100 esztendeje, 1919. április 18-án alakult meg a Rongyos Gárda, az első világháborút megjárt hazafias érzelmű tisztekből és katonákból, szegény napszámosokból, illetve a Székely Hadosztály maradványaiból. Az önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországról elvett Sopron környéke megtartása volt, de más elfoglalt területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára.
Megakadályozták az osztrák reguláris hadsereget a vidék elfoglalásában, sőt, a mai Burgenland területét visszafoglalták, ahol kikiáltották a Lajtabánságot. Ez vezetett az 1921. december 14-16. közötti soproni népszavazás megtartásához.
A felkelés nyitányaként az első ágfalvi összecsapásban a rongyosok meghátrálásra kényszerítik az osztrák csendőrség alakulatait.
1921. augusztus 28. Első ágfalvi összecsapás
1921. szeptember 8. Második ágfalvi összecsapás
Az önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéke megtartása volt, de más elfoglalt területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára. Megakadályozták az osztrák reguláris hadsereget a vidék elfoglalásában, sőt, a mai Burgenland területét elfoglalták, ahol kikiáltották a Lajtabánságot. Ez vezetett az 1921. december 14-16. közötti soproni népszavazás megtartásához.
A felkeléshez mintegy száz bosnyák és albán muszlim önkéntes is csatlakozott Durics Hilmi Huszein vezetése alatt. Egy Ahmet nevű katona el is esett az osztrákokkal vívott harcokban, így a nyugat-magyarországi felkelés mártírja lett.
A felkelők emellett radikális nézeteket vallottak, Szabó József százados irataiból kitűnik, hogy még a félterrorista módszerektől sem riadtak vissza.
A nyugat-magyarországi felkelés 1921. augusztus 28. – 1921. október 13.között zajlott a mai Burgenland és Magyarország nyugati területén. A felkelés kiváltó oka az osztrák államtanács 1918. november 17-i nyilatkozata volt, amelyben etnikai elvekre hivatkozva bejelentette területi igényét a többségében németek lakta, de jelentős horvát és magyar kisebbséggel rendelkező Nyugat-Magyarországra, beleértve Sopron városát is.
Az antant jóváhagyta az osztrák kérelmet és az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződésben Ausztriának ítélte a területet,
A döntés ellen a magyar kormány is tiltakozott és megpróbált megállapodni az osztrák államvezetéssel, de a próbálkozások eredménytelenül zárultak.
Ekkor kezdődött egy önkéntesekből álló magyar felkelő alakulat szervezése, Héjjas Iván, Prónay Pál és Ostenburg-Moravek Gyula vezetésével.
Amikor 1921.augusztus 28-án az osztrák csendőr alakulatok átlépték a határt, hogy birtokukba vegyék a nekik ítélt területet, Ágfalvánál a Francia Kiss Mihály és Kaszala Károly vezette felkelők szembeszálltak a csendőrökkel és visszaverték őket. Ezzel vette kezdetét a nyugat-magyarországi felkelés, amely közel másfél hónapig tartott. A felkelés során a felkelők kiszorították az osztrákokat a teljes Burgenland területéről, majd kikiáltották a Lajtabánságot, Prónay Pált nevezve ki lajtai bánnak.
A magyar kormány hivatalosan nem támogatta a felkelőket, de a felkelés leveréséért sem tett semmit. A harcok eredményességének köszönhetően az 1921. október 11. – 13. között tartott Velencei konferencián a kormány képviselői kiharcolták, hogy Sopron és a környékén fekvő nyolc falu népszavazás útján dönthessen hovatartozásáról.
A december 14. – 18. között tartott népszavazáson a lakosság 65,8%-a Magyarország mellett szavazott, így a népszavazás teljes sikerrel zárult. Ez volt a trianoni békeszerződés egyetlen komolyabb területi revíziója, melyet a nagyhatalmak tartósan elfogadtak.
FRISSÍTÉS:
100 évvel ezelőtt, 1919. április 18-án alakult meg a Rongyos Gárda, az a félkatonai szervezet, amelynek története és működése még ma sem teljesen feltárt, a rendszerváltás előtt pedig még a tabuk között is tabu volt vele foglalkozni. A tankönyvekből gyakorlatilag teljesen kimaradt, legfeljebb általánosságban említették a tiszti különítményeket, mint kalandorhajlamú, kétes egzisztenciák által létrehozott, véreskezű, kommunistaellenes terrort folytató és soviniszta propagandát terjesztő irreguláris fegyveres csapatokat.
Napjainkban azonban már lehetőség nyílik a valósághoz közelebb állva, több szempontból vizsgálni működésüket, céljaikat és eredményeiket. Itt ezek egyikéről, a Héjjas Iván vezette Rongyos Gárdáról emlékezünk.
Alapvető céljuk az első világháború után a széthulló Magyarország elcsatolt részeinek visszaszerzése, a kommunisták elleni küzdelem, az országot elfoglalni és kifosztani akaró románok elleni gerillaharc volt. Nevük a Rákóczi-szabadságharc előtt Thököly Imre bujdosóiból és a „szegénylegények”-ből összeállt és Rákóczi előtt az ország belsejébe utat nyitó, a kuruc hadsereg elődjét képező igencsak vegyes, gyülevész had elnevezésétől származik, ám nemcsak kinézetre, hanem elszántságban és hazaszeretetben is hasonlítottak rájuk.
1918 novemberében javában tombolt az „őszirózsás forradalom”, gróf Tisza Istvánt ekkorra már meggyilkolták, ezzel Magyarország elindult a poklok útján. A világháború november 11-én végetért, Európa agyonkínzott, kizsigerelt népei békét kívántak. Sorsuk fölött a győztes nagyhatalmak képviselőin kívül (Clemenceau, Lloyd George, Orlando, Wilson) a hátuk mögött álló, főként szláv származású figurák (Magyarország szempontjából nem utolsósorban Masaryk és Benes) is bele óhajtottak szólni a legyőzöttek sorsába.
A világ tele volt a hivatalos propagandával, amely Wilson elnök szónoklatait tartalmazta: ezután következik majd a boldog béke ideje, minden nemzet számára pártatlan igazság szolgáltatása a jog és erkölcs szerint… stb. Meggyőzően hangzott, csak éppen nem volt igaz, sőt az ellenkezője következett be.
Hogy némileg rávilágítsunk az összefüggésekre, az Amerikai Egyesült Államok a Morgan-ház nyomására, akkor még gazdasági okokból kénytelen volt feladni a korábbi elzárkózási politikát és beszállni a háborúba. A háború után egész Európa a végsőkig kimerült, egyedül az Államok volt érintetlen a nagyhatalmak között. Tehát a háború utáni eseményekért (békeszerződések) az Államok, illetve Wilson elnök volt felelős.
Woodrow Wilson, ez a szifiliszes vén hülye, a béketárgyalások alapját képező Tizennégy Pont után 1918 október 18-án jegyzékben közölte a Tizedik Pont érvénytelenítését, tehát a Monarchia megszűnését. Egyúttal kijelenti, hogy „az érintett népeknek maguknak kell bíráskodniuk afelett, hogy az osztrák-magyar kormány részéről milyen engedmény elégíti ki igényeiket”. Tehát nyíltan elismerte az önbíráskodást, szabad kezet adott Magyarország minden ellenségének az ököljoghoz, rabláshoz, faji gyűlölethez és hasonlókhoz. Nem is veszett ez kárba: Masaryk rögtön megküldte Wilsonnak a csehszlovák függetlenségi nyilatkozatot, amelyben követeli magának „Szlovákiát” (értsd: a Felvidéket). Magyarán: vagy hülyének, vagy lelkiismeretlennek nézte Wilsont (valószínűleg mind a kettő fennállt). Wilson erre teljes mértékben áldását adta, sőt még meg is fejelte a Kárpátaljával. Isten, gyere le az égből, néha nézz a hátad mögé is!
Így érkeztünk el 1918. október 31-éhez, a forradalom kitöréséhez és Károlyi Mihály miniszterelnökké való kinevezéséhez. A Károlyi-kormány első intézkedéseként az összes magyar katonával letetette a fegyvert, ekkor hangzott el Linder Béla hadügyminiszter szájából: Nem akarunk több katonát látni! Ezzel teljesen kiszolgáltatta Magyarországot bárkinek és bárminek, ami a legenyhébb megítélés szerint is kimeríti a hazaárulás fogalmát.
Ezt a bűnt duplán is elkövette, amikor nem sokkal ezek után odadobta az országot Kun Bélának és bandájának, akik a vérben fürdő terrorral nemcsak a végsőkig tönkretették Magyarországot (ha ez még egyáltalán lehetséges volt ezek után), hanem ha akarták volna, sem tudták volna az országot megvédeni a beözönlő románoktól, csehektől és szerbektől. Nem beszélve a később jelentkező osztrák igényektől Nyugat-Magyarországra, amelyet nyugati (wilsoni) nyomásra támasztott Ausztria. A nyugati hatalmak ugyanis így akarták elejét venni a német-osztrák egyesülésnek, nehogy megint a fejükre nőjön Németország. Szóval az Anschluss ötletét nem Hitler agyalta ki, ő csak feltámasztotta később.
És itt jön a képbe a Rongyos Gárda.
1918 novemberében, amikor az országban az általános káosz a tetőpontját érte el, a frontokról összevissza, lezüllötten visszaáramló (volt) katonák tömegében, élesen elválva tőlük, ott menetelt egy fegyelmezett repülőszázad, Héjjas Iván főhadnagy parancsnoksága alatt. Századával Budapestre indult, útközben a Duna-Tisza közének szinte minden gazdája csatlakozott hozzájuk. A fővárosban azt követelte a miniszterelnöktől, hogy vessék be őket a betolakodó, garázdálkodó idegen csapatok kiűzésére. De Károlyi kijelentette, hogy az ilyen tetteket ellenforradalmi ténykedésként fogja kezelni. Ekkor a csapat Kecskemétre, Héjjas tanyájára vonult, ott 1919. április 18-án parancsnokuk megfogalmazta és felolvasta nekik programját, amely lényegében ma is megállja (megállná) a helyét:
1. Magyarország a magyaroké. Magyarország határai nem a maiak, hanem a háború előttiek. Ezekért és magyar fajunkért készek vagyunk bármelyik pillanatban életünket adni.
2. Harcolunk a nemzetközi, országvesztő vörös uralom ellen. Harcolunk az istentelen és hazátlan rombolók ellen, de a feudális születési előjogok ellen is egyaránt.
3. A pacifizmus csak álmodozás – amennyi a fegyvered, annyi az országod és a kenyered.
4. A földbirtokegység legnagyobb határát a mezőgazdasági termelési eszközök fejlettsége határozza meg. Az ezen felüli birtokra földreformot követelünk, a négy évig becsülettel vérét áldozó nincstelen parasztságunk javára – az egyetemes magyar népszaporulat és népjólét érdekében.
5. A bank- és ipartőke kérdéseiben a döntő szó az államé legyen a nép érdekében – és ne fordítva.
6. A munkaadó és munkás harcában álljon az államhatalom igazságos védőként a munkás mellé.
7. A magyar élet minden síkján magyarok legyenek a vezetők.
Ezután a jakabszállási fegyverraktár elfoglalásával fegyverre és lőszerre is szert tettek és Helvécia környékén leszámoltak egy vörös rablóbandával, majd a Kecskemétre tartó páncélvonat alól felszedték a síneket. Gyengébb felszereltségük miatt azonban itt nem tudtak győzni, ezért Szeged felé vették az irányt, azzal a szándékkal, hogy ott a megalakuló Nemzeti hadseregbe jelentkezzenek. A vörös páncélvonat pedig befutott Kecskemétre, itt a Lenin-fiúk bosszút álltak a városon.
Közben Szolnokon is támadásba lendült az ellenállás, a vörösök után az előrenyomuló román csapatokat is visszaverték. Ezután azonban a vörösök erősítést kaptak, így a szolnokiak is Szegedre vonultak vissza a Rongyos Gárdához csatlakozva. Megerősödve, ezek után több ízben összecsapva a románokkal, szinte az egész Duna-Tisza közéről kiűzték őket. Következett a nyugat-magyarországi felkelés, amelynek során viszont már a Gárdának három fronton kellett küzdenie és helytállnia: az antant hatalmak képviselőivel, az osztrák csapatokkal és szomorú, de a magyar kormánnyal szemben is. Ugyanis a kormány a sikereiknek örült ugyan, de hivatalosan igyekezett tőlük elhatárolódni, tehát csak kihasználni akarta őket. Tipikusan magyar hozzáállás… Mindezek ellenére szeptember végére már egész Nyugat-Magyarországot el- ill. visszafoglalták. Viszont itt ekkorra kialakult egy sajátságos helyzet: a kormány teljesítette Ausztria követelését Nyugat-Magyarország kiürítéséről, az osztrákok azonban a Rongyos Gárda tevékenysége miatt nem tudták azt átvenni. A kormányt ez már nem érdekelte, így a Gárda, a wilsoni önrendelkezési elvre hivatkozva itt kikiáltották a saját önálló államukat: a Lajta-bánságot, élén Prónay Pállal. Az új mini-államban a hivatalos nyelv a magyar lett, de minden polgár szabadon használhatta a saját anyanyelvét is. Emellett mindenki teljesen egyenlő jogokkal és kötelességekkel rendelkezett, semmiféle vallási, politikai, származási vagy egyéb hátrányos megkülönböztetése nem volt senkinek. Ahogy Földi Pál megjegyzi az erről szóló könyvében: az Európai Unió tanulhatna tőlük!
Az volt a cél, hogy Nyugat-Magyarországról népszavazást tudjanak kieszközölni és ennek alapján akkor remélhetőleg a többi területtel kapcsolatban (Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Délvidék) is meg lehetne valósítani a visszaszerzést. Sajnos, nem így alakultak a dolgok. A velencei tárgyalások eredményeképpen Magyarországnak le kellett mondania az Ausztriának ítélt területekről, a Lajta-bánságot megszüntették. Ausztria pedig elfogadta, hogy Sopron és környéke hovatartozásáról pedig népszavazás döntsön. Legalább ennyit sikerült elérni, a korábbi állapothoz képest azonban ez is nagy eredménynek számított. Rontott a helyzeten az időközben lezajlott második királypuccs is, amelynek során IV. Károlyt a nyugat-magyarországi földbirtokosok hazahívták, hogy hatalomra segítsék. Az akció nem sikerült, a kormány csapatai megakadályozták. Eközben az osztrákok, ki akarván használni, hogy a magyarok egymás ellen harcolnak, támadásba lendültek, de a Rongyos Gárda megvédte tőlük Sopront és kierőszakolták a népszavazást. Ennek eredményeképpen Sopron 72,8 %-a szavazott a Magyarországhoz tartozásra, a környező falvak pedig (nem magyar lakosságúak is!) 54 %-os többséggel. Ezt az eredményt az Antant Bizottság 1922. január 1-én érvényesítette hivatalosan. Így kapta Sopron a Civitas Fidelissima címet.
Természetesen az osztrákok nem törődtek bele a népszavazás eredményébe – ahogy a magyar irredenta nézetű szervezetek sem. Ezért megkezdték a második nyugat-magyarországi felkelés előkészítését, amit Prónay még a király újbóli visszatérésével is fűszerezni akart. Arra is támaszkodtak, hogy még véglegesen nem állapították meg az új osztrák-magyar határt. A magyar hatóságok azonban tudomást szereztek a szervezkedésről és sorban lefegyverezték, felszámolták a különböző csoportokat. De ezenkívül is Károly király váratlan halála amúgy is értelmetlenné tett minden efféle akciót, így a felkelés tulajdonképpen meghalt, mielőtt megszületett volna.
A Rongyos Gárda ezután már csak 1938 őszén hallatott jelentősebben újra magáról, amikor a Kárpátalja és a Felvidék miatti huzavonában ismét fel akarták őket használni, kimondottan irreguláris seregként, hogy szabotázsokat, partizánakciókat hajtsanak végre, felkeléseket robbantsanak ki. Ekkorra azonban a Rongyos Gárdának inkább csak a maradványai voltak meg, még élő tagja már idősek voltak, fizikailag már nem nagyon bírták az ezzel az életformával járó nehézségeket. A harctól is elszoktak már, fiatalokkal pedig csak korlátozottan tudták feltölteni a csapatokat. Emiatt már inkább csak röplapokat, propagandát terjesztettek, meg fegyvereket, lőszert juttattak be a falvakba, ahol szétosztották őket a lakosság közt, meg lázítani igyekeztek őket. Így adódott, hogy a Felvidéken nem érték el céljukat, a képzett hadsereggel szemben az egyéni lelkesedés és elszántság kevés volt, főleg úgy, hogy a terepet sem ismerték, ahol mozogtak. Hivatalosan 1938 decemberében le is szerelték őket, ennek ellenére azonban szórványosan, itt-ott még hallani lehetett működésükről. A II. világháború során utalnak egyesek arra, hogy voltak közülük, akik a németek ellen a lengyelek oldalán harcoltak, mások a finn háborúban a finnek oldalán vettek részt, egy részük pedig a nyilasokhoz csapódott. A háború után az ÁVH csapott le közülük arra, aki még megmaradt, vagy akit azzal gyanúsítottak, hogy akárcsak szimpatizált is velük. Tevékenységük több részlete azonban ma sem tisztázott, de remélhetőleg nem merül teljesen e feledés homályába, bízzunk benne, hogy sikerül megtisztítani az időközben rádobált sártól és méltó helyüket foglalhatják el a történelmünkben.
TISZTELET A HŐSÖKNEK!
István Orosz – facebook
Hunhír.info
