Hogyan valósult meg a parasztság megtörése Magyarországon az ötvenes, hatvanas években? Horváth Gergely Krisztián történész kutatásai során arra kereste a választ, miért hagyta el egymillió agrárkereső a mezőgazdaságot, illetve a falvakat 1949 és 1970 között.
Feltűnő, hogy szinte egy stratégiaként bontakozott ki az, ami az 1949. évvel, a „tanyai tanács” létrehozásával indult. Ennek látszatra az volt a célja, hogy modernizálja a tanyavilágot, a gyakorlatban azonban a tanyavilág felszámolási programját jelentette – közölte Horváth Gergely Krisztián a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában.
Potenciális veszélyforrást jelentett a tanyavilág
„A cél az volt, hogy lehetőleg már 1955-re felszámolják a magyar tanyavilágot oly módon, hogy tanyaközpontokat hoznak létre. A kiépülő diktatúra szemében a tanya egy potenciális veszélyforrást jelentett, mivel kellően izolált volt ahhoz, hogy ne lehessen állandó kontrollt gyakorolni felette” – húzta alá a történész.
1951-ben a „területrendezési intézet” létrehozott egy koncepciót, amelyben a magyar településállományt három sávba sorolta. Az első osztályú települések között szerepeltek az úgynevezett „országos súlyú városok”, a második csoportba tartoztak a „városias szerepkörű települések”, míg az utolsó helyen a falvak tömege szerepelt – fűzte hozzá.
A történész felhívta a figyelmet arra, hogy a falvakon belül további három csoportot hoztak létre. Ez a felosztás, bár törvényerőre, illetve rendeletté nem emelkedett, irányadó program maradt a következő két évtizedben a településpolitika számára.
„Nem illeszthető bele a szocialista településhálózatba”
„Lélekszámuknál, gazdasági helyzetüknél, közlekedési adottságaiknál, területi elhelyezkedésüknél fogva nem illeszthetők bele a kialakítandó szocialista településhálózatba, és ezért nem is fejleszthetők” – idézte fel Horváth Gergely Krisztián a falvak csoportosítására vonatkozó korabeli passzust.
Így lényegében a magyar településállomány jelentős része került abba a kategóriába, amelyben legfeljebb áramot, ivóvizet, illetve egy bekötőutat kapott, de ezen túl infrastrukturális fejlesztésben nem részesült – hangsúlyozta a történész.
Amikor 1971-ben megalkották a „településhálózat-fejlesztési koncepciót”, minisztertanácsi rendelet formájában, ennek a húsz évvel korábbi rendelettervezetnek a törvényerőre emelése köszönt vissza – jegyezte meg.
Másodlagos rangba szorították a falvak népességét
130 „városias” településnek központi funkciót, az ez „alatt” elhelyezkedő, több mint 3 ezer településnek azonban semmiféle funkciót nem szántak. Ezek a települések „intézményi elsorvasztás” alá estek, a rendelet pedig 1984-ig volt hatályban – hívta fel a figyelmet a történész.
1949-től, 35 éven keresztül, egy olyan hivatalos településpolitika volt Magyarországon, amely a falvakat hátrasorolta, az ott élő népességet pedig másodlagos rangba szorította – húzta alá Horváth Gergely Krisztián.
1984-től, a pártállam gazdasági, erkölcsi válsága, illetve a Szovjetunió bomlása hozta azt a lehetőséget, hogy több lélegzethez jusson a vidék. Vagyis nem az erőforrásoknak ebbe az irányba történő mozgósítása volt az, ami kedvező fordulatot hozott a nyolcvanas évek második felében – fűzte hozzá.
Kalákában építkeztek a falvak lakói
A történész megjegyezte: a korabeli magyar településpolitikában az állam szerepvállalása az elhanyagolásban érhető tetten, míg a városokban állami lakásépítések zajlottak, addig a falvak lakói „kalákában”, vagyis családi, rokoni, baráti segítséggel építették meg saját „kockaházaikat”, vagy „sátortetős” otthonaikat.
Az ötvenes évek elejének a gyakorlata jól feltárt, a téeszesítés végrehajtására először a Rákosi-rendszer tett kísérletet. Ez volt a „kuláküldözés” és a „padláslesöprés” politikájának, valamint a beszolgáltatásoknak a lehetetlenségig való emelésének az időszaka – emlékeztetett Horváth Gergely Krisztián.
A hatvanas évek emléke úgy hagyományozódott ránk, hogy az a „konszolidáció időszaka” – jegyezte meg, majd úgy folytatta: lényegében ezt a politikát továbbvitték, csak nem annyira direkt formában, mint az ötvenes években, hanem a társadalombiztosítási szabályokba volt bekódolva az az eszköztár, amely azt volt hivatva elősegíteni, hogy a falusi népesség inkább válasszon valamilyen ipari munkát, vagy városi lakóhelyet.
Diszkriminatív társadalombiztosítási jogszabályok
A korabeli társadalombiztosítási jogszabályokban „két nagy biztosított csoportot” találunk, egyrészt az „ipari”, másrészt a „mezőgazdasági” biztosítottakat. Az előbbibe, az ipari munkásokon kívül beletartoztak az adminisztratív vonalon dolgozók is, míg a másik csoport lényegében a téesz-tagokat, illetve családjaikat ölelte fel – emelte ki Horváth Gergely Krisztián.
Az anyasági segély kapcsán a történész arra hívta fel a figyelmet, hogy az „ipari biztosított” nők egy gyerek után 700, második és többedik gyerek után 600 forintot kaptak, ezzel szemben a „mezőgazdasági biztosított” nőknek egy gyerek után 500, második, többedik gyerek után 400 forintot juttattak.
Diszkriminatív továbbá, hogy a gyes esetében az „ipari biztosítottaknál” 8 órás, míg a téesz-tagok esetében 10 órás munkanapot vettek alapul – fűzte hozzá, majd a családi pótlék kapcsán megjegyezte: egy téesz-tag családja négy gyerek után kapott közel annyi pénzt, mint amennyit egy ipari dolgozó családnak két gyermek után juttattak.
A kollektivizálás nagy ígérete
Feltűnő a diszkrimináció a nyugdíj esetében is, a téesz-tagok esetében öt évvel hosszabb volt a nyugdíjkorhatár az általánosnál. A kollektivizálás egyik nagy ígérete volt, hogy „ugyan a földeket elvették a parasztságtól”, de cserébe lesz nyugdíjjogosultságuk – hangsúlyozta Horváth Gergely Krisztián.
A kollektivizálás (collectio) az agrárvilágban végrehajtott, pártállami beavatkozás révén az egyéni gazdaságok felszámolását, és közös üzemek kialakítását, a földek összegyűjtését jelenti. Hozzátette, hogy ez sem volt ebben a formában igaz, mert a potenciális téesz-tagoknak nem voltak előzőleg olyan évei, amire a nyugdíjjogosultságot össze tudták gyűjteni. Azoknak a téesz-tagoknak pedig, akik idős korukban léptek be a téeszekbe, életkoruknál fogva már lehetőségük sem volt arra, hogy valaha összegyűjtsék a hiányzó éveket.
Ők praktikusan nem is valódi nyugdíjat, hanem egyfajta „öregségi járadékot” kaptak, amit ráadásul nem is az állam fizetett, hanem a téeszeknek kellett kigazdálkodniuk egy saját nyugdíjalapból. Ennek összege csupán havi 260 forint volt – emelte ki.
Egymillió agrárkereső hagyta el a mezőgazdaságot
A téesz-tagoknál volt a legrosszabb a havi átlagkereset, 936 forint 1966-67-ben, ehhez képest a bányászatban egy havi kereset 2580, a kohászatban pedig 1906 forint volt. A legrosszabban fizetett ipari ág a textilipar volt, de még itt is 1482 forint volt a havi kereset akkoriban – húzta alá.
Ezekhez az összegekhez viszonyítva a havi 260 forint a kor viszonyai között is egy alamizsna, ami az éhenhaláshoz is kevés volt. Így érthetővé válik, hogy 1949 és 1970 között miért hagyta el egymillió agrárkereső a mezőgazdaságot, illetve a falvakat – zárta szavait Horváth Gergely Krisztián.
Kossuth Rádió
Hunhír.info
