A látványtechnikai felszínen csak az elképesztő erejű globális hatalmi tűzijáték tűnik fel, de vajon mi lehet a mélyben? Igen sokan teszik fel mostanában ezt a kérdést az amerikai elnök és az észak-koreai vezető találkozója nyomán. Ezért érdemes elgondolkodni arról, hogy mi is zajlik, és főként milyen következményei lesznek mindannak, ami most végbemegy?

Talán onnan lehetne elindulni, hogy Kelet-Ázsia északi részének három, több ezer éve meghatározó hatalma, Kína, Japán és Korea az elmúlt néhány száz év során mindent igyekezett megtenni annak érdekében, hogy a Nyugattal lehetőleg elkerüljön minden érintkezést. Kína a 19. század közepén a Brit Birodalom által ellene kiprovokált háborúban megsemmisítő erejű vereséget szenvedve volt kénytelen feladni elzárkózási stratégiáját. Japán, a szintén kiprovokált, amerikai hadihajókkal való konfliktusa nyomán „nyitott” több száz év után a Nyugat felé, hogy aztán sikeresen „nyugatosodva” regionális hatalomként intézzen kihívást a második világháború során a globális hatalmát a Csendes-óceán felett is érvényesítő amerikai birodalommal szemben. És hogy aztán totális katonai vereséget szenvedve újra behódoljon a nyugatias létmódnak. A koreai nyelvben a dzsucse szó, amely mindmáig az északi uralmi stratégia központi ideológiai eleme, az elzárkózás feltétlen igényére utal.

Érdemes mindehhez hozzátenni, hogy a kommunizmus Kína és Korea esetében is csak „fedőtörténet”, amelynek az alapvető mozgatóereje a Nyugattal való szembefordulás. Ideológiai talapzat, amelynek mélyben rejlő oka és célja a Nyugattal szembeni gyanakvás és a tőle való teljes elzárkózás. Be kell látnunk, hogy a három kelet-ázsiai hatalom gyanakvása a nyugati civilizáció létszerveződési elveivel és az azokra épülő gyakorlatával szembeni elutasító magatartás nem volt egészen alaptalan. A Nyugat mint birodalom mindhárom országot kifosztható erőforrásmezőként igyekezett kezelni, amire, mint kihívásra, mindhárman nagyon különböző módon, de ugyanazt a választ adták. Tény, hogy különböző történelmi helyzetben, de az utóbbi évtizedek folyamán Japán, majd Dél-Korea és végül Kína nemcsak hogy magáévá tette a Nyugat létszerveződési modelljét, de mindhárman hihetetlen erejű szuperkapitalizmust hoztak létre, ám a történetnek nincs vége.

Azt ugyanis senki nem tudja megmondani, hogy vajon az egész világot sikeresen a maga képére átformáló Nyugat az emberiség egyetlen lehetséges jövő-forgatókönyvét írja-e, vagy egy olyan zsákutcás modell, amiből inkább kihátrálni kellene, mert összeomlása elkerülhetetlen. Mégpedig azért elkerülhetetlen, mert ugyan rendkívül látványos sikereket ér el a technoevolúció felfoghatatlan erejű felgyorsításával, de közben egyre látványosabban mutatkozik meg, hogy e sikerek „ára” sokkal nagyobb, mint magának a sikernek a valóságos értéke.

Mindennek az előre bocsátása azért fontos, mert a Korea-sztori döntő kérdése az, hogy az egy-két évtizeden belül elkerülhetetlenül újraegyesítendő Korea – mint egy Japánnál is erősebb újabb regionális középhatalom – melyik „szuperhatalom” vazallusaként lép majd fel a világtörténelem színpadára. Vagyis, hogy Kína vagy az amerikai birodalom „gyártja-e le” ezt az új regionális óriást. És ez a kérdés nemcsak egyszerűen a globális hatalmi játszma része, hanem arra is ráirányítja a figyelmet, hogy vajon értelmezhető-e létszerveződésben meglévő különbség az amerikai és a kínai globális kapitalizmus modellje között.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Amerika, mint világbirodalom, éppen az előttünk álló egy-két évtized során hanyatlik le végérvényesen, és a helyére egyelőre Kínán kívül aligha akadhat más jelölt. Már az ötvenes évek során lejátszott erőpróba, a három év alatt hárommillió ember halálával járó koreai háború is arról szólt, hogy az akkor még három „szuperhatalom” (Egyesült Államok, Szovjetunió és Kína) melyike uralja majd a stratégiai fontosságú Koreai-félszigetet.

Az azóta fennálló patthelyzet mindhárom szereplőnek „kényelmes” volt. Kína és a Szovjetunió, majd később Oroszország számára volt egy „barátságos hídfő”, az amerikai birodalom számára pedig volt egy mindig meghivatkozható „mumus”, aki legitimálta intenzív hadászati jelenlétét egy-két száz kilométerre a közös kínai–orosz–koreai határtól. Az előttünk álló évtizedekre tekintve azonban már mindhárom szereplőnek (bár a játszma egyre inkább kétszereplősre szűkül Kínával és az Egyesült Államokkal) kezd terhessé válni az ügy. Az észak-koreai fenyegetések pedig semmi egyebet nem szolgálnak, mint hogy az északi uralmi elit minél magasabbra srófolja a megadás árát.

Az sem mellékes, hogy az elmúlt évtizedek példái megtanították őket, hogy kemény garanciák nélkül még tárgyalásokba se bocsátkozzanak a Nyugattal. Gorbacsov látványos megvezetése, amit Jelcin katasztrofálisan tovább súlyosbított, Kadhafi vagy Szaddám Huszein likvidálása jelzi, hogy a Nyugat saját fennkölt értékeit inkább csak másokon szokta számon kérni, ő maga ugyanazt a gátlástalan rabló létkaraktert képviseli ma is, mint Cortés zsoldosai.

Kim Dzsongun tehát mindössze csak „realista”, és a lehető legmagasabb árfolyamon akarja beváltani történelmi „zsetonjai” maradékát. Elkezdődött tehát a Kína után legerősebb csendes-óceáni regionális „szuperhatalom” felépítése, a lehanyatló amerikai és a felívelő kínai globális birodalom vetélkedése a „beiktatás”, az invesztitúra jogáért. A látványtechnikai tűzijátékok szó szoros értelmében „szemfényvesztő” felszíne alatt ez a hatalmi játszma most bontakozik ki.

mho

Hunhír.info