A nemzet felemelkedése, a magyarság érdekvédelme kéne, hogy a legfontosabb kérdés legyen a pártpolitikai csatározásokban. Tizenhat évvel a rendszerváltás után még most sem tartunk itt, az elrontott, megtört folyamat káros hatásait nap, mint nap érezzük. A 2006-os választások elemzését nagy hiba lenne, ha csak különböző pártjaink szemüvegén keresztül elemeznék a szakértők. Volt kollégánk, Zárug Péter Farkas politológus gondolatait közöljük a választásokról, annak következményéről.

A 2006-os választások elemzését nagy hiba lenne, ha csak különböző pártjaink szemüvegén keresztül elemeznék a szakértők. Ilyenkor könnyű a győztest győztesként értékelni és a vesztes cselekedeteit, mint hibák sorozatát megrajzolni, még akkor is, ha az elemző már a végeredmény ismerete előtt helyesen látta a győzelemhez vagy bukáshoz vezető utat. Ez csupán szerencsés helyzet számára, mert hipotéziseire, mint a nagy előrelátás tételeire hivatkozhat vagy, ha tévesen állt ki politikai koncepciók mentén, most árnyalhat és mentheti szakmai becsületét.

Ám mindez kevés 2006-ban. Mégpedig azért, mert a választásoknak nem csak az volt a tétje, hogy melyik párt nyer vagy veszít, hanem az is, hogy milyen módon zárul le a magyar rendszerváltozás korszaka. Így a győzelem vagy vesztés még nagyobb súllyal nehezedik a politikai szereplőkre.

A politikai változásoknak négy fő típusát különíti el a modern politikatudomány. Ezek a forradalom, a puccs, a reform és az átmenet. A magyar rendszerváltozás ezen utóbbi kategóriába tartozik. Ennek időbelisége a leginkább elhúzódó ezért helyesebb, ha nem a “rendszerváltás”, hanem a folyamatot kifejező “rendszerváltozás” fogalmát használjuk. A diktatórikus rezsimekből a demokratikus rezsimekbe való átmenetek – bárhol a világon – általában 10-15 évet vagy 4-5 ciklust szoktak kitenni. Nálunk ez április 23-án járt le.

De melyek is a rendszerváltozás posztulátumaiként megfogalmazott célkitűzések? Ha három átfogó cél megnevezésével lehetne csak leírni ezt, akkor azok a következők lennének:1. Az állampárti hatalomkoncentrációval szemben plurális hatalomgyakorlás.2. A társadalmi nyilvánosság demokratizált szerkezetváltozása. 3. Szociális piacgazdaság.

Ezen három célkitűzés mögött pedig mindvégig ott van azon feltételezése az átmenetnek, hogy az új demokratikus rendszer közjogi működtetői és védelmezői a rendszerváltó elitből kerül ki, hiszen ez ad értelmet az átmenetnek.

Az elmúlt tizenhat évben, politikai ingajárás közben, hol jobb-, hol baloldali kormányzás alatt a társadalmi alrendszereink rendre lefuttatták az átmenet programját struktúrájukban. A politikai alrendszerünk az első célkitűzést, a kultúra-, tudomány-, és a média a második célkitűzést, a gazdaság alrendszere pedig a harmadik posztulátum programját dolgozta fel.

Az átmenet programbeli célkitűzései alapvetően megvalósultak, csakhogy a változás folyamatának ütközeteiből mindig a volt állampárti elit került ki győztesen, a maguk érdekei szerint alakítva az adott társadalmi szféra arculatát. A rendszerváltó pártok a rendszerváltozásban aratott győzelemként értelmezték pillanatnyi kormánypozíciójukat és nem észlelték, hogy ez csak egy bizonytalan szelete a társadalmi alrendszerek sokaságának és az igazi győzelem akkor áll majd be, ha a többi alrendszerben is eldől a rendszerváltó elit és az állampárti elit közötti küzdelem.

A gazdaságból, a médiából, a kultúra és tudományos szférából egyaránt a karrier állampártiak kerültek ki győztesként. Miközben az Uniós csatlakozással alapvetően lezárultak a társadalmi alrendszerek átmenetei, 2006-ra már csak egy nyitott kérdés maradt, a politikai alrendszer végső stabilizálásának a kérdése. Ez az amit a korábbi, más társadalmi szférákban elszenvedett vereségek miatt szintén elbukott a rendszerváltó, demokratizáló tábor.

A rendszerváltozás politikai ingáját, az egykori állampárt utódpártja és a mellé szövetségesként 1994-óta felzárkózott, de már 1990-ben is a “nemzetközi diplomáciai köröket” és a “pénzvilágot” megnyugtató (Kiss János) liberálisok állították meg, és ez az egész rendszerváltozás újraértelmezését követeli meg, tőlünk, szakértőktől. A rendszerváltó pártok pedig saját szerepüket kell megvizsgálják ebben a folyamatban és ennek csak, mint a végső és utolsó aktusaként szabad a 2006-os választások eredményét értékeljék.

Ezen felvetés jogosságát érzékelik is a politika szereplői és árnyaltan utalnak is arra, hogy hozzáláttak eredményeik ilyen nagyobb ívű értelmezéséhez. A bal-liberális oldal a társadalmi nyugalmat, békét és folytonosságot akarja hangsúlyozni az átmenetből, leplezve és védve ezzel a változatlan hatalmi pozícióit a társadalmi alrendszerekben. A jobboldal pedig az “antalli örökség” meghatározása és birtoklása kapcsán próbálja a 2006-os választási eredményét a rendszerváltozás folyamatában értelmezni!

Antall nagy formátumú politikus volt óriási műveltséggel és tiszta demokratizáló szándékkal. Ám, ha a mai értelmét keressük az “antalli örökség” kifejezésnek, akkor sokkal inkább az elmulasztott lehetőségek örökségét kell értsük alatta, mintsem rendszerváltó pozitívumot. Az, hogy a volt állampárt bemasírozott a demokratikus intézményrendszerbe s most ezt féltve védi magát, az antalli örökség. Az is antalli örökség, hogy a saját oldalam jó szándékú magyarjaitól többször határolódok el és tagadom meg őket, mint ahányszor kritizálom a milliárdossá felfejlődött állampárti elitet. És az is antalli örökség, hogy a jó szándékú kritizáló az máris a párt és a nemzet elárulója! És mindez együtt a paktumpolitika, amely a pillanatnyi pragmatikus döntések által elfecsérelt távlati lehetőségeket jelenti. Valamint a folyamatos hátrálást minden társadalmi szférában egészen a 2006-os jobboldali bukásig. Ennek a politikának mindegyik jobboldali párt – akarva-akaratlanul – örökösévé vált. Még ennek a leghangosabb, radikális ellenzői is ugyanezen utat járták be, amikor odáig jutott, hogy testvért is ellenségnek vélt önös pozíciók pillanatnyi birtoklásáért.

Ám térjünk vissza a győzelem és bukás okainak elemzéséhez.

A ’90-es választások után a rendszerváltó erők azt hitték, hogy a nyugat által képviselt szabadság világához csatlakoztatják az országot. Pokol Béla legutóbbi, méltatlanul elhallgatott, művében, a Globális uralmi rend- című kötetében kiválóan mutat rá, hogy ez csak a demokratizáló erők naivitása volt. Magyarország valójában egy ekkorra már kialakult és terjeszkedőben lévő globális uralmi rendhez csatlakozott. Ez a rend pedig már a 80-as évek közepén a karrier állampártiakkal és a liberálisok egy részével kezdte meg tárgyalásait és mint érdemi tárgyalófeleit védte meg nemzetközileg őket a rendszerváltó első kormánnyal szemben. Mint szálláscsináló partnereknek nyújtott számukra diplomáciai segítséget belpolitikai kérdéseink értelmezésével, és fosztotta ki a magyar államot, a privatizáció és a piaci verseny nevében.

Aki ellen kívánt állni ennek a nyomásnak, a nemzeti érdek védelmének nevében, az szalonképtelennek lett nyilvánítva. Ezt pedig leginkább a saját politikai oldaltól való elhatárolódások kikényszerítésével érték el. A folyamatos megtagadások és hátrálások politikája volt ez a jobboldalon, egészen addig, hogy 2006 áprilisára már Orbán Viktor is oly sok megtagadás és hátrálás után kimondta: Nincs hova hátrálnom!

A kényszerhelyzetek az átmenet során a kiszolgáltatott médiahelyzetből adódtak. A kommunikációs világtársadalom kialakulásával Széchenyi szavait parafrazálva azt is mondhatjuk, hogy médiájában él a nemzet.

A magyar médiapiac propagandisztikus államközpontúságát kellett demokratikus rendszerré formálni a rendszerváltozás során. A média alrendszerének végtelen torzságát jól mutatja, hogy 2006 március 15-én a sajtószabadság napján legfőbb szakmai szervezet oldaláról olyan személyek a díjadományozók, akik húsz-harminc évig szolgálták önként az állampárt hazugsággépezetét.

A demokratikus médiapiacnak két kritériuma van. A pluralitás, vagyis, hogy az eltérő vélemények egyidejűleg legyenek jelen a médiapiacon, a másik a policentrikusság, vagyis az, hogy ezek több, közel azonos erejű médium által érjék el a nyilvánosságot. Ez utóbbi adja a rendszer kiegyensúlyozottságát. Magyarországon a bal-liberális opinion leader-ek hajlamosak csak az első kritériumra korlátozni a demokratikus elvárást. A másodikat, a többközpontúságot – erőfölényük miatt – nem hangsúlyozzák. Sőt a piac szabályaira hivatkoznak a túlsúlyt kritizálókkal szemben, csakhogy ez a médiavilág piaci előnyét a régi pártállami előnyökből szerezte, miközben a nemzeti orgánumok a nulláról kellett induljanak. Az óriási médiahátszél a bal-liberális oldalon és a sikeresen mediatizált magyar társadalom szellemi állapota egyaránt tükröződik a 2006-os választások eredményében.

Ám, hogy a médiaellenszél a visszájára is fordulhat azt a MIÉP 1998-as parlamentbe jutása példázza. Vagyis nem lehet a jobboldalon csak a média alrendszerében elszenvedett vereségekre hivatkozni.

Téves alapállások és koncepciók eredménye is a 2006-os vereség.

1998-tól a jobboldal fő erejének a Fidesz számít. Akkori győzelmét az összefogásnak köszönhette. Ma is az összefogást említik a siker titkának. Csakhogy 1998-as győzelem nem az egyetlen pártszövetségbe tömörült jobboldal győzelme volt. A Fidesz- MDF-nek ekkor érdemben volt kivel összefogni, vagyis a második fordulóban a szintén jobboldali FKGP -vel együtt tudták maximalizálni a szavazatokat

A Fidesz számára sikeres volt a néppártivá alakulás, de tévesnek bizonyult a jobboldal kizárólagos képviseletébe és ezáltali kormányzási lehetőségbe vetett hit. Óriási hiba lenne a választási törvény adta lehetőségeket úgy értelmezni, hogy egységben tovább szélesíthető a jobboldali tábor és -mandátumok száma.

Ugyanígy elbukott a kétpárti modell koncepciója is. Néhányan ezt előre jelezték – e sorok írója is – de a két szorosan összefüggő programot feltétlen sikerességi hittel futtatta rendszerében a Fidesz. Másodszor jött ki, 2002 után 2006-ban is az az eredmény, hogy hibás a program. Ilyenkor lehet azt mondani, hogy ismét a rendszer a hibás, ám lassan azért ideje rákérdezni arra, hogy vajon nem a programozó téved-e?

Az összefogást preferálja a választási törvényünk. Ez igaz. Csak minimum két önálló párt közötti, leginkább az első és második fordulóban is – a kampányban és a visszaléptetések által – kooperáló párt esetében lehet összefogásról beszélni. Az egyetlen tömböt a rendszer úgy tekinti mint akinek nincs kivel összefogni. Ez a két bukás és a 98-as siker tapasztalata.

A szocialisták is erre jöttek rá és ez is vezetett sikerre esetükben. A politikai rendszer végső stabilizálása és a társadalmi alrendszerekbe való hosszú időre szóló beágyazódásuk akarása még olyan konfliktusokon is át tudott lépni, mint a 2006-os köztársasági elnök választásánál elszenvedett sérelmek. A jobboldalon ettől sokkal csekélyebb konfliktusok is azonnal csapdás helyzetet teremtettek és rögtön zérus összegű, vagyis a másik fél biztos vereségére törekvő játékhoz vezettek.

A rendszerváltozás átmenete végképp lezárult. Lehetőségei már korábban elszálltak és új korszak kezdődött a magyar politikai rendszerben a politikai inga megállításával. A rendszerváltó elit vesztesen került ki a túlerő és a végzetes saját hibák miatt az átmenetből. Egy új építkezés korszaka kell kezdődjön a jobboldali politikában, mely elsősorban nem személyi, hanem koncepcionális váltást kell jelentsen. Egy nagy jobboldali néppárt nem kell egy önálló, a globális uralmi rendet kritizáló, magyar érdeket védő, keresztény értékrendű politikai mozgalom, párt megfojtását jelentse. Úgy tűnik, hogy a szavazat maximalizálásnak ez az igazi lehetősége a választójogunkban.

A szavazat maximalizálás azonban csak egy a jövő fő céljai közül. E mellett bőven akad teendő és napi küzdelem a társadalmi alrendszerek többi területén a médiában, gazdaságban, tudományban, kultúrában. Leginkább a globális uralmi rend offenzívájával szembeni ellenállást kell ezekben szervezni.

Ezt kell belátnia minden politikai szereplőnek 2006-ban, aki nemzetét s nem önérdekét kívánja szolgálni a jövőben!

Zárug Péter Farkas – HunHír.Hu