Talán több mint pusmogás van a mögött, hogy 1989–90-ben minden a jó előre megbeszélt módon zajlott, az eseményekhez közel férkőző körök között pedig alkuk köttettek. Ennek keretében a lelépő hatalom mentességet kapott a személyes felelősségre vonás és az elszámoltatás alól. Az alku keretében, mintegy további biztosítékként, a hatalomból ideiglenesen távozók maradhattak a változás előtti években a spontán privatizáció keretében bennfentesként összekapart vagyoni pozíciók­ban, ráadásul pártostul.

Időről időre sikerül felháborodnom eseteken, amelyek kapcsán a fogyasztók – azaz mi tízmillióan – a rövidebbet húzzuk, hiszen jórészt védtelenül állunk, ha ilyen minőségünkben jól becsaptak bennünket. Már közismert, és szerencsére végre hivatalosan is „kiderült”: a nálunk boltokba kerülő termékek, azok közül is főként az élelmiszerek jóval silányabbak, időnként mégis drágábbak, mint a Lajtán túl. Akik átjárnak dolgozni, vagy a határ közelében élnek, már régen tudják, gyakran jobbat és olcsóbban vásárolnak a határ túlsó oldalán, mint itthon.

A „hivatalos” felismerésre kellett több mint negyed századot várni, mellesleg nem csak nálunk, de több, velünk sorsközösségben lévő kelet-közép-európai országban is. Nem tudom magamtól a gondolatot elhessegetni, hogy a jelenség nem vonatkoztatható el a békés rendszerváltásunk valódi minőségétől. Talán több mint pusmogás van a mögött, hogy minden, ami 1989–90-ben történt, a jó előre megbeszélt módon zajlott, az eseményekhez közel férkőző körök között pedig alkuk köttettek. Ennek keretében a lelépő hatalom mentességet kapott a személyes felelősségre vonás és az elszámoltatás alól. Talán nem véletlen, hogy az akkor frissen megválasztott Alkotmánybíróság merő óvatosságból alkotmányellenesnek nyilvánította a halálbüntetést, nehogy esély legyen a forrada- lom utáni csaknem háromszáz kivégzés miatti felelősségre vonásra.

Az alku keretében, mintegy további biztosítékként, a hatalomból ideiglenesen távozók maradhattak a változás előtti években a spontán privatizáció keretében bennfentesként összekapart vagyoni pozíciók­ban, ráadásul pártostul. A megegyezésben részt vevő, a háttérben mintegy harmadik félként meghúzódó „külföldiek” addigra már tetemes hazai érdekeltségekkel rendelkeztek. Nálunk kihelyezett hiteleik révén az új hatalom birtokosainak kikötötték, hogy a felhalmozott adósságért felelősek elmarasztalás helyett maradjanak pénzügyi, ügydöntő hivatalokban, legfeljebb némi pozíciócserét eszközöljenek. Még azt is kilátásba helyezték, hogy a régi hatalom (új, „menő” demokratikus köntöst öltve) majd vissza is térhet.

Gazdasági társaságukat nem véletlenül nevezték el Next 2000-nek, jelezve, hogy akkori belátásuk szerint egy évtizedet erre vélhetően várniuk kell. A sors furcsa fintora, hogy csak négy évet kellett vár­niuk. A rendszerváltó gépezet olajozottabb működését szolgálta a váltáskor harcos antikommunistának álcázott, majd az első lehetséges alkalommal valós arcát megmutató SZDSZ, amely az alkuban szereplő harmadik (külföldi) érdekeltségi fél hazai politikai fióküzleteként, lerakataként üzemelt – először az új hatalommal kötött paktumon keresztül, majd valós arculata felmutatása után a volt állampárt oldalán többször is koalíciós partnerként.

Mindezért cserébe az új hatalomnak lehetővé tették a demokratikus berendezkedés szimbolikus intézményeinek létrehozását, a demokráciában elkerülhetetlen polgári alapjogok törvényi kodifiká­cióját – mást azonban nem. A tilalmas nemek listája nagyon hosszú volt, a média irányítására a biztonság kedvéért és az antikommunista demokratikus látszat megteremté­séért is a hazai politikai lerakat, az SZDSZ telepedett rá. A gazdasági törvények között csak a külföldi befektetők és hitelezők érde­keit szolgálók kaptak hosszú évekig elsőbbséget. Haszonnal kecsegtető termelői vagyonszerzés gyakorlatilag csak külföldieknek volt lehetséges, az viszont a valós piac megkerülésével, bennfentes módon, miközben a jogtalanul elkonfiskált magánvagyonok visszaszolgáltatása (reprivatizáció) nem történt meg.

Tilos volt az eladósításban kulcsszereplő jegybank korábbi tevékenységének vizsgálata. Az induláskor, 1988–1991 környékén becikkelyezett törvények együttese lehetővé tette, hogy az ügydöntő tőkejavak kikerüljenek a hazai tulajdoni fennhatóság alól, a munkaerő mintegy harminc százalékát pedig szélnek eresztették. Miért éppen a társadalom tagjait, nevezetesen a fogyasztókat kímélték volna meg? Nem kímélték őket, védtelenül maradtak, és részben még ma is azok.

Mindenekelőtt fel kellett darabolni a termelőtől a fogyasztóig vezető rövid utat a vidéket éltető mezőgazdaság és a feldolgozóipar területén. Ennek volt kulcseleme a termőföldek egyszerű öröklésen alapuló visszaszolgáltatása helyett lebonyolított kárpótlási színjáték, valamint a kulcsfontosságú feldolgozóipar külföldieknek történő kiárusítása (növényolaj-, szesz-, cukor-, takarmány-, konzervipar és a többi). Nem lehetett tűrni, hogy a termelő saját terményét etesse fel az állataival, közbe kellett iktatni jövedelemleszívó egységeket. Ennek még ma is isszuk a keserű levét, amikor például évente ismétlődik az almatermelők kálváriája a nevetséges felvásárlási árak miatt. A termelők eljutását a fogyasztó közelébe hajánál fogva előrángatott érvekre hivatkozva lehetett évtizedekig akadályozni. Ez az időszak maga volt a „profitkánaán” az energiaszektorba és más közüzemi szolgáltatásokba (kommunális- hulladék-begyűjtés, víz- és csatornaszolgáltatás) invesztáló külföl­dieknek. Vágtató infláció mellett sem volt gond a garantált nyolcszázalékos profit, hiszen az áremelések elé senki nem gördített akadályt hosszú évekig.

A fogyasztók legnagyobb mérvű, törvényerőre emelt kiszolgáltatása és kiszolgáltatottsága azonban a pénzügyek területén valósult meg. Kisbetéteseket és kisbefektetőket megkurtító esetek tömkelegét produkálták az évek (Ybl Bank, Agrobank, Globex, Baumag, Equity stb.) A devizaalapú hitelek miatt kipattant botrány tisztességes és méltányos lezárásának ma is törvényi akadályai vannak. Nem volt túl régen, hogy a pénzügyi felügyelet korábbi vezetője még azért siránkozott, hogy a bankok belerokkannának, ha a hitel utáni tőketartozás annyi lenne, amennyit az ügyfél forintban a folyósításkor kapott. A fogyasztóvédelem pedig a pénzügyi termékekkel kapcsolatban is törvényi elismerést és felügyeleti szervet kapott.

De a biztosítási szektorban is meg lehet tapasztalni, hogy a fogyasztó mennyire kiszolgáltatott. Ma a biztosítók a kis cégügyfelekkel szinte azt tesznek, amit akarnak, mert ők nem kiemelt címzettjei a fogyasztóvédelmi gondoskodásnak, függetlenül attól, hogy ezek zöme üzleti tevékenységéért teljes felelősséggel tartozik, nem úgy mint a korlátolt felelősségű nagy cégek. Packázó biztosítási ügyintézés esetén, ami a cég ügyfeleit is hátrányosan érinti, a kis cég tulajdonosainak rámehet a vagyona is. Igaz, hogy a bírósági út a kárrendezésre ugyan létezik, de a kis cégek megtapasztalták, hogy szinte járhatatlan. A fogyasztó­védelem útvesztői jól jelzik, hogy milyen szövevényes volt az alku, ami köttetett, abból véglegesen kigabalyodni mára is csak részben sikerült.

mho

Hunhír.info