…A Németország új kormányát alkotó hitvány percemberkék tehát szimpla végfelszámolók, akik a „nem létező létezőként” hetvennégy évig engedélyezett negyedik (s egyben utolsó) német birodalom romjainak eltakarítását kapták feladatul…

Miért is kellett Németországnak kényszerűen „kis országként” viselkednie az elmúlt hetvennégy év során?

A német birodalmi konstrukciók „beszámozását” Arthur Möller van den Bruck 1922-es művéből eredeztetik a kérdés szakértői. Ebben a művében a szerző a 962 és 1806 között fennálló Német-római Birodalmat első, míg az 1871 és 1918 között fennálló Német Császárságot második birodalomnak nevezi, és értelemszerűen erre a logikára építve nevezte önmagát „harmadik” birodalomnak az 1933-tól 1945-ig regnáló konstrukció.

A második birodalom megszületésétől a bukásáig tartó időszak hetvennégy éven át tartott, és jövőre éppen hetvennégy éves lesz a „negyedik” német birodalom. Ami akkor is tény, ha az 1945 óta „üzemelő” Németországra nézve evidens módon tabu a birodalom („Reich”) kifejezés használata. Ám minket nem feltétlenül kell, hogy a globális véleményhatalmi rendszer e diktatórikus tiltása – amit persze a legteljesebb liberalizmus nevében visz végbe – befolyásoljon abban, hogy szemügyre vegyük azt, hogy hetvennégy év után vajon milyen helyzetben van ez a negyedik német birodalom, és főként, hogy várható jövője miként befolyásolja majd Euró­pa és az egész világ sorsát.

El kell ismerni, hogy a téma egyik legdivatosabb mainstream szakértője, Sophia Besch a kérdést helyesen teszi fel, amikor úgy fogalmaz, hogy Németország történelmi narratívái és politikai preferenciái korlátok közé szorítják ugyan a választható lehetőségeket, de azért léteznek reális lépések arra, hogy Németország Európa és a világ javát szolgálja. Vajon képes lesz erre az új koa­líció? Az pedig még izgalmasabb, hogy cikkének a címe az, hogy Kis-Németország vége?

Lássuk be, van valami borzongatóan sejtelmes üzenete annak, amikor a saját létezését is tagadó globális szuperstruktúra kimondja azt, ami eddig abszolút tabunak számított, vagyis hogy Németország történelmi narratívái és politikai preferenciái, illetve e preferenciák nyomán választható lehetőségek korlátozottak. Nos, ez a magunkfajtáknak nem igazán új felismerés, és csak üdvözölni tudjuk, hogy a globális beszédhatalmi tér most diszkréten fellebbenti a fátylat egy eddig éppen általa „letakart” fontos kérdésről. Mert az írás címe is mintha inkább arra utalna, hogy az a korszak ért véget, kell, hogy véget érjen, amelyben Németország kényszerűen „kis országként” kellett hogy viselkedjen.

Most már csak azt az apróságot kellene tisztáznunk, hogy miért is kellett Németországnak kényszerűen „kis országként” viselkednie az elmúlt hetvennégy év során? És itt kénytelenek vagyunk kicsit érdesebben fogalmazni, mint Sophia Besch. Tehát, ne szépítsük: a harmadik, birodalmi Németországot legyőző globális szuperstruktúra sem akkor, 1945-ben, sem azóta nem számolt el azzal a nem egészen jelentéktelen összefüggéssel, hogy a tudta, beleegyezése, sőt, mint az 1938-as Anschluss és aztán ugyanannak az évnek az őszén Münchenben Csehszlovákia felszámolásáról szóló egyezségből kiderül, kifejezett és aktív támogatása nélkül Hitler meg sem jelenhetett volna a színen. Vagyis hogy a Harmadik Birodalmat maga ez a globális szuperstruktúra hozta létre, vagy legalábbis ő maga provokálta ki megszületését. Hogy aztán professzionális látványtechnikai tűzijátékok közepette totálisan megsemmisítse, s létrehozásának „bűnéért” a lehető legnagyobb történelmi büntetést mérje az akkori német népre. Illetve annak azóta megszülető – pontosabban, mint látni fogjuk éppen hogy és éppen ezért egyre inkább „meg nem születő” – nemzedékeire.

Ma már mindenki számára evidencia, és Besch írása sejtelmesen éppen erre céloz, hogy a globális „szuperstruktúra” a szó szoros értelmében „visszautasíthatatlan” ajánlatot tett a német népnek a Harmadik Birodalom megsemmisítését követően. E brutális diktátum lényege az volt, hogy a német nép, persze saját tudására és szorgalmára építve, korlátlan anyagi jólétet teremthet magának, ami meg is történt. Ám ezért cserébe örökre lemond azokról a bizonyos „történelmi narratívákról”, amelyeket a globális szuperstruktúra megbízásából most Sophia Besch beemel a globális beszédtérbe. Vagyis magyarul, a fizikai élvezetek kielégítésre alkalmas anyagtömeg korlátlan gyarapításának jogáért a német nép örökre el kellett hogy felejtse önmagát. Nincs múlt, nincs történelem, nincs kultúra, nincs önazonosság, nincs saját lelki, erkölcsi, szellemi talapzat.

Van viszont helyette a globális multikulti ócska és undorító moslékja, amit viszont, nem mímelt, hanem „valóságos”, sőt demonstratív élvezettel kell az utolsó falatig mindennap jóízűen elfogyasztani. Nos, a német nép „válasza” önmagáért beszél, hisz a németség demográfiai jövője és ezzel fizikai léte megpecsételődött. Láthatóan nem tud, nem mer és nem is akar már semmiféle jövőképről sem elmélkedni, sem azt megvalósítani. Egy darabig még elhedonizálgat itt, aztán „consummatum est”, számára tehát a lét „elvégeztetett”.

Ahogy az 1976-ban csendesen az életből kivonuló Heidegger írta sokat sejtetően, elvégeztetett a „létezőnek a létből való brutális kiszakítása”, pontosabban, a létezőnek arra való rákényszerítése, hogy önmagát szakítsa ki önként és kéjjel a létezésből. A Németország új kormányát alkotó hitvány percemberkék tehát szimpla végfelszámolók, akik a „nem létező létezőként” hetvennégy évig engedélyezett negyedik (s egyben utolsó) német birodalom romjainak eltakarítását kapták feladatul. És Sophia Besch írása valójában cinikusan ehhez kívánt most sok sikert. Ebben a kontextusban a mostani, mindent felszámoló kegyetlen „migrációs” végjáték már csupán hab a megromlott, szétrohadó birodalmi tortán.

mho

Hunhír.info