Másnap egész nap tömeges látogató volt, köztük a jegyző, aki rögtön megkérdezte, nem akarok-e iparengedélyt, mivel a volt boltos zsidó eltűnt, az üzlethelyiség pedig kissé össze van rombolva. Az engedélyt rövidesen megkaptam, minden ment is volna jól, csak az apám nem bírta, ha az asztalnál étkezés közben rám nézett. Elszomorodott és azt hajtogatta, hogy jaj fiam, mi lesz veled így? Egyszer aztán bekövetkezett a végzet, május közepén öngyilkos lett, a zsebében egy cédula, hogy nem bírja elviselni, hogy a fia így járt. Ugyanarra a vasúti sínre feküdt, amin én is jöttem sebesülten.

A boltot a testvérem segítségével rendbe raktuk, szatócsüzlet, trafik, italmérés volt benne.
Azon az őszön megnősültem, a régi menyasszonyom megvárt. Szépen ment a sorunk egész 1950-ig, akkor leállamosítottak. Én maradhattam az italboltban, de a most alakult T.Sz.Cs.-ben is kellet könyvelői munkát végeznem.

Ötvenháromban megszületett a harmadik fiúgyermekünk is, a feleségem otthagyta a munkahelyét, sok volt a háztartási munka. Jött a nagy, még erőszakosabb T.Sz.Cs. szervezés, a községnek több, mint a felét beléptették, főleg a nagygazdákat. Aki nem akart belépni közülük, kuláknak nyilvánították. Be kellett hozni az állataikat, a gazdasági felszerelésüket.

Aztán jött 56, és amikor Nagy Imre beszéde elhangzott a rádióban, a gazdák fogták a lovaikat, jószágaikat, felszerelésüket, és kiléptek. A községben megalakult a Nemzeti Bizottság, elnökének az igazgató tanítót választották meg. Engem éjszaka keltettek fel, hogy menjek az iskolába a gyűlésre, mert megválasztottak a Nemzeti Bizottság elnökhelyettesének. A községben lévő határőrség parancsnokát is meghívták, egy illető odament hozzá és letépte a főhadnagyi rendfokozatát. Az őrs feloszlott, nem maradt, csak egy szakaszvezető, mindenki elment.

Mi, a Nemzeti Bizottság, az őrsöt leltárilag átvettük, az itthon maradt katonákat átvettük, akik a határon portyáztak, mert a tótok igencsak mozgolódtak a túloldalon. Azoknak a büdöslábú, kolompérzabálóknak a maradék földjeinkre fájt a foguk. Végül is nem ők, hanem a ruszkik taposták el ismét tankjaikkal a szabadságunk.

1957-ben, mikor már biztonságban érezték magukat a szemetek, januártól márciusig minden éjjel teherautóra raktak négy társammal és bevittek a váci börtönbe. A semmiért vertek félholtra minket, és perverz módon még meg is aláztak, persze jókat röhögtek közben. Mivel félkezű voltam, nem tudtam elég gyorsan befűzni a bakancsomat, amiért lenácidisznóztak, hogy miért voltam én katona. Mondtam, mert a nagyságos kormányzó úrra esküdtünk fel, tőle pedig ezt a parancsot kaptuk. Amit becsülettel teljesítettünk is, idegen földön soha nem harcoltunk, „csak“ a Hazánkat akartuk visszafoglalni. Ez annyira feldühítette az ÁVO-s pribéket, hogy a verésből származó alvadt vércsomókat a pokróc szálaiból egyenként szedették ki velünk.

1962 őszén aztán az egész falut beszervezték, most már a T.Sz.-be, nem volt apelláta. Az alakuló gyűlésen egy addig félkulákot választottak meg elnöknek, engem pedig könyvelőnek. Érdekes, ezek után a nagygazdák mégis egy tagban kapták meg a földjeiket, mi, akiknek addig is kevés volt, csak rossz földet kaptunk, azt is félholdas parcellákban. Nékem is neki kellett fogni fél kézzel a földet művelni.

Telt az idő, a középső fiam is katonasorba került. Jött két karhatalmista Pestről, azt mondták, hogy a nagyobbik fiam Győrben a belügynél szolgál, mint szakaszvezető, legyek büszke rá, hogy az öccsét is a belügyhöz viszik, csak közelebb, Pestre. Mondtam nékik, nem vonul be, inkább disszidál. Miért mondok ilyet, kérdezték. Azért, mert amikor én hazajöttem és lejelentkeztem, nékem ugyanezt mondták. De én mindég inkább vagyok hősi halott, mint gyáva katona, feleltem, de a fiaimat nem fogják a halálba küldeni. Ugyanis Győrnél a nagyobbik fiammal az aknamezőt szedették fel az osztrák határnál, mondtam a két karhatalmistának, szedjen aknát az a barom, aki oda telepíttette. Így alakult, hogy a középső fiam végül is munkásszázadban szolgált, a legkisebb pedig az iskola elvégzése után kiment Kelet-Németországba dolgozni. Hazajövet a honvédségi üzemhez került helikopterhajtómű-szerelőnek, így három hónappal megúszta a katonaságot.

Egy családból elég, hogy három férfi majd’ 10 évet volt katona.

A Határvadász naplója további részei

becse – HunHír.Hu