69 évvel ezelőtt ezen a napon lett újra Magyarországé Észak-Erdély és Székelyföld. Valójában mindig is Magyarországhoz tartozott, mert nem lehet egy tollvonással eltörölni ezeréves határokat. “Az új határ Szalontánál kezdődik, aztán Nagyváradtól, Bánffyhunyadtól, Kolozsvártól délre vonul, és Torda körül – amely kívül maradt – beszögellést alkot. Marosvásárhelytől, Udvarhelytől délre, Sepsiszentgyörgytől nyugatra vonul dél felé, majd keletnek kanyarodva Zágon, valamint Kovászna alatt eléri a Kárpátok gerincén futó történelmi határt. Magyarország, mely a trianoni békaparancsban történelmi területének 3/4 részét, lakosságának 2/3-át vesztette el, vitéz nagybányai Horthy Miklós húszéves országlása alatt területileg 161.000 km2-re emelkedett, lakosságának száma csaknem 13,5 millió.”
A bécsi döntés után vitéz nagybányai Horthy Miklós – Magyarország kormányzója – a következő hadparancsot intézte a honvédséghez:
Honvédek!
A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk huszonkét év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a haza nevében! Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!
Hogyan emlékezik vissza a döntésre a neves magyar író és költő, Wass Albert:
“A rádió mellett ültünk és vártuk a híreket. Sem kezünk, sem agyunk nem foglalkozott semmivel. Csak éppen ültünk és néztünk magunk elé, mint ilyenkor mindig, egy képre, vagy a szőnyeg valamelyik mintájára akasztva tekintetünket, azzal a fásult apátiával, melyet mint vastag kérget aszalt körénk a fölénk súlyosodó történelem fülledt várakozása. Vártunk. Huszonkét évig észre sem vettük, hogy várunk, hogy ezért a várakozásért nem haladt semmi úgy, mint kellett volna, hogy csak kapkodtunk, szinte céltalanul, ehhez és ahhoz. Huszonkét évig észre sem vettük, csak ebben az utolsó évben döbbentünk rá a valóságra: hogy várunk. Élünk máról holnapra és várunk, terv és cél nélkül visszük dolgainkat, csak éppen, hogy meg tudjunk élni ma, mert a holnap már valami furcsa várakozás ködébe vész, mely ha nem lenne: értelmét vesztené a létezésünk ezen a világon.
Ebben az utolsó évben, hogy a maga teljes egészében ráeszméltünk erre a csökönyös várakozásra, már valóban nem is akartunk egyebet tenni, csak várni. Hétköznapi kálváriánk: küzdelem az egyenlő jogért, hajsza az igazság után, ácsorgás összeharapott fogakkal könyörtelen hivatalokban, a házkutatások, úgy peregtek le kifeszített közönyünkön ebben az évben, mint vastagbőrű vadkanról a serét. Már nem törődtünk semmivel.
Vártunk valamit. S ez a valami a levegőben volt, úgy hevert fölöttünk, mint tikkadt mezők fölött a záport hozó felleg…
Aztán megszólalt a rádió. Éreztük… nem: tudtuk, hogy valami nagyot fog mondani. Egy pillanatig olyan volt, mintha meredek szikla tetején álltunk volna, mely alatt fekete mélységben hömpölygött a semmi, s a szikla inogni kezdett…
Nagyot mondott: a bécsi döntést mondta. Felugráltunk. Tülekedtünk a térkép körül, kezünk reszketve markolta a ceruzát, azt hittük, elpattannak az idegeink. S egy női hang mondta az új határt:
– Kötegyán… Várad alatt… Gyalu alatt… Kolozsvár alatt…
– Kolozsnál északkeletre fordul… Szentgotthárd alatt…
Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott… s mondta tovább…
– Köbölkút… Bánd… Nyárádtő… Balavásár…
Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön. Ekkora öröm, s ekkora fájdalom. Hallgatott rég a rádió, s a falunk neve még ott sajgott a szoba négy falán, szúrt és égetett, s mi álltunk kereken a térkép körül, izzó, könnyes szemmel, csak néztük egymást és nem szóltunk semmit.
Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem. Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé, s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal, s lehajtott fejjel.
Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni…
Azon az éjszakán nem aludtunk. Csak feküdtünk nyitott szemmel a sötétben, s a gondolataink – fekete szárnyú baglyok – végiglátogattak barátot, rokont, ismerőst…
A román csapatok tizennégy nap alatt ki kell ürítsék az átadandó területet…
Tizennégy nap… milyen végtelenül hosszú idő! Huszonkét év eltelt valahogyan, de ez a tizennégy nap, úgy éreztük, nem fog eltelni soha. “
……
ÉS MEGÉRKEZTEK:
“Aztán az első porfelhő a távoli kanyarnál… Jönnek! Jönnek a mieink! Itt vannak! Jönnek! Gépkocsi gépkocsi után tűnt fel a rétek mellett… Jönnek már! Jönnek!
“Aztán az első porfelhő a távoli kanyarnál… Jönnek! Jönnek a mieink! Itt vannak! Jönnek! Gépkocsi gépkocsi után tűnt fel a rétek mellett… Jönnek már! Jönnek!
Nem, ezt nem lehet leíni.
Álltunk a díszkapu mellett, az egész testünk egyetlen szív volt, az egész világ egyetlen szív volt, és ez a szív úgy vert és dobogott, hogy nem lehetett már bírni vele…
Ideges szavakat váltottunk gyorsan: ez oda álljon, az oda… beszéd, szavalat, ének… jaj, csak rendben menjen minden…
Aztán már ott voltak.
Ma is látom: elsőnek egy kerékpáros legény érkezett. Arca, ruhája csupa por, de a szeme világított felénk, testvérszem volt, a mi szemünk volt! Leányok szórtak virágot eléje, eléje és reá, ujjongtunk és ordítoztunk, sírtunk és nevettünk, énekeltünk és imádkoztunk, őrültek voltunk abban a percben, igazán őrültek.
A kerékpáros legény jött, ránk nevetett, intett a kezével, és áthaladt a díszkapu alatt. S már ott voltak mögötte a többiek, kerékpáron és roppant gépkocsikon, nevettek és integettek nekünk, s mi csak kiabáltunk ész nélkül, dobáltuk rájuk a virágot, rengeteg virágot, míg csupa virág lett az utca, s míg berekedtünk egészen és úgy éreztük, hogy részegek vagyunk valamitől, és szédülten kavargott körülöttünk a világ.
És nem volt beszéd, és nem volt fogadtatás. Csak fegyelmezetlen vad ordítozás volt, és az arcunkon könnyek folytak végig, és elfelejtettünk mindent: éneket, beszédet, fogadtatást.
Álltunk a díszkapu két oldalán, és mozdulni sem tudtunk, csak néztük a honvédeket, a mieinket, a magyarokat, ahogy jöttek és jöttek, ágyúkkal és roppant gépkocsikkal, és áthaladtak előttünk a kapun. Csak álltunk és nem gondoltunk többet beszédre, fogadtatásra, nem gondoltunk semmire a világon, csak néztük őket, és éljent kiabáltunk, és úgy éreztük, hogy szívünk kettéhasadt és szétnyílt. Kiömlött belőle minden, ami évek óta felgyűlt, s meztelen, csupasz szívünk ott piroslott tisztán és feltárva a honvédek előtt, akik eljöttek, akik a mieink.
Szerettünk volna leomolni az útra, hogy testünkkel tegyük puhává a köveket, ahová lábuk lép, hol gépeik dübörögnek, szerettünk volna akkorát kiáltani, hogy mindenütt mindenki meghallja, szerettünk volna felkurjantani az égbe, hogy Isten s az angyalok odanézzenek mind és lássák…
És nem csináltunk semmit, csak álltunk ostobán és gyámoltalanul, tátogott a szánk, szemünkből könnyek folytak, s a szívünk izzott pirosan, mint tűzből született pünkösdi rózsa.”
/Wass Albert: Jönnek/
Mit szólt Tamási Áron a Hargita visszatéréséhez:
„Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott
neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához,
olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de
Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk
még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott,
s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett
a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok
bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja
meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem
lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
Fiammal beszélek
(Idézet a Képes Vasárnap korabeli számából, 1940)
Nem felhõk azok édes fiam,
A jó Isten most nem küld felleget.
Virágok nyíltak odafenn az égen,
Azok virulnak szép hazánk felett.
Dehogy gyermekem, nincs õsz odakünn
Most van a legszebb tündér kikelet.
Tavasz borult a bús magyar világra,
Imádkozz szépen, tedd össze kezed.
Hogy miért sírok? Ne kérdezd kincsem,
Jól esik sírni, azért sír anyád.
Szól a rádió, figyeljél csak szépen,
Hallgasd Csíkország szabadságdalát.
Hol van Csíkország? Nézd csak fiacskám,
Ez itt a térkép, rajta szép hazánk.
Ezek itt hegyek, magyar hegyek újra,
Mert a jó Isten lenézett reánk.
Erdélyi bércek, sok karácsonyfával,
Zúgnak a szélben, az ég kapuján,
Síró sóhajtást, jaj, be sokat zúgtak!
De majd víg nótát zúgnak ezután!
Ez itt Csíkország, a térkép sarkában,
Ott harsog most a magyar trombita!
Hallod, hogy fujja egy katona bácsi?
Minden katonák legbátrabbika?
Jó nagyapád is az volt tizennégyben,
Magyar honvéd, a sapkáján virág,
És védte Erdélyt száz ellenség ellen,
Mikor ránk rontott az egész világ.
Hol van nagyapó? Meghalt, fiacskám…
Zúdult a gránát, mint a fergeteg,
Nekik nem volt már puskagolyójuk sem,
Meghalt mind és… Erdély elveszett.
Nem, nem örökre, kisfiam! Az égben
Meglátta azt a jó Isten szeme,
Hogy nagyapádék megdicsõült lelke
Erdély sorsába nem nyugszik bele.
Csaba hõsei együtt mentek velük
Hadak útján az Úristen elé,
Feltörtek lentrõl is a jaj-fohászok,
Az ég is csaknem meghasadt belé!
Magyar imáknak végtelen nagy árja
Isten szívére végre rátalált,
És a jó Isten nem bírt tovább nézni
Ennyi könnyet és hasztalan halált.
Ítélt az Isten s megjutalmazott ?
Minden szenvedést, minden drága vért,
A jelt megadta és indult a honvéd,
Indult a honvéd, s Erdély visszatért!
Anyád szemében büszke könny ragyog most,
Könny, mit kicsalt egy sírhant hazatérte,
Szabad Erdélyért halt meg nagyapád,
Fiam, ha kell… halj meg Te is érte!
Tokody Marcell Gergely – HunHír.Hu