A közelmúltban látott napvilágot a hazafias rock két meghatározó bandájának, a Romantikus Erőszaknak és a Hungaricanak egyaránt frontemberi szerepét betöltő Sziva Balázs 15 év nemzeti rock című kötete. A tökéletes korrajznak is beillő könyvről, – amelyet sok ritka fotó és Budaházy György előszava is gazdagít – a szerzővel beszélgettünk.

Amikor először vettem kezembe a kötetet rögtön szemet szúrtak a hátlapon található, nem túl hízelgő idézetek, amelyek a szoclib sajtóból származnak. Nem tartod furának épp ezekkel reklámozni a 15 év nemzeti rockot?

Egyáltalán nem! Ha a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Narancs, a HVG, a Szombat, vagy épp a Fiatal Baloldal alelnöke mocskolja azt amit csinálok, biztosan jó úton haladok.

A könyved, felborítva az időrendet, a Hollán Ernő utcában felgyújtott Broadway jegyiroda esetének felelevenítésével kezdődik.

Ez volt az a rocktörténeti pillanat, amikor a nemzeti zenei színtér valóban a nagypolitika kereszttüzébe került. Az elmúlt huszonöt évben előfordult, hogy letiltottak és koncepciós perekben, közösség elleni izgatásért felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtottak néhány együttest, voltak emlékezetes koncertbetiltások, és időről-időre a Világhódítók firkászai is előszeretettel cikkeztek a témáról, de államfői, kormányfői szinten akkor először foglalkoztak vele. Világossá vált, hogy ez a zene nem egyike a szórakoztató műfajoknak, hanem szemeket felnyitó és tettekre sarkaló erő, és a hatalom 2006 ősze óta tart a magyar fiatalok tettrekészségétől. A Hungarica énekeseként közvetlen közelről éltem át az eseményeket és az azt övező médiahisztériát. Szerintem a Broadway-ügy kirobbanása volt a nemzeti rock elmúlt negyedszázadának betetőzése.

Mi viszont ugorjunk vissza a kezdetekhez. A hazai skinhead mozgalom, a nyugat-európai elődökhöz képest néhány év késéssel indult még a Kádár-korszakban. Te magad mikor kerültél kapcsolatba vele?

A skinhead színtér idehaza a nyolcvanas évek elején ütötte fel bőrfejét. Ehhez az irányzathoz csatlakoztam én is, amikor Szántó Gábor Bőrfejűek című könyvének hatására néhány környékbeli sráccal együtt kopaszra nyiratkoztunk 1990 tavaszán. Lassan húsz éve már, hogy a Kádár-rendszer végnapjaiban, a Népszava Kiadó Vállalat gondozásában megjelent ez a hazugságoktól és tévesen idézett dalszövegektől hemzsegő kötet. Azóta senki sem írta meg az igazat ezekről az időkről. Én most kísérletet tettem rá, hogy ezentúl ne csak egyoldalú véleményekhez lehessen hozzáférni. A nyolcvanas évek végétől a hazai sajtóban folyamatosan jelentek meg tudósítások a bőrfejűekről. Ezek többsége finoman szólva is messze állt a tárgyilagosságtól. Ahogy a szenzációhajhász nyugati bulvárlapoknak is a kedvenc témái közé tartozott a bőrfejűekről írni, úgy itthoni társaik sem maradtak el mögöttük. Az újságírók legtöbbször leegyszerűsítették a dolgokat. Meg sem próbálták a valóságot bemutatni, hanem természetesnek vették, hogy a külhoni skinheadek egyenes leszármazottai a magyar kopaszok. Igaz, hogy a zenei stílus, az öltözködés valamint a világnézet terén sok a hasonlóság, de mint minden radikális jobboldali irányzat, a magyar skinhead szubkultúra is a nemzeti hagyományokra épült, így legalább ennyi különbség is felfedezhető, ami a könyvemből mindenki számára világos lesz.

Az ifjúsági szubkultúráknak, így a magyarországi kopasz irányzatnak is meghatározó eleme volt a zene, amit a kommunista kultúrpolitika persze nem nézett jó szemmel. A köteted egyik fejezete a korai magyar skin bandákról szól…

Amit az előző generációnak a „fekete bárány” csapatok, a Nagy Feró vezette Beatrice, vagy a már 1978-ban, történelmi témájú rock szvitjét, a Honfoglalást megalkotó P. Mobil jelentett, a mi nemzedékünk számára az első magyar bőrfejű zenekarok, a Mos-Oi, az Oi-KOR és a többiek (88-as csoport, Egészséges Fejbőr, Független Adó, M.A. Skins, Ballagó Idő, Akcióegység, Hyde Park, Rohamosztag stb.) feltűnése volt. Ezek a bandák őszinte és radikális dalokat játszottak, egy olyan világban, amikor a felnőttek többsége mellébeszélt. És nem csak a zenéről volt szó. Annál sokkal többről. Manapság már szinte elképzelhetetlen, hogy akkoriban csak jobb-rosszabb minőségű, agyonmásolt kazettákon hallgathattuk ezeket a valóban földalatti zenekarokat. Valamivel később, a módszerváltás utáni években aztán javult a helyzet és néhány kisebb hanglemezboltban, például az azóta már megszűnt József körúti Hangváriumban is hozzá lehetett jutni a kopasz együttesek felvételeihez, akiknek a koncertjeire képesek voltunk órákat utazni a külvárosi művelődési házakba.

Közel másfél évtizede hoztad össze a saját bandádat, a Romantikus Erőszakot. Az utóbbi években a csapat pályafutásáról itt a HunHíren többször tudósítottuk olvasóinkat. Mesélj egy kicsit hát a korai időkről!

Tizenhét éves voltam, amikor az MDF-kormány gyengeségét kihasználva a kommunisták ellentámadásba lendültek és az MSZMP utódpártja, az MSZP visszatért a hatalomba. A komcsik a szabad demokratákkal közösen alakítottak kormányt. Magyarország új miniszterelnöke, három évvel az oroszok kivonulása után a volt pufajkás, Horn Gyula lett. A kapitalistákká átvedlett régi elvtársak megint a nyakunkon ültek. Nagyjából ekkorra tehető a Romantikus Erőszak megalakulása. Igazi gimnazista zenekar voltunk, óriási lelkesedéssel. Mindent magunknak kellett megoldanunk. Éjszakánként mi plakátoztunk, pakoltuk a felszerelést a koncertek előtt és után, de a lényeg az volt, hogy zenélhessünk. A példaképeink pedig azok a Pesti Srácok voltak, akik fegyverrel szálltak szembe a vörös diktatúrával. A magunk módján mi is fel akartuk emelni a szavunkat a visszarendeződés ellen, fegyverek híján a hangszereinkkel. Nem liberális, kozmopolita, hanem magyar szellemiségű Magyarországot akartunk, ahogy most is!

A RomEr népszerűségének egyik fő oka, hogy a magyar népzenét nagyon egyéni módon tudtátok beemelni a dalaitokba. A könyvben is írsz erről.

A rockzene különböző stílusai már megkövesedtek. Túl sok újat nem lehetne hozzájuk tenni és én soha nem akartam valaminek az utánzata lenni. Albumról-albumra sokat változott a zenénk. Már egészen másfajta muzsikát játszunk, mint a korai időkben. Szerintem ilyen a természetes fejlődés. Egy olyan együttesnél, ami hosszú távon létezik, sok albumot készít, már vannak jól elkülöníthető korszakok. Az idők során változtak a zenei hatásaim, és nyilván másfajta ötleteim születnek ma, mint tizenöt évvel ezelőtt. Magyarországon, ebben az agymosásban nekem a legnagyobb lázadást és büszkeséget az jelenti, hogy magyar népzenét játszunk, a saját elgondolásaink szerint. A népzenénk kimeríthetetlen, egyedülálló kincs. Az ellenségeink mindig tartottak ettől. Volt, hogy máglyára küldték a regösöket, akik őseink dicsőséges tetteit énekelték meg, még a XV. században is tiltott hangszernek számított a hegedű és a koboz, vagy elég csak a Rákóczi-szabadságharc bukása után tűzre vetett tárogatókra gondolni, amikor a Habsburgok ebben a hangszerben látták a rebellis magyarok függetlenségének jelképét. Ez az, ami újra és újra arra ösztönöz, hogy dalokat írjak. A következő lemezünk, – csakúgy mint korábban a Mondák könyve – tematikus album lesz. A magyar szabadságharcokat fogjuk megidézni rajta!

A 15 év nemzeti rockban nagy teret kap a nemzeti ellenállás tüntetéseinek és a 2006 ősze óta időről-időre fellángoló utcai harcok részletes leírása. Vannak, akik a Romantikus Erőszakot egyenesen a forradalom zenekarának tartják. Gondolom, a kettő között van összefüggés.

Hosszú éveken át vettem részt előbb magánemberként, 2002-től pedig egy szál gitárral fellépőként a hazafias mozgalmak tüntetésein. Idővel be kellett látnunk, hogy ezek semmilyen eredményre nem vezetnek. 2006 ősze volt a fordulópont, amikor a tévé ostrománál megízlelhettük a győzelmet és másnap reggel azt, hogy az állítólagos ellenzék megint cserbenhagyott. Azóta én már csak a magyar ifjúságban és a radikális nemzeti ellenállásban hiszek.

G. Németh Éva – HunHír.Hu