Április 26-án, pénteken este kitiltottak a “soha nem volt még ilyen jó a kapcsolatunk velük” Szerbiából. A családommal délvidéki barátainkhoz mentünk volna a hétvégére. Igazából az a legérdekesebb ebben, hogy idén már kétszer voltam a Délvidéken, egyszer januárban és egyszer februárban, mindkét alkalommal gond nélkül átlépve a határt.
Mikor 2014 augusztusában kitiltottak Ukrajnából, mert Kárpátaljára szerettem volna életemben először elmenni, akkor az ukrán határőr ahogy megnézte az útlevelemet, egyből mondta, hogy a számítógépe szerint, én ki vagyok tiltva.
Most viszont nem mondtak semmi ilyet. Félreállítottak, kérdezgették, hogy hová megyünk, mennyi időre, mennyi pénz van nálunk stb. Ezután alaposan átvizsgálták az autónkat meg a csomagjainkat is, de mindent rendben találtak.
Ekkor még azt gondoltam, hogy csak szívatnak egy kicsit, mert Nagy-Magyarország-matrica van a kocsin vagy ilyesmi, de egy újabb fél óra várakoztatás után 22:50-kor közölték, hogy én nem mehetek be Szerbiába.
A belépést megtagadó formanyomtatványon 13 pontban felsorolt okok közül azt ikszelték be, hogy kitiltásom “a Szerb Köztársaság és polgárai biztonságának megőrzése miatt szükséges”. De hogy ez pontosan mit takar és meddig fog tartani, azt nem mondták meg! Szóval kicsit olyan volt, mintha ez nem lett volna eleve eldöntött, hanem ott találták volna ki. Persze az is lehet, hogy rácéknál más a gyakorlat, mint az ukránoknál, nem tudom.
Valójában február óta semmi jelentős esemény nem történt velem. Nem “exponáltam” magam valami olyan új politikai megnyilvánulással, ami addig ne lett volna. Úgyhogy átgondolva a dolgot, jelenleg annyi ötletem van csupán, hogy esetleg a Trianon felülvizsgálatáért folytatott aláírásgyűjtő ténykedésünk, valahogy mostanában érte el a szerbek ingerküszöbét. Ez esetben viszont más ehhez köthető ismertebb személyiségek is számíthatnak majd a magyar-szerb határon hasonló “kedveskedésre”.
Őszintén szólva, mindig is különösen utáltam ezt a határt, mert sokszor előfordul, hogy nagyon sokat kell várni az átjutáshoz. Most is két óra volt, mire átjutottunk (volna), majd a visszafordításom után újabb két óra volt, mire visszajutottunk Magyarországra. Ha cinikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy legalább megszabadultam ettől a problémától. De persze ez nem ilyen egyszerű az olyanoknak, mint én, akik nem pusztán ebben a jelenlegi csonka országban gondolkodnak a magyarság élettereként. És akiknek igazán fáj, hogy az ősi magyar földterület közepén mindenfelé határkapuk állnak, ahol mindkét oldalon magyarok élnek több mint ezer éve, mégis idegenek döntik el a kapukban, hogy egyik magyar átmehet-e a másikhoz.
Szóval, százszorosan is vesszen Trianon! És bár nem akarok háborút, vagy hogy Trianon miatt megint magyaroknak kelljen meghalnia, sőt, még azt se akarom, hogy Trianon miatt szerb, román, ukrán vagy szlovák embereknek kelljen, de van egy dolog, amit még jobban nem akarok, az pedig az, hogy ez az igazságtalanság így maradjon!
Budaházy.info
Hunhír.info
