Azt nem tudom, hogy Bayer Zsolt és a kereszténydemokrata Semjén Zsolt tényleg csápolt-e a Fekete Bárányok koncerten, mert őket nem ismerte kutya sem a magyarországi rockerek úgynevezett keménymagjában. Azt viszont tudom, hogy az MSZP-s Hegyi Gyula babos kendővel a nyakában, borosüveggel kezében kurjongatott egy-egy jól sikerült Beatrice-koncerten.

Közismert, hogy 45 után mindenki partizán volt, a rendszertoldozgatás után minimum 56-os, de leginkább antikommunista lázadó, és eme nagy bizonyításvágy elmúltával most a speciális hazai szubkultúra, a Kádár-rendszerben élő rocknemzedék egykori tevékenysége, politikai szerepvállalása, életfelfogása kerül a fókuszba.

A Hírszerző nevű internetes portál A “Fidesz-generáció” és a dühös rocknemzedék című írásával egy alapjaiban korrekt jellemzést készített a régi rocker magatartásról, annak hatásáról, illetve a jelenlegi legnagyobb ellenzéki párthoz való viszonyáról. A régi átlagrockerek megöregedtek, s általában most a Fidesz táborát erősítik.

Azt mindenképpen leszögezem, hogy kellett egy családi indíttatás ahhoz, hogy valakiből egy nagy Nyugat-barát rocker lehessen. A tűrt-tiltott világban azok a szülők egyeztek bele leginkább a gyermek hajhosszának növekedésébe, farmernadrágos iskolába járásába, akik valahogy úgy gondolták, hogy csemetéjük ezen cselekedetével is szembeszáll az általuk is gyűlölt kádárista kommunista rendszerrel. Báró Szokoly Alajos egykori kanonok, a család jó barátja például többször megdicsért a hatvanas évek derekán, hogy vállig érő hajammal irritálom a rendőröket és a kommunista funkcionáriusokat, mondván, hogy ez is a szembenállás egyik formája.

Az otthonról hozott gondolatok, a család titkos “cselszövései” mellett viszont a rockerré válásnak első számú segítője a vasfüggönyön át beszivárgó amerikai, angolszász kultúra, illetve természetesen a rockzene volt. Az amerikai hippi a fogyasztói társadalommal szemben lázadt, magyar követője a kommunista diktatúra ellen, így alappárhuzamot csak nagyon árnyaltan lehet vonni a két szembenállási forma között.

Számtalanszor leírtam már különböző sajtóorgánumokban, hogy a magyarországi rockzene és a rocker életforma gyakorlása, ennek követőinek megnyilvánulásai nagymértékben hozzájárultak a vörös időszak lecsengéséhez, a kommunizmus eresztékeinek lazulásához. A Hírszerző cikkírója helyesen állapítja meg, hogy a hetvenes évek magyarországi lázadói egyre fogékonyabbak lettek a nemzeti kérdésekre, és ezért sem véletlen a P. Mobil-féle Honfoglalásnak, majd később a populárisabb, ugyanakkor politikailag könnyedebb és visszafogottabb István, a király rockopera frenetikus sikere.

A világútlevél bevezetése után egyre több embernek volt lehetősége arra, hogy megismerje a hőn áhított, vágyott Nyugatot, és rájöjjön a csillogás mögötti üres tartalomra. Az úgynevezett disszidensek is első örömmámorukban a régi szép hagyományokhoz híven végigcsövezték Európát, majd megpróbáltak az állampolgárság birtokában ott, az új országban gyökeret verni.

Nagyon sokan kimentek a vasfüggönyön túlra, körülnéztek, aztán hazatértek ezért, vagy azért, de mindenképpen egy olyan tudattal, hogy a saját hazájukban változtathatják meg azt, amit odakint megismertek. Ha belegondolok, hogy mi pénzt fizettem a belépőjegyért, hogy végighallgassak egy Eric Clapton-koncertet, aztán rájöttem, hogy hát valójában nem is akkora dolog ez, mint ahogyan a Szabad Európa Rádió magyarországi hallgatása közben elképzeltem, bizonyára segített abban, hogy a hazatérés mellett döntsek.

A magyarországi rockerséget életforma szerint gyakorlók, Budapesten az a párszáz ember, ha máshogyan nem is, de legalább látásból, felszínesen ismerte egymást. Nem számít, mit csinálsz, hol dolgozol, csak ne építsd direktben a kommunizmust, hívd fel magadra a figyelmet polgárpukkasztó öltözködéseddel, ha van valami koncert, vagy buli, dobd a sarokba az ébresztőórát, és a munka helyett menj el vidékre. Csövezz Lengyelországban, el a tengerig a piros-fehér-zöld zászló takarásában, érezd azt, hogy párszáz kilométerre az otthonodtól is a nagy kérdésekről hasonlóképpen gondolkodnak. Istenítsd a Nyugatot és fikázd ott a Szovjetuniót, ahol lehet. Persze, menjél ki nemzeti színű zászlóval valami nemzetközi meccsre, főleg szovjet-magyarra, mert ott legalább hangosan és látványosan szidhatod a ruszkikat. Beszéld meg barátaiddal az aktuális politikai kérdéseket, drukkolj például Izraelnek, mert ugye az arabok itt vannak nálunk, a líbiai törzsfőnökök fiai a Kádár-rendszer kegyeltjei.

Különbséget kell tenni azok között, akik életformaszerűen gyakorolták a rockerséget, és azok között, akik az iskola, a szülői ház takarásából kimentek egyet csápolni, aztán visszatértek, hogy éljenek a tűrt-tiltott világban. Az albérletekben, különféle kommunákban összegyűlt, és ott élő fiatalok, köztük nagyon sokan vidékiek, alkották azt a magot, amely a legharcosabb elkötelezettje volt a P. Mobilnak, a Beatricenek, a csövességnek, a nyugatimádatnak és a nemzeti érzelem kezdeti kifejezésének is. Kevesen merték ezt felvállalni, és éppen ezért még a rocker társadalomból is kitűntek, hiszen olyannak látszódtak, mint akiknek senki és semmi sem parancsol. Sokan csapódtak hozzájuk, akik a jólszituált légkörből vágytak egy kis “rocker romantikára”, de ezt a koncerteken kívül felvállalni nem nagyon merték. Ilyen volt például Hegyi Gyula, jelenleg MSZP-s politikus, a párt EP-képviselője, aki szívesen fizetett egy-egy italt azoknak, akikhez titokban ő is szeretett volna hasonlítani.

A Hírszerző cikkírója helyesen látja, hogy a fideszesek a megöregedett rockerekre is támaszkodnak a szavazatszerzéskor, s hogy a KISZ-buzi MSZP a kádárista könnyűzene iránti nosztalgiát lovagolja meg. Viszont nem beszél arról, hogy a rocknemzedék kemény magja, főleg azok, akik sikeresen disszidáltak és hazatértek, most hogyan viszonyulnak a társadalmi és politikai kérdésekhez. Talán azt is mondhatjuk, hogy a Fidesz-szimpatizánsok radikálisabb feléhez, illetve a párttól jobbra álló politikai erőkhöz tartoznak. Náluk jelennek meg hangsúlyozottan azon kérdések, amelyet egyesek szeretnek szélsőséges jelzővel illetni. A nemzeti rock késői rajongói, a Trianon örökérvényűségét elvetők, a hazafiság, a nemzet kérdését előtérbe helyezők, a hivatalos magyar történelmet újraértelmezők, a rockosított irredenta zenék, és az új hangzások kedvelői közül nagyon sokan éppen a régi rocker keménymagból jöttek.

Most direkt nem írok arról az irányvonalról, amely a nyolcvanas évek közepén az úgynevezett szkinhed szubkultúra hatására jelent meg Magyarországon. A nemzeti kérdések felvetése, egyáltalán Trianon traumájának bemutatása, a hazaszeretet kifejezése a sok ideológiai félrelépés mellett is sokkal erőteljesebben és hangsúlyosabban jelent meg azoknak a zenekaroknak a tevékenységében, amelyek közül többen most is a tűrt-tiltott kategóriába tartoznak. Csupán ideszúrom, hogy a nagy irredenta dal, az Erdélyi induló első feldolgozása a széles körű ismeretlenség homályában bandázó szkinhed-csapatok mellett Nagy Feróhoz és Waszlavik Gazemberhez köthető. Igaz, ők 1990 után foglalkoztak ezzel a kérdéssel, s adták ki Raffay Ernő támogatásával az irredenta dalokat új hangszerelésben megszólaltató kazettájukat, Igazságot Magyarországnak! címmel.

A KISZ-ből kifejlődött mostani MSZP-s vezetés preferálja a gulyáskommunista könnyűzene elszürkült hírességeit, a Fidesz épít és építhet a rockerekre, a Fidesz-tábor radikálisai és a tőlük is jobbra állók pedig keresik a kapcsolatot a magyarországi kemény rock és a mostanra kiteljesedett irányzat, a nemzeti rock rajongóival.

Ha visszagondolunk a hetvenes évek fiataljaira, illetve a létszámbeli megoszlásukra, politikai-kulturális irányultságuk alapján, akkor messzemenő következtetéseket vonhatunk le a következő nagy megmérettetésre. A legnagyobb tábora a hetvenes-nyolcvanas években a gulyáskommunista gagyinak volt. Létszámát tekintve is súlyos tízezreket jelentettek a rockzene iránt elkötelezettek, és néhány ezren hódoltak az akkor Magyarországra begyűrűző egyéb szubkultúráknak. A fentiek függvényében tényleg az lehet a nyerő, aki a mostani fiatalokat, és életkortól függetlenül a habozókat tudja megszólítani.

Fotók: HunHír-archívum

G. Kirkovits István – HunHír.Hu