Az Országgyűlés ma tárgyalja az állampolgársági törvény módosítását. Ennek kapcsán Rácz Sándor nyílt levélben fordult a képviselőkhöz, melyet alább teljes terjedelmében közlünk.
Nyílt levél az Országgyűlés tagjaihoz
Tisztelt Képviselő Asszony! Tisztelt Képviselő Úr!
Közel két hónappal ezelőtt, az Országgyűlés tavaszi ülésszakának nyitónapján, 2005. február 15-én küldtem Önnek, miként 385 társának is egy levelet, és a Restitutio in integrum avagy Törvényt a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaállítására! című kétnapos konferencián elhangzott előadásokat tartalmazó kötetet.
Levelemben felhívtam szíves figyelmét a konferencia legfontosabb “felfedezésére”, mely szerint több millió külhoni magyar nemzettársunk magyar állampolgársága “él”, alvó állapotban van. Egyben kértem, hogy a december 5-i népszavazás felelősségével eljárva, de élve az igenek győzelmében rejlő lehetőséggel is, keressen Ön is törvényi megoldást a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaállítására. Az együttgondolkodás serkentésére a magam részéről bátorkodtam egy olyan lehetséges jogi megközelítést ajánlani, amely a külföldre szakadt magyar népcsoportok egyenlő méltóságán alapul. Sajnos, megkeresésemre a mai napig választ nem kaptam, sem Öntől, és két kivételtől eltekintve, a többi országgyűlési képviselőtől sem. Azt, hogy ennek ellenére újból írok Önnek, azért teszem, mert értesültem arról, hogy az Országgyűlés, a kormány javaslatára, ezen a héten tárgysorozatára veszi az állampolgárságról szóló 1993. évi LV törvény módosítását, valamint azért, mert az eltelt idő alatt végzett jogi vizsgálódásaink újabb, tényeket tártak fel.
A kommunizmus bukása után a Magyar Köztársaság fontosnak tartotta az igazságszolgáltatást a magyar állampolgárságuktól – Nyugatra távozásuk következtében – megfosztottak részére. Ezt a kérdést a magyar állampolgárságról szóló, máig hatályos 1993. évi LV. törvénnyel úgy rendezte, hogy lehetővé tette számukra magyar állampolgárságuknak egyoldalú, a Magyar Köztársaság Elnökéhez intézett nyilatkozattal való visszaállítását. Lásd az 5/A. § (1) bekezdést.
A Magyar Köztársaság alkotmánya és az Európai Unió tiltja a diszkriminációt, mindennemű hátrányos megkülönböztetést. Ezért kétség nem férhet ahhoz, hogy miként a nyugatra távozott, és állampolgárságuktól megfosztott magyarok egyoldalú nyilatkozattal visszaszerezhetik magyar állampolgárságukat, akként a szomszédos államokban élő, magyar állampolgárságuktól ugyancsak megfosztott magyaroknak és leszármazottaiknak is jogukban áll magyar állampolgárságukat egyoldalú nyilatkozattal visszaszerezni! Pontosabban, jogukban kellene álljon, de nem áll! És, hogy nem, az annak következménye, hogy 1993-ban, a törvényhozó inkább vállalta egy befejezetlen és diszkriminatív törvény elfogadását, mint valamely, akkor sem reális nemzetközi politikai bonyodalmat.
Az időközben eltelt tizenkét év alatt sok minden megváltozott. A december 5-i népszavazásnak volt egy közjogi előjátéka, melynek során a külhoni magyarok magyar állampolgárságának kérdését megvizsgálta a magyar állam minden illetékes testülete: az Országos Választási Bizottság, az Országgyűlés, a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság. E vizsgálatok során kiderült: az a kérdés, hogy Magyarország kínálja-e fel a magyar állampolgárságot valamennyi külföldön élő magyarnak, egyes-egyedül Magyarországtól, a magyar politikai osztály akaratától függ. Nem tiltják azt sem a Párizsi Békeszerződés, sem az Európai Unió, sem a szomszédos államok. Senki és semmi nem akadályozhatja meg ezután Magyarországot abban, hogy a jóvátétel szándékától vezérelve, és az egyes, külföldre szakadt magyar népcsoportok egyenlő méltósága alapján, a magyar állampolgárság nyilatkozattal történő megszerzéséről szóló paragrafust – 5/A §. – következetesen végiggondolja, és annak a befejezetlenségéből fakadó, hátrányosan megkülönböztető jellegét megszüntesse.
Történelmi tény, hogy a második világháború idején, a trianoni békeparanccsal Magyarországtól elszakított magyar milliók 80%-a visszanyerte magyar állampolgárságát. Jogilag is alátámasztott tény, hogy sem őket, sem leszármazottaikat, sem a Párizsi Békeszerződés, sem a revíziós törvényeket hatályon kívül helyező rendelkezések nem fosztották meg magyar állampolgárságuktól. Magyar állampolgárságuktól őket évtizedekkel később – 1960-ban /magyar-csehszlovák/, 1963-ban /magyar-szovjet/ és végül 1979-ben /magyar-román/ – aláírt kétoldalú egyezmények révén fosztották meg. Ugyancsak történelmi tény, hogy a kommunizmus bukása után a magyar állam – az emberi jogok jobb érvényesüléséért – felmondta ezeket az egyezményeket, és az Országgyűlés törvénnyel helyezte azokat hatályon kívül. Következésképp, az általuk okozott kár is semmis: vagyis nem állapítható meg továbbá az általuk okozott állampolgárság-vesztés! Az Önök, a Magyar Országgyűlés feladata ezt a tényálláson alapuló megállapítást megtenni. Még sokkolóbb az a felismerés, hogy a volt Jugoszlávia egykor Magyarországhoz visszatért területein élő magyarokat és leszármazottaikat, még ilyen kényszerszerződések sem fosztották meg mai napig magyar állampolgárságuktól! Ennek a ténynek a közlése is az Országgyűlés felelőssége.
Ezért, felkérem Önt, és Ön segítségével az Országgyűlést, hogy az állampolgárságról szóló 1993. évi LV törvény módosítása során vegye fontolóra az alábbiakat:
1. Iktassa be az 5/A §. 1) a) pontjában található felsorolás végére azt a három kormányrendeletet is, amelyekkel a magyarországi kommunista államvezetők jogerőre emelték a szlovákiai, kárpátaljai és romániai magyarokat magyar állampolgárságuktól megfosztó államközi egyezményeket. Ezzel az egyszerű jogalkotói lépéssel igazságot szolgáltat és szabályozza három millió magyar állampolgárságát, melytől őket akaratuk ellenére, értelmetlenül fosztott meg egykor a magyar állam.
2. Iktasson be egy cikkelyt 5/A §. 1) c) alá – mellyel a maradék 20%-nyi külhoni magyar számára is /a Kárpát-medencei szórvány-magyarokról és esetleges nyugatra menekült leszármazottaikról van szó/, egyoldalú nyilatkozattétellel teszi megszerezhetővé a magyar állampolgárságot.
3. Fogadjon el egy politikai nyilatkozatot, amellyel elismeri, hogy a volt Jugoszlávia területén a Bácskában, Baranyában és a Muraközben 1941-ben élő magyarok és az ő leszármazottaik magyar állampolgárok, akik bármikor igényelhetik állampolgárságuk igazolását, a magyar útlevelet és a konzuli védelmet.
Felkérem a kormányoldalt, ismerje fel, hogy az általam előterjesztett javaslat, mely a Magyarok Világszövetségének a népszavazás óta eltelt időszak alatt kiérlelt tapasztalatait összegzi, okafogyottá tesz minden próbálkozást, amely a külhonból Magyarországra telepedett magyarok könnyített honosítását akarná megvalósítani. Ilyen természetű könnyítés elfogadása, mely továbbra is a Magyarországon letelepedetteket illetné meg, azért is elfogadhatatlan, mert felgyorsítaná a szülőföld elhagyását.
Felkérem az ellenzéket, hogy ismerje fel a kétharmados törvényekben rejlő politikai eszközt. Ébredjen rá a maga oly sokszor deklarált, az egész nemzetre kiterjedő felelősségére, és követelje meg a külhoni magyarok számára a magyar állampolgárság nyilatkozattal történő megszerzését.
Végezetül kérem a két politikai oldalt, fogjanak össze ebben, a magyar nemzet számára életfontosságú kérdésben, és szolgálják ekképp Magyarország és a magyar nemzet javát. Magunknak pedig azt kívánom, hogy a jövőben az ilyen tényfeltáró jogi elemzéseket ne egy anyagi eszközeitől megfosztott civil szervezet kelljen elvégezze, hanem a közpénzből működő, illetékes testületek: a pártok, a kormány, az Országgyűlés avagy a köztársasági elnök.
Budapest, 2005. május 2.
Rácz Sándor,
a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke,
az ’56-os Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke
Rockszerda