1720 óta élt a magyar kuruc emigránsok egy csoportja a Márvány-tenger partján fekvő Rodostóban (Tekirdag). Vezetőjüknek természetesen a fejedelmet, II. Rákóczi Ferencet ismerték el, aki a visszaemlékezések szerint még ekkor is rendszeresen dolgozott, követeket, vagy hű kísérőit fogadta, szigorú napirend szerint élte az életét.
1735 tavaszán azonban minden megváltozott.
Az egyre idősödő (60. életévébe lépő) Rákóczi szervezete gyengült, betegségek kínozták. Hű kamarása, Mikes Kelemen és a francia César de Saussure megörökítette utolsó pillanatait, napjait.
Mikes így ír erről képzeletbeli nővéréinek címzett levelében: „Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-ik napján [március 25-én] írtam vala, azután szegény mind nagy bádgyadságokat érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben. Abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott első áprilisig. Aznap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengítette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után, amely pap odavitte neki a szentel ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talán több ágat nem fog venni.
Hétfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen. Még a dohánt is megkívánta és dohányzott, de azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmulassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt és lefeküdt, noha alig volt el, de még is úgy megtartotta a rendet, mint egészséges korában.
Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett és csak mindenkor aludt. Egynéhányszor kérdeztem, hogy mint vagyon, csak azt felele, én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek. Csütörtökön igen közel lévén utolsó végihez, elnehezedék és az Urat magához vette nagy buzgósággal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották, de maga ment a hálóházban, a szavát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étcaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdezte tőle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet. Intett szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, az pap szép intéseket és vigasztalásokat mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy eszin van.
Azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könnyhullatások folytanak. Végtire szegény ma 3 óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek.”
Mikes nagyon elárvultnak érezte magukat, írása szerint mindenki gyászolta és siratta az elhunyt fejedelmet.
Saussure korábban a konstantinápolyi angol követ mellett dolgozott, majd 1733-ban Rákóczi szolgálatába szegődött. 1742-ben emlékezett vissza a fejedelem halálára: „Április 7-én este rosszabbul érezvén magát a szokottnál, korábban feküdt le, és igen rosszul aludt. Másnap reggelre betegsége még súlyosbodván, már nem titkolhatták előtte, hogy élete veszélyben forog: amire elhívatta papját, meggyónt, és fölvette a szentségeket. Azután behívatta udvarmesterét, kamarását, első titkárát és udvari tisztjeit és nemesei közül még kettőt-hármat, közöttük engemet is, és mondá nekünk, hogy ő néhány év előtt végrendeletet írt, megjelölvén a helyet, ahol ez föltalálható, előhozatta és felolvastatta. Aztán azt mondá, hogy annak több tételét meg kell változtatnia, kiváltképpen elsőszülött fia, József hercegre vonatkozólag, kiről alig emlékezett meg, mert amikor a végrendeletet írta, az még Bécsben volt; továbbá azokat illetően is, akik azóta léptek szolgálatába.
És itt azzal tüntetett ki engemet, hogy ezek között nevemet említette. A gyónás a nagybeteget kimerítette, és hasonlóképpen a jó hosszú végrendeletnek felolvasása is; annyira, hogy akkor nem volt képes dolgozni rajta, azért elküldött bennünket, meghagyván, hogy másnap reggel nyolc órakor keressük fel őt, avégből, hogy végrendeletén a szükséges változtatásokat megtehesse.
Csakhogy ez a másnap őneki már nem virradott fel. Éjjel érezni közeledvén a véget, kérte és felvette az utolsó kenetet, és néhány perccel későbben, 1735. április 9-én [itt tévedett: április 8-án] szombaton hajnali három óra tájban elhunyt.
Néhány hónappal múlt el hatvan éves. Epeömlésben halt meg, és ezt az év elején őt ért nagy bánat, a gyötrő gondok okozták, amelyeket hosszú időn át eltitkolt és a szívébe zárt.”
A két emlékezés kiegészíti egymást, így Rákóczi utolsó napjai, órái rendkívül jól dokumentáltak. A fejedelem igyekezett gondoskodni két fiáról, József és György hercegekről, hű embereiről.
Végakaratának végrehajtóiul Bourbon herceget, Charolois grófot, Maine herceget és Toulouse grófot kérte fel. Meghagyta, hogy szívét a grosbois-i kolostorban (ahol egykor Emlékiratait és Vallomásait papírra vetette) temessék el, testét pedig édesanyja sírja mellé hantolják.
Felkérte a nagyvezírt, hogy pártfogolja a hátramaradt bujdosókat. Minden akaratát teljesítették: szíve ma is valahol a grosbois-i kolostor kertjében van, testét titokban a konstantinápolyi jezsuita templomban temették el.
Innen 1906-ban hamvait hazaszállították és a kassai dómban helyezték örök nyugalomra anyja és fia, József maradványainak, illetve hű embereinek társaságában.
Magyarországon nehezen hitték el, hogy meghalt, évtizedekig hirdette a nép, hogy egyszer majd hazatér. Az 1735-ben kitört Békés megyei felkelés parasztjai is nevére esküdtek fel. Különösen az északkelet-magyarországi protestánsok és ruszinok körében élt sokáig Rákóczi-alakja, és végül az 1848-49-es szabadságharc idején már politikai szintre emelték emlékét. Azt követően megindultak a kutatások szabadságharcának, alakjának és a kuruckor irodalmának feltárására. Hamvainak hazaszállításával végül rehabilitálták, és törvényileg megsemmisítették az őt a haza árulójának bélyegző országgyűlési határozatot.
Hunhír.info