Mottó: „A zsidó nép – egészében véve – a saját Messiása lesz. Uralkodni fog az egész világon, össze fogja olvasztani az emberi fajokat, meg fogja szüntetni a határokat, és el fogja távolítani a monarchiákat, melyek az önkényesség védőbástyái. Egy világköztársaságot fog berendezni, amely végezetül minden zsidónak polgárlevelet fog adni. Ebben az új szervezetben Izraelnek az egész világon szétszórtan élő gyermekei, akik ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, akik ugyanazt az áthagyományozott nevelést kapták, mindenhol ellenállás nélkül vezetőkké lesznek… Így fognak beteljesedni a Talmud ígéretei, melyek szerint, ha eljön a Messiás ideje, a zsidók az egész világ vagyonát kezeikbe fogják kapni.” (Részlet Baruch Levi rabbi Marxhoz írt leveléből)

Pár héttel ezelőtt visszatetszően nagy pompával ünnepelték kontinensünk vezető politikusai az Európai Unió (EU) jogelődjének, az Európai Gazdasági Közösség (EGK) megalakulásának 50-ik évfordulóját, ill. az ezt szentesítő Római Szerződés félszázados aláírását. Több városban is megemlékeztek az eseményről, a központi rendezvény pedig Berlinben volt, ahol egyúttal egy semmitmondóan negédes, mindenkinek hízelgő Nyilatkozatot is megfogalmaztak. Valóban ilyen felhőtlen, problémamentes lenne az EU jelenlegi állapota és jövője? Vagy ez a gusztustalan hurrá-optimizmus csupán a létező súlyos gondok takargatására szolgál? Mielőtt belefognék a kérdés tüzetes elemzésébe, hadd idézzek fel néhány mondatot abból a tanulmányomból, amit 4 éve a csatlakozási népszavazás előtt írtam, s melynek esélye sem volt arra, hogy a széles nyilvánossághoz is eljuthasson.

„Tagok legyünk, vagy szabadok? – kérdezhetnénk Petőfivel. Sokan nem is sejtik, milyen fontos döntés előtt állunk. Jövőnket, sorsunkat, fennmaradásunkat végérvényesen meghatározhatja egy helyes vagy helytelen voksolás. Parlamenti és önkormányzati választások 4 évenként vannak. Ezek jelentősége egyre csökken a silány kínálat miatt, bár elvileg egy korrupt, hazug, bűnöző társaság a ciklus végén felváltható egy kevésbé rosszal. Itt most nincs lehetőség korrekcióra. Ha elhibázzuk, akár évtizedekig, talán a végpusztulásig viselnünk kell a következményeit. A mostani formális demokráciát és függetlenséget könnyen fölválthatja egy még sötétebb fEUdális gyarmati sorba taszíttatás, a hivatalos körök lelkes EUfóriáját pedig az össznemzeti EUtanázia. Hova is akarnak tulajdonképpen csatlakoztatni, beléptetni bennünket a gonosz háttérerők és a jól látható érdekcsoportok farizEUsai? Mielőtt nEUrózisba esnénk, vagy a szakadékba zuhannánk, vegyük elő józan eszünket, mérjük fel a tétet, és gondolkozzunk magyarok! Elképesztően hamis, egyoldalú és tolakodó az a propaganda, amit hosszú hónapok óta ránk zúdítanak ellenségeink; ugyanakkor feltűnően elzárnak tőlünk minden valódi információt, hasznos külföldi tapasztalatot, hogy még véletlenül se láthassunk tisztán. Ne felejtsük: ha az ’igen’ kerül többségbe, valószínűleg a teljes beolvadás, arculatvesztés és tönkremenetel vár ránk, míg egy határozott ’NEM’-mel megőrizhetjük viszonylagos szabadságunkat, önrendelkezésünket s a reményt egy majdani felemelkedésre. 2003. április 12-én tehát járuljunk az urnákhoz minél számosabban, és saját érdekünkben a NEM mellé tegyük a keresztet, nehogy később összeroskadjunk e kereszt súlya alatt. Az EU egy mézesmadzag, egy halálos csapda. Kívüle is van élet, sőt csak ott van!”

Világos és vállalható szavak, ma sem mondanám másként. Nézzük meg immár részletesen – a múltba is visszatekintve – az EU felépítését, közelebbi és távolabbi céljait, s mindenekelőtt hazánkra, nemzetünkre gyakorolt befolyását. Noha az elmúlt 3-4 évben alapos ízelítőt kaphattunk az EU valódi természetéről, bátran állíthatom, hogy még mindig roppant keveset tudunk arról a borzalomról, ami bennünket érhet e torzszülött szervezet karmaiban.

1. Magyarország és Európa viszonya a történelemben

Európa legősibb népe, legnagyobb kultúrnemzete vitathatatlanul a magyar. Ma is a legtökéletesebben őrzi az Aranykor letűnt és szétszóródott népeinek nyelvét, írását, hagyományait, szokásait, mítoszait, mese- és mondakincsét, népművészeti és zenei motívumait, genetikai fölépítését, egész világképét. A magyarság elődei azonos vagy magasabb szinten álltak a történelem olyan ismert népeinél, mint a sumérok, egyiptomiak, indiaiak, kínaiak, görögök, rómaiak stb. Európa mai országai és lakói még nyomokban sem léteztek, amikor mi már benépesítettük a Kárpát-medencét, és virágzó önellátásra rendezkedtünk be. Ez a mi Istentől adományozott őshazánk, ahonnan időről időre kirajzottunk az évezredek során a négy égtáj felé, s ahova szükség szerint vissza is tértünk bizonyos időközönként, akár a gyermek a dajkáló anyai karokba. Mi soha nem szorultunk Európára, míg az félistenként tisztelt bennünket, s annyit tanult tőlünk minden téren, mint mesterétől a tudásra éhes kisdiák. A „művelt” – és szerencsésebb helyzetéből fakadóan immár nálunk jóval előkelőbb anyagi és civilizációs szinten élő – Nyugat lelkében most is barbár hozzánk képest. Kollektív emlékezetében Európa őrzi ezt az áthidalhatatlan különbséget, ezért ma is irigykedik ránk, s idült gyűlölködésében mindent elkövet, hogy tovább gyengítse, fosztogassa, pusztítsa fajtánkat, akár a végső enyészetig. Ugyanakkor, hogy kisebbrendűségi komplexusait álcázza, hamis históriát, nem létező mitológiát, komolytalan származáselméleteket kreál magának, míg a mi valódi eredetünket eltagadja, egykori nagyságunkat szánalmassá zsugorítja. De a tényeket nem képes lenyelni és megemészteni, ezért bárhogy is cselekszik, mindig mi leszünk erkölcsi fölényben vele szemben, egészen az utolsó magyarig.

A Kárpát-medence öröktől fogva Európa dobogó szíve, s egész bolygónk szakrális központja. Földrajzi, vízrajzi, éghajlati, gazdasági, katonai téren páratlan egység. Termőföldjei kiváló minőségűek, energiában, nyersanyagokban és hőforrásokban rendkívül gazdag, természeti szépsége kiemelkedő, növény- és állatvilága hihetetlenül változatos. Minden jelen van itt, mint egy óriási bőségszaruban, s ami véletlenül hiányzik, arra tán nincs is szükség. Nekünk nem kellett hont foglalnunk, mint Európa összes nációjának, mi az idők hajnalán belenőttünk, belegyökereztünk ebbe a varázslatos és szentséges tájba. Az utóbbi 1000 évben mi mindenünket önzetlenül Európának adtuk, s eltékozolt kincseinkért és vérünkért cserébe csak megvetést, cserbenhagyást, csalárd hitegetést, rablóbandák garázdálkodását kaptuk. Századokon át egy méltatlan Európa s egy velejéig romlott álkereszténység hősies védőbástyája voltunk, a saját érdekeink és fönnmaradásunk rovására. A kegyetlenül önző, sivár szellemű Európa térden állva kérhetne bocsánatot az ellenünk elkövetett engesztelhetetlen bűnökért, és örökké hálás lehetne a magyarság jézusi lelkületű, lovagias magatartásáért. De hol vagyunk ettől? Noha egy nép sem tett annyit Európáért, mint a mienk, a Vén Ringyó (a büszke nő??) most is azt lesi, mit vehetne el még tőlünk, mivel szolgálhatnánk további boldogulását; de közben fütyül gondjainkra, nyomorúságunkra, pedig jól tudja, hogy bajaink zömét éppen ő okozta rideg, érzéketlen viselkedésével. Idézzünk fel néhány példát, melyek közismertek ugyan, mégsem fölösleges őket most is hangsúlyozni.

A római birodalom Európa jelentékeny hányadával együtt meghódította Pannóniát s Erdély egy részét, de a teljes Kárpát-medencét elfoglalni képtelen volt. Nagy Károly császár (újabban a létezését is kétségbe vonják! – lásd Heribert Illig!) szétverte az avarokat (de az mese, hogy meg is semmisítette őket!), és egy szekérkaravánnal elhurcolta kincseiket. Atilla király, majd Árpád fejedelem utódai elégtételt vettek a sérelmekért, és csodás harci sikereket arattak az egész kontinensen. A magyarság Európa legerősebb, legkiválóbb népe volt az ezredfordulóig. Szent István – bár az idegen papok és rangos elöljárók nyakunkra ültetésével, a zsidókereszténység kíméletlen meghonosításával, az ősi elveinket, hitünket őrző lázadók eltaposásával sokat vétkezett a nemzet ellen – ügyes diplomáciával és hadvezetéssel megvédte függetlenségünket, s egy szabad országot hagyott hátra, melyet örökösök híján Boldogasszony Anyánk kegyelmébe ajánlott. A tatárok békével jöttek hozzánk, és szövetséget ajánlottak Nyugat-Európa ellen; IV. Béla rosszul döntött, hogy elutasította. Értelmetlen volt szembeszállni a testvéri „pogányokkal” a „keresztény” brigantik védelmében. Az 1241-es muhi csatában s utána gyakorlatilag a lakosságunk felét lemészárolták vagy elüldözték. Később Béla nagy király lett (második honalapítónknak is nevezzük), újjáépítette és megerősítette az országot, de tévedését csak részben tehette jóvá. A „hitetlen” törökök szintén barátsággal közeledtek hozzánk, s nem akartak leigázni bennünket, csupán egy átvonulásra alkalmas korridort (folyosót) kértek a nyugatiak megtámadása végett. Az 1526-os mohácsi vészt s a 150 éves sanyargatást megúszhattuk volna, ha II. Lajos másképpen cselekszik. Természetesen szó sincs arról, hogy a Hunyadiak, Zrínyiek s a végvári vitézek fölülmúlhatatlan áldozatait és hőstetteit elbagatellizáljuk, ám azt sem hallgathatjuk el, hogy elkerülhettük volna annyi kiváló hazafi vérének kiontását, s a Kárpát-Duna-medence 3 részre szakítását. Csak megjegyzem, hogy a tatárok alig vonultak ki, a germánok máris megtámadták a határ menti országrészeinket, de a Habsburgok sem viselkedtek különbül velünk, mikor a török igát nyögtük. Segítséget nem kaptunk sehonnan (legföljebb kitartásra biztatást), sőt a franciák és Velence titokban még szövetkezett is az oszmán birodalommal a német-római császárság, s – ezzel közvetve – a kiszolgáltatott Hungária ellen. Mikor már teljesen legyengültünk, s a török is hanyatlani kezdett, a „bátor” Európa kiverte őket egészen a Balkánig. A „felszabadításért” persze a derék Habsburg-dinasztia rögtön benyújtotta a számlát: az elnéptelenedett vidékeket oláhokkal, tótokkal, rácokkal, svábokkal telepítette be, minket pedig vadabbul fosztogatott, mint a török valaha is tette. II. Rákóczi fejedelem is maga vívta dicsőséges szabadságharcát, mert sem a ruszki cár, sem a francia király nem nyújtott segítséget. 1848-49-ben pedig Kossuth szépreményű forradalmát tiporta sárba az osztrák-orosz túlerő. Majd a Monarchia oldalán – kényszerpályán haladva – belekeveredtünk az első, a németek mellett pedig a második világháborúba. A vesztések után megtorlásul kaptuk Európa (és Amerika) jóvoltából előbb Trianont, aztán pedig a szovjet vörös rémuralmat, azok összes szörnyűségével együtt. Mert kérdem én, ugyan mit kerestek az egyszerű magyar bakák Doberdónál, Isonzónál, Galíciában vagy a Don-kanyarban? – ahelyett, hogy a Kárpát-medence területi épségét védelmeztük volna mohó és áruló szomszédainkkal szemben. Budapest 1945-ös nagyszerű védelmével sem magunkon segítettünk, hanem a gyilkos sztálinista horda föltartóztatásával tulajdonképpen Nyugat-Európa szétdúlását és (el)kommunizálását akadályoztuk meg. A gőgös Európa (s az USA) 1956-ban is magunkra hagyott bennünket, sőt még a leveretést követő vérengzést sem próbálta meggátolni, noha a pesti srácok értük is dobálták a Molotov-koktélt. 1990-ben, a cucilizmus bukása után sem álltak mellénk, vagy öleltek magukhoz, s eszük ágában sem volt igazságot szolgáltatni ártatlanul szenvedő népünknek. A déli harangszón túl ugyan mit várhatunk tőlük az EU-ban? Esetleg adósrabszolgaságot, menekülthullámot, kábítószert, kulturális EUromoslékot, nemzeti öntudatunk szétrohasztását, földjeink felvásárlását, javaink további elprivatizálását, nacionalista és antiszemita bélyegek homlokunkra sütését… azaz semmi jót.

Külön meg kell emlékeznem a Vatikán (önálló államként nemrégen létezik) és az egyes pápák enyhén szólva felemás viselkedéséről is. Árpád-házi királyainkat annak idején keresztes háborúkra tüzelték, pénzt és fegyvert persze véletlenül sem adtak. (Az is vitatott, hogy a Szent Koronát egyáltalán Szilveszter küldte-e Vajknak!) A tatár és a török elleni heroikus küzdelmünkben is legföljebb imádkoztak értünk e „jeles” keresztények. Annál inkább próbálták királyainkat vazallusukká tenni; ennek érdekében csőstül jöttek hozzánk a magyarsággal s a jézusi tanításokkal mit sem törődő, fényes potrohú egyházi méltóságok. A magyar szenvedések, a keserű fohászok soha nem értek föl a magasságos pápai trónig. A 300 éves Habsburg és a 45 éves komcsi vészkorszakok alatt szavuk sem volt ezer sebből vérző fajtánkért. De a legtisztább püspökünket, Prohászkát indexre tették, Mindszenty bíborost pedig megfosztották érseki székétől. S a „szentéletű” II. János Pál ugyan megszívlelte-e a számkivetett csángók könyörgését, vagy felvidéki testvéreinknek engedélyezte-e a magyar püspökség felállítását? – miközben eltűrte a zsidó Paskai undorító röfögését, s az új egyházmegyék területének kijelölésével tulajdonképpen szentesítette a trianoni gúnyhatárokat, ill. a magyar szakrális értékek elkobzását és tönkretételét.

Folytathatnám a tanulságos világi és egyházi példákat, de tovább kell lépnünk. Ennyiből is megérthetjük, hogy Európa sohasem fogad be minket egyenrangú félként, annál inkább bekebelezne, fölzabálna, ha hagyjuk. Nyugodtan kijelenthetem, Európa centruma mi vagyunk, s nélkülünk csak olyan lehet, mint egy megtépázott lyukas zászló. Amíg azonban igazságunkat el nem ismeri, és nem hajlandó kielégítően orvosolni, addig semmi közünk Európához, sem az EU-hoz (a kettő messze nem ugyanaz!). Ezért arra kérjük, vegye le rólunk szennyes mancsát, s hagyjon végre magunkra; ne „segítsen”, ne „támogasson” semmivel, ne hozzon úgy, mintha vinne. Törvényekkel, rendeletekkel, szabályokkal, piszkos alkukkal ne kössön magához, engedjen végre szabadon élni! Ha a vesztébe kíván rohanni, ám tegye, de minket ne rántson le a dögvészes éjszakába! Nem akarunk többé sem a védőbástyája, sem a bordélya, sem a kapcarongya lenni! Egyébként szilárd meggyőződésem, hogy a tévelygő Európát egyedül a szittya-magyar lelkület átvétele, a Szentkorona-eszmén alapuló államelmélet és közjog asszimilálása menthetné meg a káosztól, s kizárólag Mária Anyánk megújuló országának követése emelheti ki a mocsárból. Történelmi küldetésünk része a helyes út megvilágítása (amire először nekünk is vissza kell térnünk), de nem játszhatjuk tovább Európa pelikánjának hálátlan szerepét, mely önvérével táplálja tékozló fiait, hiszen magunk is betegen, legyengülve, roppant súlyokkal megterhelve fetrengünk a porban.

2. A globalizáció Európája

A világtörténelem legnagyobb átverése, legembertelenebb, leggyalázatosabb törekvése a globalizáció. A folyamat sokkal régibb, mint a fogalom. Már az Ószövetségben fellelhetők a zsidó faji világuralom, az összes nép leigázásának és/vagy elpusztításának egyértelmű jelei. A megvalósításhoz persze türelemre és időre volt szükség, mert a dolog nem ment könnyen és azonnal. A gazdasági-politikai-katonai-kulturális helyzetnek meg kellett érnie a nagy átalakulásra, s ez a 20. század végén következett be. A II. világháború után 2 szuperhatalom állt fel, látszólag egymással szemben, valójában mindkettőt ugyanaz a háttérbázis irányította és „szponzorálta”. Az USA filozófiájának lényege: az individuális liberalizmus, vagyis a szélsőségesen egyéni szabadságjogok elsőbbsége a közösségiekkel szemben. A SZU-ban pedig éppen fordítva: az egyéni jogok sérülése, megnyirbálása árán a kollektivizmus előtérbe helyezése. (Fontos megjegyezni, hogy itt a közösség nevében mindig a fölkapaszkodott elit, a pártapparátus emberei hozták a döntéseket, míg Amerikában a vagyon és a hatalom birtokosai. Így a két rendszer közt már nem is tűnik oly nagynak a különbség.) A kérdés most már az, valójában kik, miféle csoport(osulás)ok, láthatatlan erők diktálnak a színpad mögül? Sokak szerint a szabadkőművesek, mások szerint a cionista mozgalmak irányítják a folyamatokat. Mindkét álláspontban van igazság, de egyik sem fedi a lényeget. Miért? A szabadkőműves társaságok (pl. az Angol Nagypáholy, a francia Grand Orient stb.) évszázadok óta valóban hírhedt szerepet játszottak a világ arculatának átszabásában (pl. még Trianonban is!), a 20. század közepére azonban kiüresedtek, befolyásukat vesztették, korábbi önmaguk árnyékává váltak. Teljesen ugyan ma sem írhatók le, az viszont tény, hogy eljárt fölöttük az idő. Akik a cionizmusra (a zsidó nacionalizmus és sovinizmus extrém formája) esküsznek, közelebb állnak a valósághoz, de még mindig eléggé távol. Részben tájékozatlanságból, részben gyávaságból (az antiszemitizmus vádjától való félelmükben!) nem képesek a dolgok mélyére hatolni. A cionizmus csupán csekély töredéke a világban szétszóródott zsidóság körében kifejlődött ideológiáknak, amit hiba lenne jelentőségén túlra nagyítani. A zsidóság, bár maga is megosztott (az utakat és módszereket illetően), abban föltétlenül egységes, hogy önmagát mások fölé emeli (kiválasztottság-tudat), és uralkodni akar a világ népein, nemzetein. Az egész Föld kincseit, anyagi javait, az élet szépségét és értékeit saját hitbizományának tekinti, s miközben megveti, gyűlöli a többi emberfajtát (a gojokat), elvárja, hogy kizárólag az ő érdekeit, boldogulását szolgálják. A globalizmus tehát nem más, mint az univerzális (egyetemes) zsidó világhatalom, világállam, világkirályság megvalósításának eszköztára!

A globalizmus egy jól szervezett összeesküvés bolygónk isteni és természeti rendje ellen. A cél a kis és nagy népek lezüllesztésével, elszegényítésével, tönkretételével, majd egy jellegtelen masszába gyúrásával, önazonosságuk, gyökereik fölszámolásával egy cselekvésképtelen, kiszolgáltatott, igénytelen embertömeg kitenyésztése, egy állati szinten tengődő, érzéketlen, könnyen manipulálható fogyasztói társadalom létrehozása az összes kontinensen. A kommunizmus bukása, az egypólusú rendszer kialakulása után minden felgyorsult, és egyre nyíltabbá válik. A meghatározó személyek és szervezetek kisebb részét ma is homály fedi, ugyanakkor egyre többen bújnak elő rejtekhelyükről, levetve humanista álarcukat, s mind gyakrabban nyúlnak gazdasági-politikai-katonai kényszerítő eszközökhöz a vonakodó vagy ellenálló országokkal szemben. Végső soron a globalizációt segítik a határokon átnyúló multinacionális cégek, a NATO, az ENSZ, a Római Klub, a Világbank, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a WTO (Világkereskedelmi Szervezet), a FED (az USA magánkézben lévő „jegybankja”) s maga az EU is; valamint a kevésbé nyilvános illuminátus hálózat, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális (Háromoldalú) Bizottság, a Round Table („Kerekasztal”), a B’nai B’rith (nem „szabadkőműves”, speciális zsidó páholy) stb. A neoliberális gazdaságpolitika lényege, hogy a mamutvállalatok államosítása helyett ma inkább az államokat vállalatosítják. Az óriáscégek szerepe és jelentősége növekszik, a nemzetállamoké pedig csökken, az emberiség nemzetközi (internacionalista-kozmopolita) irányba mozdul, ahogy az Új Világrend (New World Order, New Age) előírja. A termelő gazdaságot fölváltó spekulációs pénzgazdaság, az uzsorakamatra épülő rablókapitalizmus a földi népesség többségét tehetetlen nyomorúságba taszítja, az élet természeti feltételeit elpusztítja, a szerves ősi kultúrákat „civilizálja”; a pénz és párturalom („piacgazdaság”, „demokrácia”) által szétrombolja a létbiztonságot nyújtó szociális igazságosságot, a felebaráti szeretetet, az erkölcsi alapokat, a környezet és az ember harmóniáját. Egy egocentrikus faj(ta) szörnyű lázálmának kivitelezése végett – senkivel és semmivel nem törődve – planétánk puszta létét is kockára teszi a globalizáció, anélkül, hogy bármi pozitívumot fel tudna mutatni a föntiek cáfolatára. Az emberiség túlnépesedett, éhség, szomjúság, járványok, háborúk tizedelik, életszínvonala meredeken zuhan, ökológiai összeomlás felé száguld, s politikai-katonai szempontból egy időzített bombán üldögél. Látnunk kell, hogy a tőke- és hatalomkoncentráció nem folytatható tovább büntetlenül, mert hihetetlenül aljas és veszedelmes. A globalizáció roppant szenvedéseket, károkat okozva immár csúcsközelbe jutott, de a beteljesülésig sohasem érhet el, hiszen bukása eleve bele volt kódolva.

Európát történelmileg kialakult nemzetállamok alkotják, melyek sajátos gazdasági-politikai hagyományokkal, földrajzi és éghajlati viszonyokkal, egyéni nyelvvel, kultúrával, vallással rendelkeznek, s erőszak nélkül nem gyömöszölhetők afféle közös akolba, mint a Szovjetunió vagy az Egyesült Államok. Az európai érdekek és értékek védelmére szükség van egy önkéntes és egyenrangú szerveződésre, az önálló arculat megőrzését engedélyező laza konföderáció (nemzetközösség) létrehozására, melyben a tagországok szuverenitása nem sérül, s a társulás hasznát, előnyeit egyaránt élvezhetik kicsik és nagyok, a hátrányok minimálisra csökkentése vagy teljes kiküszöbölése mellett. Méltó összefogás, szövetkezés nélkül Európa elsüllyed, a hajdani „fejlett” gyarmattartó maga is gyarmattá, alárendelt régióvá válik (elsősorban az USA és Izrael jármában), betagozódva a Madách, Huxley vagy Orwell által vizionált „szép új világba”, falanszterbe, ahol az emberek gépies robotok csupán, s ahol mindenkit „a nagy testvér figyel”. Az a 10 + 2 ország tehát (köztük hazánk is!), mely nemrég csatlakozott az EU-hoz, lényegében a félig-meddig már leigázott Nyugat-Európa csicskásává válik (azaz a gyarmatok gyarmataivá!). Ez bizony nem túl biztató jövőkép, nem túl vonzó perspektíva. Mi hát az EU, kik hozták létre, s mit kívánnak elérni vele?

1949-ben megalakult az Európa Tanács (Strassburg), majd a gazdasági integráció elősegítésére 1952-ben az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió, Luxemburg), 1957-ben (Brüsszel) az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia Közösség (EURATOM) 6 tagállammal (Franciaország, NSZK, Olaszország, Benelux Államok). Velük szemben jött létre 1959-ben az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (Anglia, Dánia, Norvégia, Svédország, Ausztria, Svájc, Portugália), s mindkettő ellenében a kommunisztikus KGST. 1965-ben Rómában a „hatok” egyesítették a 3 szervezetet Európai Közösség („Közös Piac”) néven, mely fokozatosan 15 tagúra bővült 1973-1995 közt (Nagy-Britannia, Írország, Dánia, Görögország, Spanyolország, Portugália, Svédország, Finnország és Ausztria belépésével), s 1991-ben Maastrichtban vette fel az Európai Unió nevet. Ez utóbbi már minőségileg alapvetően más, mint a korábbi gazdasági-kereskedelmi társulások, s még inkább azzá válik a keleti bővítések után (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Málta, Ciprus, Észtország, Lettország, Litvánia, majd Románia és Bulgária).
Szó sincs itt egyenlőségről, önállóságról, vagy bármiféle demokráciáról. Ez egy szigorúan ellenőrzött, bürokratikus (agyonszabályozott), központból irányított, körkörös felépítésű erőszakszervezet. A kemény magot képezik a legerősebb államok (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia), körülöttük állnak a fejlettebb kicsik (pl. a skandináv országok, Ausztria stb.), a harmadik körbe tartoznak a periférikus országok (Görögország, Spanyolország, Portugália, Írország), végül a legkülső, a negyedik kört alkotják a frissen belépettek. Ez a felosztás jól tükrözi az egyes nációk EU-n belüli súlyát is: az első két körben a deklaráltan nettó befizetők találhatók; legnagyobb beleszólása a közös ügyekbe a belső magnak van, míg a periféria korábban az EU anyagi haszonélvezője volt, támogatásuk azonban egyre csökken; a később csatlakozott elmaradottakra pedig a szegény rokon szerepe vár, minimális javadalmazással és érdekérvényesítéssel. A szigorúan előírt feltételeknek még a „nagyok” sem mindig tudnak megfelelni, a „gyengébbeknek” pedig esélye sincs erre. A különbségek, törésvonalak ezért mélyülnek majd, s aki nem képes teljesíteni, komoly szankciókkal, büntetésekkel számolhat. A már régebben bent levők közül többen csak most kezdenek rájönni (pl. Ausztria), mibe keveredtek, s ha most kellene szavazniuk, bizony kívül maradnának. Az EU azonban egyirányú zsákutca, melybe csak behajtani lehet, távozni viszont nem. A több mint 100 ezer oldalnyi utasítás és szabály tengerében ugyanis egyetlen sor sem foglalkozik a kilépés lehetőségével és módjával, mondván, aligha lesz rá igény. (Az általunk sajnálatos gyorsasággal elfogadott, másutt azonban leszavazott EU-s Alkotmányban van csupán egy cikkely az „önkéntes kilépésről”. Nem mellékesen megjegyzem, hogy a hazai bíróságok a legparányibb civil szervezetet sem hajlandók addig bejegyezni, míg – egyebek mellett – a be- és kilépés nincs fehéren-feketén rögzítve az alapszabályukban!)

Az EU-s hierarchiában látszólag a legfelsőbb szerv a közgyűlés, vagyis az Európai Parlament (Strasbourg, létszámarányosan választott képviselőkkel); valójában a határozatokat a kormányzatot imitáló Európai Bizottság brüsszelita (lásd még moszkovita!) komisszárjai, lelketlen technokratái hozzák, az érintett egyénektől és nemzetektől távol, számukra átláthatatlan, követhetetlen paragrafus-halmazok sűrűjébe bújva. A behemóttá duzzasztott bürokrácia (kb. 40000 fő!) elpazarolja a befizetések jelentős hányadát, működése lassú és alig hatékony, ugyanakkor sérti a szubszcidiaritási elvet (a helyi dolgokról lehetőleg helyben döntsenek). A rendeletek uniformizálnak, megnyirbálják a helyi sajátosságokat, közömbösek az eltérő igények iránt. Az idő- és pénzemésztő rendszer nem törődik az életminőség javításával, a szociális és egészségügyi helyzettel, a környezeti ártalmak kivédésével, a munkanélküliség (7-20 %) enyhítésével; ellenben velejéig korrupt, pocsékolja a kontinens értékeit és erőforrásait, szétzilálja az erkölcsi normákat, becsapja az embereket, megcsúfolja saját alapelveit is. Kezdetétől fogva csak a belépés előnyeiről s a kívül maradás hátrányairól enged beszélni; az egyenlő versenyfeltételek megteremtése helyett a monopolkapitalista irányt támogatja; a piaci mechanizmusok kizárásával és mennyiségi korlátokkal (kvótákkal), céltámogatásokkal egyfajta központi tervgazdálkodást valósít meg, semmibe véve a kistermelők és a fogyasztók elvárásait. A nemzeti valuták eltörlésével kötelezővé teszi a közös pénz (euró) használatát, szűkíti a nemzeti bankok hatáskörét (a frankfurti Európai Központi Bank javára), megszünteti az önálló gazdaságpolitikát s az EU-n kívüli szabad kereskedelmet. A tagok lemondanak nemzeti szuverenitásuk jelentős hányadáról, alkotmányukat és törvényeiket alárendelik az EU intézkedéseinek, kormányuk és parlamentjük formálissá degradálódik; területüket „régiókra” osztják, földjeik fölvásárolható áruvá válnak; az idegenek korlátlan beözönlésével lakosságuk elveszti homogenitását (ill. fehér jellegét), fokozatosan megszűnnek nemzetállamok lenni; végül az EU-s birodalmi gépezet fogaskerekévé integrálódnak.

Ha egyes országok átmenetileg élveztek is előnyöket, hosszú távon valamennyi résztvevő rosszul jár, és sokkal többet veszít, mint amennyit nyerhet. Az EU egy föderális szuperhatalom, egy államok feletti zsarnoki, ugyanakkor önpusztító, sőt öngyilkos szervezet. Legfőbb célja az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad áramlásának biztosítása. Ezen ultraliberális (neokonzervatív?) elvvel kizárólag egy hazátlan bankárkaszt, egy ördögien gátlástalan multináci réteg profithajszolását, mérhetetlen gazdagodását és szemfényvesztő politikáját szolgálja, százmilliók megnyomorítása, kivéreztetése árán. Az EU a gonosz birodalma. Józan gondolkodású, istenfélő, hazáját és népét szerető, öntudatos ember nem akarhat elmerülni benne!

3. Mi vár még ránk az EU-ban?

A hatályos BTK (Büntető Törvénykönyv) 144. §-a az alábbiakat tartalmazza a hazaárulásról:
(1) Az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntettet követ el, s 5 évtől 15 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés 10 évtől 15 évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást a, súlyos hátrányt okozva; b, állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával; c, háború idején; d, külföldi fegyveres erők behívásával vagy igénybevételével követik el.
(3) Aki hazaárulásra irányuló előkészületet követ el, bűntett miatt 1 évtől 5 évig, háború idején 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Akkor most hány évet oszthatnánk ki az amerikai haderők taszári állomásoztatásáért, NATO-ba és EU-ba gyömöszölésünkért, ill. a legkedvezőtlenebb csatlakozási feltételek „kiharcolásáért” felelős pribékjeink között? Elvégre a törvény félreérthetetlen, csak be kellene tartani! Ha valakinek netán még halvány illúziói voltak, ebből is láthatja, hogy a jogállamiság s a népszuverenitás gyakorlatilag megszűnt Magyarországon.

Jó lesz nekünk az EU-ban, dől majd a pénz, kolbászból lesz a kerítés, kürtőskalácsból a kémény, alig győzünk válogatni a sok kedvezményből és juttatásból, meg a remek állások közül – lelkendeztek, ígérgettek a hivatásos átverők, akik mindig megtalálják helyüket a bőség asztalánál. Persze azzal nem törődtek, hogy schengeni vasfüggöny ereszkedik az elcsatolt magyarságra, hogy az eladósított, gazdaságilag tönkrevágott, csontig lecsupaszított, munkanélküliektől hemzsegő, minden téren szétzilált és végvonaglásban vergődő anyaország ilyen tragikus állapotban alkalmatlan bármilyen csatlakozásra, s még a kialkudott szánalmas feltételeknél sokkal kedvezőbb ajánlat esetén is csupán görnyedt koldusként botorkálhatna az ismeretlen kihívások felé, így azonban egyenesen a saját temetésére váltott belépőjegyet. Egyszerűen fölfalnak, bekebeleznek bennünket az euróhiénák, s egy önnön vezetőitől is cserbenhagyott, brutálisan letaglózott nemzet képtelen védekezni és talpon maradni. Ez a bővítés nem a mi érdekünk volt, hanem az olcsó munkaerőre, biztos piacokra, filléres beszállítókra, idomított rabszolgákra, növekvő nyereségre számító EU ragaszkodott hozzá. „Vert viszen veretlent” – mondja a népmese a buta farkasról s a ravasz rókáról; a beteg, sorvadó Magyarország cipelheti a ráeső EU-s terheket, míg össze nem roskad. Közben az erősebbek elszívják összes energiáját, s fölosztják maradék életterét. Bitóra való sátánfajzat, aki mindezek ismeretében s az eltelt 3 év tükrében, népünk rovására, még ma is EU-s tagságunk előnyeit hirdeti!
A NATO-EU párosítás kísértetiesen emlékeztet az évtizedekig elszenvedett VSZ-KGST tagságunkra, azzal a különbséggel, hogy akkor legalább nem váltunk a SZU részévé, míg most beolvadunk egy hasonló formájúra tervezett szuperbirodalomba. Ehhez képest a kiegyezés utáni Osztrák-Magyar Monarchia maga volt a Paradicsom, hiszen függetlenségünket, szabadságunkat, nemzeti identitásunkat alig csorbította. Most azonban fokozatosan elveszítjük önrendelkezésünk meghatározó részét, mert jogosítványaink zömét az Unióra ruháztuk; melynek értelmében Alkotmányunkat, törvényeinket, igazságszolgáltatásunkat, hadseregünket és rendőrségünket, bel- és külpolitikánkat, hírszerzésünket, mezőgazdaságunkat, kereskedelmünket az EU céljainak rendeltük alá. Egyoldalú gazdasági függőségünk mind szorosabbá válik, s szinte bezárul előttünk az EU-n kívüli világ; persze a bárhonnan szalajtott multik ezután is kedvük szerint ga(rá)zdálkodhatnak nálunk. Megfelelő anyagi kondíciók hiányában kis- és középvállalkozásaink többsége csődbe jut, szaporítva ezzel az egzisztenciájukat vesztett dolgozókat, csökkentve azonban a fizetőképes vásárlóerőt. Iparunkhoz hasonlóan a mezőgazdaság is külföldi kézbe kerül, s ami a legaggasztóbb, földjeinket is kihúzzák alólunk, ez pedig egyenlő maradék hazánk fölszámolásával. A megnyirbált „támogatással” pont azt kívánják elérni, hogy az amúgy is elmaradott kisgazdaságok ne lehessenek versenyképesek, és tömegesen menjenek tönkre. A 100 %-os támogatási szintet csak 2013-ra érjük el, de akkor már az idegen nagybirtokosok élvezhetik a hasznát, akik közben érvényesítik zsebszerződéseiket, ill. jóval értékén alul fölvásárolják a kiváló minőségű termőterületeket. Míg Nyugat-Európában a családi gazdaságok kapnak prioritást, addig nálunk hatalmas magánkolhozok (kibucok?) alakulnak, melyek olcsó nyersanyagot termelnek, éhbérért gürcölő magyar jobbágyokkal. Ugyanakkor a magyarországi kvóták (tej, hús, gabona, szőlő, gyümölcs stb.) leszorításával azt éri el az EU, hogy a 30 millió ember élelmezésére alkalmas mezőgazdaságunk még a saját szükségleteinket sem lesz képes fedezni, nemhogy exportra szállítani. Ihatjuk majd az importált tejporból higított löttyöt, ehetjük az ízetlen gyümölcsöket és zöldségeket, megvehetjük a génkezelt és agyonvegyszerezett búzát, s a hormonokkal és halliszttel táplált, kergemarhakóros, sertéspestises, madárinfluenzás jószágokat, miközben a hazai disznóknak megtiltják az egészséges moslék fogyasztását, ill. humanitárius (állatjóléti) szempontból nem engedélyezik a libák tömését. Szánalmasan röhejes mindez!

Arról is rengeteg álhírt hallhatunk, mekkora „fejlesztési és működtetési pénzhegyek” jutnak hozzánk a közös kalapból. (Csak a francia parasztok kb. annyit kapnak, mint a 12 új ország együttvéve összesen!) Nos a bevétel és kiadás („tagdíj” stb.) részünkre számított egyenlege +19000 Ft/év/fő, ami egy napra 52 Ft-ot jelent. (30 pénzt még Júdás is kapott az árulásért!) Sajnos azonban ez sem igaz, hiszen nem tartalmazza a beszedett vámtételek s az ÁFA utáni sarcot, valamint az EU-ba léptetésünk után szükséges reformok és szerkezetváltások elodázhatatlan költségeit. Ha így nézzük, bizony a mérleg már negatív számunkra, tehát a harsányan reklámozott EU-s szándékok ellenére az első pillanattól fogva nettó befizetők vagyunk, vagyis még mi segélyezzük a fejlett Nyugatot! Egyébként a nálunk már magasabbra jutott korábbi belépők (pl. Görögország, Portugália) továbbra is 6-8-szoros 1 főre eső jövedelmet húznak hozzánk viszonyítva. Nesze neked esélyegyenlőség (lásd még védzáradékok!), tisztességes verseny, hátrányos megkülönböztetések kiküszöbölése! Nem mellékes az sem, hogy az ilyen-olyan juttatások jelentős része nem automatikusan kerül kifizetésre, hanem pályázni kell az elnyeréséért. Ez még a régi tagoknak is 50-70 %-ban sikerül csupán, az újdonsülteknek nyilván még kevésbé. A pályázatok rendkívül bonyolultak, elkészítésük drága szakértői közreműködést igényel, továbbá a jelölteknek legalább 50 %-nyi saját forrással (önrésszel) is rendelkezniük kell, s még szerencsés esetben is 2-3 évig elhúzódhat a kifizetés.

Életszínvonalunk várhatóan tovább csökken, mert a jövedelmeket befagyasztják, az árak viszont növekednek. Az Unió a béreket, nyugdíjakat, a szociálpolitikát, az egészségügyet s az oktatást nem finanszírozza, ezt magunknak kell előteremtenünk (lásd még a mostani kohnvergencia-tervet!). Ehhez jön még a mezőgazdaságba invesztált összegek államkasszából történő kiegészítése (ha ugyan el nem lopják ezt is elvtársuraink!), valamint az EU-s befizetések (esetleg a kiszabott büntetések) teljesítése, az eddigi „adósságok” és kamataik törlesztése, a munkanélküliek átképzése és segélyezése, a kultúra életben tartása stb., ami újabb hitelek felvételére szorítja az ország vezetőit, minek folytán sohasem tudunk kimászni az adósságcsapdából. Állást sem vállalhatunk egyelőre az EU-s országok mindegyikében; egyes helyeken csak 4-5 év múlva, ill. meghatározott keretszámok szerint. Hozzánk azonban bármely idegen jöhet dolgozni (főképp magasabb pozíciókba!), vagy akár nyugdíjas éveit is nálunk töltheti, ha letelepszik. Ám elszakított magyar testvéreinknek horribilis értékű vízumot kell váltania, ha olykor meglátogatnának bennünket. (Ez éppenséggel kiküszöbölhető lenne az állampolgárság alanyi jogú megadásával, ám parlamenti pártjaink mereven elzárkóznak tőle!) Sorolhatnám még az EU-ba passzírozásunk mindnyájunkat sújtó hátrányait, katasztrofális következményeit, de ennyiből is kitetszik, hogy a pokol kénköves bugyra sem lehet szörnyűbb, mint az Unió „mennyországa”.

4. Mit tehetünk eltiprásunk ellen?

Mielőtt bárki elfogultsággal vádolna ennyi negatívum után, le kell szögeznem, hogy a legjobb szándékkal sem mondhatok semmi kedvezőt, hiszen EU-s tagságunknak egyáltalán nincsenek előnyei. Mert az, hogy Bécsben is nyithatunk cukrászdát (mikor itthon ebédre sincs pénzünk!), vagy útlevél nélkül utazhatunk bárhová (ámbár egy Szeged-Budapest retúrjegyre sem telik!), esetleg megvehetnénk egy spanyol olajfaligetet s egy villát a francia Riviérán (ha többszörös milliomosok lennénk!), netán a fiainkat beirathatjuk a müncheni egyetemre (ugyan miből?), vagy külföldön vállalhatunk valami alantas munkát (ezért hagyjuk el a hazánkat?) stb., bizony nem túl fényes ösvény előttünk. Pedig, ha még emlékszünk rá, a csatlakozás-pártiak sunyi és egyoldalú kampányuk során szüntelenül efféle „fantasztikus lehetőségekkel” bombázták agyunkat.

Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy az összes hatalmi tényező (MSZP, SZDSZ, FIDESZ, MDF) egyöntetűen a belépés mellett agitált. Már önmagában ez is elég ahhoz, hogy szkeptikusak legyünk, hiszen ami nekik jó, az nekünk biztosan nem az. Szánalmas, hogy az egymást gyalázó, marcangoló pártok e kérdésben milyen egyformán agitáltak; szinte különbség nélkül összeforrtak a hazaárulásban. (Orbán Viktor például több beszédében, nyilatkozatában elismerte a csatlakozás hátrányait, majd egy logikai bukfenccel, önmagát is megcáfolva az igen mellett foglalt állást, egy követ fújva Medgyessyvel, Kováccsal, Kunczéval s a többi léhűtővel.)

A vasmarokkal szorító EU-ból egyelőre nem tudunk távozni (noha fölöttébb kívánatos lenne!), sőt a roppant szerencsétlen csatlakozási feltételeken sincs módunk változtatni. Mindössze annyit tehetünk, hogy népünket megpróbáljuk felvilágosítani, mi vár rá a továbbiakban, s az erőszakkal kijelölt kényszerpályán mozogva miképpen élheti túl végromlását, s hogyan őrizheti meg sok ezer éves szabadságának, függetlenségének megtépázott maradványait. Valamint egyénenként, csoportosan és nemzeti viszonylatban is fel kell készülnünk egy szívós, kitartó érdekérvényesítésre és ellenállásra, nehogy a belső szálláscsináló helytartók s a globalizáló külső ragadozók utolsó anyagi és szellemi kincseinkből is kiforgassanak, majd fizikailag is szétszórjanak, vagy megsemmisítsenek bennünket. Véget kell vetni a népámításnak, a silány hazudozásnak, s tárgyilagosan meg kell vizsgálnunk a hazánkat beszippantó vízfejű birodalom működési törvényeit, szervezeti felépítését, ill. a politikai-gazdasági-szociális-kulturális-katonai stb. téren esetleg adódó lehetőségeinket. Fel kell mérnünk ellenfeleink és szövetségeseink(?) erejét, képességeit, szándékait; igyekeznünk kell, hogy maximálisan kihasználjuk az EU pályázati és fejlesztési kínálatait, ugyanakkor minimálisra csökkentsük a tőlünk elvont pénzösszegeket; más országok példáját követve (pl. Dánia, Málta) korlátozni kell a féktelen bevándorlást, ill. szigorú feltételek kidolgozásával meg kell akadályozni termőföldjeink elvesztését, s vissza kell szereznünk a könnyelműen eltékozolt stratégiai jelentőségű termelési ágazatokat és piacainkat; adottságainknak megfelelő, versenyképes gazdaságot kell kiépítenünk (kis- és középvállalkozások támogatása a multikkal szemben); el kell érnünk a külföldi adósságok és kamatok csökkentését vagy teljes elengedését; ki kell harcolnunk a szétdarabolt magyarság újraegyesítését stb. Szóval egy percig sem ülhetünk a babérjainkon, éppen elég halaszthatatlan feladat tornyosul előttünk.

Vitatható (sőt törvénytelen!) csatlakozásunk csekély számú haszonélvezői a kiváló anyagiakkal, biztos pozícióval, gyümölcsöző kapcsolatokkal rendelkező harácsburzsoázia, esetleg még a több nyelvet beszélő, magasan képzett értelmiség, valamint néhány fölkapott divatszakma (pl. közgazdász, nemzetközi jogász, szoftverfejlesztő) képviselői lesznek. A legfőbb vesztesek pedig a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a bérből és fizetésből élők, a kisgazdák, a kisvállalkozók, a pályakezdő fiatalok, a panellakók s a határainkon túli honfitársaink; vagyis az elsöprő többség átkozni fogja az uniós tagságból következő nyomorúságát. Persze a 10 + 2 lesoványodott ország bekebelezésével az amúgy is súlyos gondokkal, belső feszültségekkel küzdő EU válsága tovább mélyül, s könnyen maga is csődbe juthat. Hiszen megoldatlan az 500 milliósra bővült lakosság hatékony kormányzása, a halaszthatatlan szerkezeti változtatások végrehajtása (pl. a brüsszeli bürokraták megfékezése s a decentralizálás), a mezőgazdasági termelés összehangolása, a gazdasági és szociális különbségek kiegyenlítése, a támogatások és közterhek arányos, igazságos elosztása, a közös valuta (euro) gördülékeny bevezetése, az USA politikai-katonai fölényének lefaragása, hogy csak néhány aktuális problémát nevesítsünk.

Szólnunk kell még Magyarország tűrhetetlen romlásáról, mely elsősorban a D-209-es és elQró patkánycsordájának tudatos nemzetvesztése nyomán gyorsult fel, azonban már évtizedekkel korábban elkezdődött. A most regnáló kíméletlen posztbolsi rezsim a nyílt diktatúra bevezetésére s népünk általános tönkretételére, végső kiirtására készül, persze külföldi hűbéruraival szorosan összefonódva. Az „egészségügyi reform” (önmagában fölér egy genocídiummal!) pofátlan erőltetése, a forint önkényes leértékelése, az önkormányzatok ellehetetlenítése, a posták, iskolák, vasútvonalak és kultúrintézmények bezárása, a közszükségleti cikkek drágítása, a bérek és nyugdíjak relatív csökkentése, a szociális juttatások megvonása, a költségvetési hiány emelkedése, a gyakori hitelfelvételek, a kábítószer-fogyasztás propagálása, a közvélemény semmibevevése, a bűnözés állami támogatása, a kettős állampolgárság megtagadása, az otromba leváltások és elbocsátások, a „szájkosár-törvény” előkészítése (főként a holokauszt-tagadás s az „antiszemitizmus” tiltására!), a hírközlésben elburjánzó magyarellenes uszítás, jelképeink és nemzeti hőseink szüntelen mocskolása, az elemi szabadságjogok és emberi jogok korlátozása, a rendőri erőszak tobzódása, az idegen söpredék betelepítése (kb. félmillió zsidó és egymillió kínai, esetleg még több!), összes javaink kiárusítása, honvédségünk maradékának távoli országokba küldése, a magyar érdekek következetes feladása stb. – mindez az EU-s gyarmatosítással párosulva – gyógyíthatatlanul kibelezi népünket, továbbá édes hazánkat jöttment bitangok paradicsomává, nemzetközi lakóparkjává zülleszti.

Tűrheti-e mindezt, akiben őseink vére lüktet? Elviselhető-e az elviselhetetlen? Bízhatunk-e még egy efféle sátáni elitben, várhatunk-e bármi jót egy ilyen züllött, ámokfutó maffiától? Hitemre mondom, nem! Az élve elrohadásnál, a gyáva „konszenzus-keresésnél”, az önkéntes vágóhídra menetelésnél akármi kedvezőbb számunkra. Ne felejtsük: egy csalárd, törvénytelen, korrupt és gyilkos kisebbség fojtogat bennünket! Rémuralmának megdöntésére, bűzlő szeméthegyeinek eltakarítására valahány eszközt igénybe kell vennünk, hiszen fajtánk megmentése a cél! Kit érdekelnek most a „parlamentáris demokrácia” s a „jogállamiság” eddig is elfuserált játékszabályai, kiüresített keretei? Itt már lázadni kell, küzdeni az utolsó szívdobbanásig, az Aranybulla záradékának szellemében! Tiltakozni, tüntetni, sztrájkolni, bojkottálni kell, országos szervezettségben, minden ellenséges törekvést megbénítva.
A lamentálásnak, az önemésztő bűnbakkeresésnek, a belterjes politizálgatásnak, a bárgyú tömeggyűlések hordószónoklatainak s a vakvágányra vivő pótcselekvéseknek (pl. petíciók, nyílt levelek megfogalmazása, aláírásgyűjtések, népszavazások kezdeményezése, pártalapítások stb.) nincs semmi értelme. Csupán az izzó hazafiság, a mindent átható szolidaritás, a bátor elszántság, a mélységes magyar hit, a törhetetlen szabadságvágy, az össznemzeti cselekvő erő ragadhat ki bennünket ebből a feneketlen posványból! (Én legalább 10 éve hirdetem ezt, s örömmel üdvözlöm, hogy egyre többen jutnak hasonló tanulságra, de még nem elegen.) Nincs hova hátrálnunk, fölösleges tovább védekeznünk; immár határozottan kezdeményeznünk, sőt támadnunk kell! Okosan és hirtelen sújtsunk le hóhéraink leggyengébb pontjaira! Merítsünk példákat az írek, a baszkok, az albánok, a csecsenek, a palesztinok, az irakiak és más népek élethalálharcából! Bizonyítsuk be, hogy mi sem vagyunk hitványabbak sem náluk, sem saját dicső elődeinknél. Inkább legyünk hősök néhány pillanatig, mint bamba rabszolgák egész életünkben!

Egy „mindenható vezér” helyett több irányításra alkalmas, elkötelezett nemzetszolgálatra és felelősségvállalásra kész, feddhetetlen vezetőt kell követnünk! Önvédelmünk első lépcsőjében hosszú távlatú jövőképet és civil kitörési tervet kell kidolgoznunk! Újra birtokba kell vennünk valódi történelmi és kulturális örökségünket; ki kell terjesztenünk életterünket az egész Kárpát-medencére, elsősorban úgy, hogy teleszüljük egészséges, teherbíró magyarokkal! Mindent alá kell rendelnünk a magyar megmaradás és feltámadás ügyének! Egy táborba kell tömörítenünk azokat a honfitársainkat, akik azonos célokért küzdenek, de megosztottságuk miatt különböző utakon járnak! Meg kell becsülnünk a családokat (s az anyaságot), mint nemzeti létünk alapsejtjeit! A hazaszeretetnek, a jótékony nacionalizmusnak (nem azonos a sovinizmussal!), az általános segítőkészségnek, a sugárzó önbizalomnak s a kötelező sorsvállalásnak egybe kell olvasztania egész népünket! Véget kell vetni az áldemokratikus egyenlősdinek, s fel kell építeni egy hierarchikus, személyes tekintély(ek)re alapozott társadalmat (nem azonos az önkényuralommal!), ahol a kiválasztódás kizárólag az értékek mentén történhet! Rendet, biztonságot, tiszta és egyszerű közéletet, nemzeti szellemű hírközlést, világos törvényeket és garanciákat kell teremtenünk! Vissza kell állítanunk ősi Alkotmányunkat (a Vérszerződéstől Werbőcziig s a Szentkorona-tanig – némi korszerűsítéssel) és államformánkat (alkotmányos monarchia – szigorúan magyar királlyal vagy kormányzóval), s mindenekelőtt a Korona legfőbb közjogi méltóságát! S mindeközben egy pillanatig sem feledkezhetünk meg róla, hogy Boldogasszony országa (Regnum Marianum), az Égi Fény és Tudás népe vagyunk, a táltosok és apostolok nemzete. Vagyis szakítanunk kell a világot romba döntő, egyformán a „cion bölcseitől” eredő liberális kapitalizmussal és ateista kommunizmussal, s az egyedül üdvözítő teremtő Isten (a Hadak Ura, a Magyarok Istene) akaratának kell engedelmeskednünk! Ha így teszünk, akkor nincs okunk félelemre, mert földi öröklétünket (legalábbis áldott Napunk kihűléséig) az alvilág kazánfűtői sem rövidíthetik meg.

Siklósi András

HunHír.Hu