A hivatalos nyilatkozatok szerint a Békemenetek fő célja az ország szabadsága, függetlensége és nemzeti szuverenitása mellett történő kiállás. Egy olyan erődemonstráció, amellyel Brüsszelnek (értsd: az Európai Uniónak), Soros Györgynek és újabban az ENSZ-nek lehet üzenni. És természetesen a belső ellenségnek (összefoglaló nevén: ellenzéknek) is.

Azoknak, akik „a pénzért és a hatalomért mindenre képesek”. Hiszen minden, a Békemeneteken szocializálódott ember tudhatja, hogy Vona, Gyurcsány, Karácsony és Szél „Soros György kottájából játszanak” és április 8-án egytől egyig elfehéredett kezekkel fogják a drótvágót markolni, hogy miszlikbe aprítsák Magyarország nemzetvezetőjének… Akarom mondani: miniszterelnökének fő művét.

A Békemenet valójában egy fehér függöny. Egy függöny, amely eltakarja a valóságot, amelyre tetszőleges film vetíthető. A film legyen drámai, szolgáljon horrorisztikus részletekkel, hogy a néző ne a függönyön átsejlő valósággal legyen elfoglalva, hanem azzal a fenyegetéssel, amit az Orbán Viktor nevű rendező és mozigépész eléje tár. Erős impulzus ez és sokak számára az ellenállás is nehéz. Az újabb és újabb epizódokat az Andy Vajna, Habony Árpád, Rogán Antal, Mészáros Lőrinc nevével fémjelzett, közpénz milliárdokkal alaposan kitömött sajtóbirodalom és a közszolgálatiság fogalmával köszönőviszonyban sem lévő közmédia biztosítja. A túlnyomórészt Nyugat-Európában zajló epizódok vad és erőszakos jelenetei félelemmel töltenek el, felháborítanak – és sorozatfüggővé tesznek. Sokan már kiéhezetten várják az újabb és újabb borzalmak, a megerőszakolások, a gyújtogatások hírét, amelytől mindössze egyetlen ember képes megvédeni minket: Orbán Viktor. Aki helyett egyszerűen NINCS MÁS(?). Aki egy személyben maga a Nemzet és az áthatolhatatlan drótkerítés, a mennyország kapujának őrzője. Aki bosszúállást hirdetve „erkölcsi, politikai és jogi elégtétellel” fenyegeti meg azokat, akiknek nem tetszik a mozija. Ahol a rendszer egyik kedvenc publicistája már fel is villantotta az orosz mintára megalkotandó magyar jövőképet:

„Oroszországban továbbá a nép szabadon és önként választja meg újra és újra Putyint, és ha itt-ott, hóba temetett kormányzóságok megközelíthetetlen falvaiban akad is némi választási csalás, a végeredményt cseppet sem befolyásolja. A börtönben üldögélő másként gondolkodókat az ember sajnálja, de mit tegyünk, arrafelé ez járja.”

A függöny másik oldalán zajlik maga az Élet. A sokszor oly kiábrándító magyar valóság. Ott van az ország, amely a rendező és mozigépész színre lépése óta a kivándorlás miatt világháborús nagyságú (félmilliós) emberveszteséget szenvedett el. Ahol betegek halnak meg a több órás hiábavaló várakozás után a sürgősségin, ahol zavartan és kiszolgáltatottan adod át a fehér borítékot, ha jót akarsz. Ahol a Nemzetgazdasági Minisztérium egyik nem nyilvános tanulmánya szerint a 15 éves gyerekek 25 százaléka funkcionális analfabéta. Igen, mi így éljük a XXI. századot.

Tudhatjuk azt is, hogy a sokak figyelmét lekötő mozinak ára van, hiszen „Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen”: valamiért pont az Orbán Viktor közvetlen környezetéhez tartozó NER-lovagoknál gyűlnek a milliárdok és a magyar fiatalok milliós tömegéből éppen a huszonéves Orbán Ráhel és férje lett egy kastélyokból, villákból, szállodákból álló, sok milliárdos vagyontömeg tulajdonosa. Mindezt úgy, hogy a politika élvonalában 30 éve dolgozó édesapának a vagyonbevallása szerint ezidáig nem sikerült 1 millió forintnyi megtakarítást összekuporgatnia.

Ez az „alkotás” a kiválasztottak szűk táborán kívüli tömegeknek sok esetben dráma, kinek azért, mert a függönyre vetített filmet bámulja, kinek azért, mert a függöny másik oldalán a magyar valósággal szembesül nap mint nap. De egy biztos: minden fenyegetés dacára mernünk kell kifütyülni.

facebook

Hunhír.info