Az őshonos magyar fajták többsége idővel kiszorult a modern mezőgazdaságból, pedig rendkívül könnyű a tartásuk. Megóvásukkal a gödöllői Haszonállat-génmegőrzési Központ is foglalkozik. Olyan őshonos állatfajokkal, mint a robusztus bivaly, a termetes szürke marha, a szilaj hucul vagy a jámbor kárpáti borzderes nagy valószínűséggel találkozhatunk hazánk természetvédelmi területein.
A hegyvidékek karbantartói a kárpáti borzderesek és a huculok
Urbán László, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságának tájegységvezetője a Kék bolygó magazin stábjának elmondta, hogy a nemzeti park területén található legelők nagy része emberi beavatkozás hatására jött létre, és a fenntartásnak az a kíméletes módja a szakember szerint, hogy legeltetéssel kezelik ezeket.
A kárpáti borzderes a Kárpát-medencében őshonosnak vagy régen honosultak tekinthető. Védelmével egyebek mellett a Polyán Egyesület foglalkozik. De a Borsod megyei Gömörszőlősőn is találkozhatunk ezzel a fajtával. A szakértők úgy tartják, hogy a borsderes a hegyvidéken sokkal alkalmasabb bármelyik eddig használt szarvasmarhafajtánál az ökológiai gazdálkodásra. Gyulai Iván, az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány elnöke és intézetigazgatója megjegyezte, hogy Gömörszőlősön két különböző vérvonal egyedei vesznek részt a fajtamentő programban.
Gömörszőlőstől 30 kilométerre, Jósvafőn található Magyarország legnagyobb szabadon tartott állami ménese. A hucul egy ridegtűrő lófajta, nem feltétlen igényel istállózást, nagyon jó takarmányhasznosító és bármilyen terepen képes közlekedni – magyarázta Boros Krisztián, az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság hucul ménesének állományvezetője. Elhangzott: a tenyésztés elsődleges célja a génmegőrzés, ám a ménes máshogy is hasznot hajt. Az állományvezető megjegyezte, hogy fokozottan védett területeken legeltetnek, ahova gépek nem jöhetnek be, így a legelők ápolásáért és az erdősödés visszaszorításáért a huculok felelnek.
A bivalytartás élethelyeket teremt más fajoknak
Míg a huculok és a kárpáti borzderesek a hegyvidék, addig a termetes bivalyok a víz közeli, lápos legelők gondnokai. A kápolnapusztai bivalyrezervátumban is legelőgazdálkodás folyik, amely révén sok veszélyeztetett faj jut élőhelyhez. Kovács Zoltán, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park természetvédelmi őre megjegyezte, hogy a legelőre a 90-es években telepítettek ürgéket, amelyek azóta elszaporodtak. A túzok védelme érdekében Dévaványán ugyancsak a vízibivalyok gondozzák a területet. Azokat a legelőket tartják karban a patások, amelyek a madarak fontos nászhelyei más néven dörgőhelyei.
Széll Antal, a Körös-Maros Nemzeti Park természetvédelmi területfelügyelője elmondta, hogy a bivaly szeret vizes környezetben élni, mivel ázsiai származású faj. A száraz puszta mögött is található egy mélyebb fekvésű, régi érmaradvány különböző sás, zsombékos területekkel, nyílt vízzel. Ezek az állatok ott érzik igazán elemükben magukat, míg a magyar szürke marhát a száraz terek kezelésére használják – tette hozzá.
Mindkét állatfaj nagymértékben hozzájárul a hagyományos pusztai élettér fenntartásához: legelésükkel, taposásukkal visszaszorítják a tájidegen növényeket, ezzel is segítve a természeti környezet megőrzését.
A szikes talajon a szürke marhák lelnek otthonra
A hevesi füves puszták tájvédelmi körzetében is szarvasmarhákkal dolgoznak. Sasváriné Hegedűs Éva, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságának agronómus telepvezetője arról beszélt, hogy az úgynevezett szegény tápanyagtartalmú, szikes gyepet a szürke marha tudja a leginkább hasznosítani.
Ez a nem intenzíven kezelt, legeltetett gyep a Magyarországon fokozottan védett kék vércse miatt is fontos. Ez a madárfaj nem rak fészket, hanem a vetési varjak telepeit foglalja el – magyarázta Borbáth Péter, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságának területfelügyelője. Mivel a vetési varjú állománya drasztikusan csökkent, ezáltal a vércsék fészkelési lehetőségei is beszűkültek. De ezen is segített a legeltetéses állattartás.
hiradó.hu
Hunhír.info
