzenek. Ezt követően meghatározott útvonalon végigmasírozva kellett megközelíteniük a rendezvény helyszínét.

A térre érő oszlopokat az MSZMP vezetői fogadták, és vonultak az emberekkel a tribünig. Az ekkor debütáló Magyar Televízióban és a filmhíradókban a nézők nem egy szocialista istenné emelt Rákosit, hanem egy, a munkásokkal beszélgető pártvezetőt láthattak.

A korábbi Rákosi-féle személyi kultusz helyett itt kezdődött el az új „Kádár-brand” építése, amely a hetvenes évekre érte el igazán a csúcspontját. Kádár János forradalom utáni egyik legfontosabb „debütálása” lett 1957. május 1., amelyen csaknem egyórás beszédet mondott.

Ugyanakkor a rendezvény biztosítására is odafigyeltek a rendőrség, a karhatalom és a Munkásőrség erői. Utóbbi egységei fel is vonultak, sőt a teret kettős sorokban részekre osztották, biztosítva eme „munkásőrfolyosókon” az esetleg rosszul lett vagy rendbontó személyek gyors eltávolításának lehetőségét. A Városligetben és több helyen szórakozási lehetőségek voltak a gyűlést követően. Az ünnep a hatalom szemszögéből nézve jól sikerült, az ő interpretációjuk szerint négy-ötszázezren vehettek részt, bár ennyien be sem fértek volna a helyszínre. A résztvevők toborzásával kapcsolatban nem került eddig elő olyan adat, amely erőszak alkalmazására utalt volna.
A forradalom véres leverését követően elég lehetett csupán a „rábeszélés” is. Lényeges, hogy a kerületi pártszervek sem voltak tisztában azzal, hogy hányan vonultak fel a kerületükből.

A megtorlás következménye

Felmerül a kérdés, mi lehetett az oka, hogy a forradalom leverését követően nem sokkal ennyien részt vettek ezen a rendezvényen? Ez a csoport- és társadalmi jelenség nagyon hasonló ahhoz, amit Stockholm-szindrómának szoktak nevezni. A különböző diktatúrák ezt sokszor tudatosan igyekeznek kialakítani az uralmuk alá hajtott társadalmakban.

Kádárnál ez kevésbé lehetett tudatos, inkább ráérzett minderre.

Ezt a jelenséget 1973-ban írták le, amikor egy stockholmi bankrablásnál megfigyelték, hogy a túszok megpróbálták megakadályozni a kiszabadításukat, és a későbbi tárgyalás során megtagadták a tanúskodást, igyekeztek korábbi fogvatartói­kat mentegetni. Mindezt a rablók erőszakkal és kisebb kedvezmények biztosításával érték el. Az ezzel foglalkozó szakirodalom a különböző diktatúrák módszerei között említi még a felvonulások tartását és a fegyveres szervek felvonultatását is. Tulajdonképpen hasonló figyelhető meg az 1956 utáni Magyarországon: a megtorlás perei, a forradalom leverése során és azt követően gyakorolt túlzott brutalitás, sortüzek, adókedvezmények stb., a karhatalom, a határőrség, a Munkásőrség felvonultatása, tömegrendezvények szervezése.

Majd következett egyfajta beletörődés, később a „Kádár apánk” kép kialakulása. Ugyanakkor ez a magyarázata annak is, hogy a rendszerváltozást követően végzett közvélemény-kutatási adatokban Kádár az egyik legnépszerűbb történelmi személlyé vált, nem is beszélve a sokak által a rendszer iránt a mai napig érzett nosztalgiáról.

Mindennek során nem szabad elfelejteni, hogy a Stockholm-szindróma egyfajta túlélési stratégia volt a magyar társadalom jelentős részének gondolkodásában és viselkedésében a magyar forradalom és szabadságharc brutális vérbefojtását követően. Ennek a beidegződésnek nyomai nem múltak el teljesen, ma is benne élnek a társadalom mindennapjaiban, nagyobb kárt okozva ezzel mindenféle gazdasági válságnál. Ennek tudatában érthető meg igazán 1957. május 1. és a Kádár-rendszer „sikere” Magyarországon.

Kiss Dávid
VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

Hunhír.info