Édesanyám évgyűrűkből gyűjtött rendesen, nyolcvanhetet számolt, talán nyomot hagyó lépésből is ennyit, kétszer nyolcvanhét lábhelyet…

Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sújt és szeret:
Tüzes, gyors szíveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.                                                        
(Ady: Illés szekerén) 

A lélek távozni készül… Az ajtó már nyílik, kilincsen a kéz, ráér, türelmes, ott feledkezett. Felismerhető rajta az elrendező erezet, amely teremteni szokott, most magával ragad, mert így szeret. Nincs nyikorgás, jajongás, ajtócsapkodás… Csend van… A gyertyacsonk leégett, lángja kanócig térdepel… Ember imádkozik, Istenre figyel, válaszát hallja, vele beszél… Jézusuram, ki úgy szeretsz engem, legyél velem! Csak nyílik, egyre nyílik az ajtó és a résen a szellő berebben, megkínálja magát… Lélek a lélekért… Kapaszkodj belém, bízzál bennem, érted jöttem… A válasz még nem válasz, inkább kérdés: Oly kevés az időm, amit adtál, hová siessek. A lélek a szabadulásért küzd a testtel, amely még nem enged. Egymásnak feszülnek. A beteljesülés és az elmúlás. Az Isten adta esély és a földi pusztulás. Ősi küzdelem életre, halálra. A tét nagy. Minden azon egy helyre megy, a por visszahull-e a porba, melyből vétetett, vagy a lélek üzenetével vallja a test feltámadását és az örök életet? Ezt megbontani, kétféleképp akarni nem lehet, ezért küzdenek. A test halála a vég, ha elengedi lelkét, elporlad, esélye nincs, elveszett. Ám, ha a léleknek van teste, akkor megnyílik a remény, abból az örök összerendeződés, egymásra találás, erre mondják, szeretet… A lélek mindent magával ragad, szárnyal, a test betegesen földhözragadt, görcsösen kapaszkodik, de kétség nincs, az ajtó kitárul, a földi játéknak vége, a test elveszett… Jó, hogy eljöttél értem, veled elmegyek…

A koros fa magányos. Az eltévedt, kóbor villám, ha felkeresi, nem bántja, fényével rákacsint, dörgésével ráköszön, tiszteleg. Repedezett törzsén végig nem szalad, el nem égeti, üzenetét így adja át neki, ’látom, kérgeden feltündökölt a fény, hogy milliók közt az egyetlen Te légy…, és futásában rákérdez, honnan hová tartasz, Te is tovább mennél?

Édesanyám évgyűrűkből gyűjtött rendesen, nyolcvanhetet számolt, talán nyomot hagyó lépésből is ennyit, kétszer nyolcvanhét lábhelyet… Előbb tipegőt, kapaszkodót, majd előre lépőt, – a tolnai lankákon, Váralján az indulásra jó terep. Később, a Balaton felé tartva – hű társával kézen fogva – útkeresőt, célra tartó sasszét, olykor hátraarcot, visszafordulót, baktatót, sietőst. Mint mondta, még nem adtam eleget, tennem kell sokat, sütni, főzni, gyerünk, nektek mindent átadni, amíg lehet… Körbetáncolta a májusfát, az akácvirágos nehéz életet. Teltek az órák, múltak az évek , – egyedül maradva kissé elbizonytalanodott, minden döcögős lett, bár átölelték az unokák, a tőle most elköszönő Dávid, Anna, Szabolcs, Nándi, meg a bezzeg  Marci, és mi, Csillával, felnőtt gyerekek. A lépések megfáradtak, támaszt kerestek, legutóbb járókeretbe fértek. Így, csillagösvényén a kifelé nyíló bejárat ajtajához ért, ahol mint a vándor koldus fejét szerényen meghajtva kért és kért, majd  büszkén viselve alázatát elköszönve célba ért…

Behunyta szemét, visszafelé nézett, befelé látta, amit megélt, önmagát, ahonnan indult és ahová megérkezett. Elnéztem mélán, fátyolos szemmel, kigondoltam bátran mit mondhatnék még el… Próbálkoztam sok jó szóval, széppel, lággyal és keménnyel. Volt, hogy az igen, volt, hogy a nem sikeredett… Apám helyett énekeltem kedvére sokszor: Kis Katóka ilyen ez az élet, hazudnak a május éjszakák, álmok után jönnek ébredések, elfeledni oly nehéz magát…, és még éltében dolgos kezéhez tettem a sok lopott orgonát…

Az utolsó hetek nehezek voltak. Fájóan szépek. Bennem élnek. Önös vagyok. Enyémek. Magamba zártam őket, mint a gyermek, akire ráolvadt az anyai mosoly, amelyre oly régen vágyott… Kérges befogadó érzékenység. Így tudtam meg én is, ha legyőzöm magam, ott kezdődik el a szeretet… Így számomra, mint vízbe süllyedt templomok harangja csendesen szól vissza most is a hangja…

Az emlékezés arra való, hogy az ember az elhervadó élet iránti tiszteletét megadva a lelkét kitárja a világnak. Így kívántam most én tenni Édesanyámmal. Hátranézve, előre menni, a múltra szerényen is büszke lenni, a napot elfogadni, a holnapot nem rettegni. Ilyenkor a fonal visszagombolyodik, letisztul minden, a lényeg egyedül marad, kitérő nincs, a hajó horgonyt vetett, a révkalauz már pihen. A test feladta, a lélek a gazdát várja. A szekeres már lovakat nyergel. Csillagszárnyakon tüzeseket. Csendben izzik minden. A forró homlokon elhelyezett csók rajta ég, jelet hagy, elkísér, szívben sütött anyaízű hamupogácsa, jó útravaló. Elég lesz, kitart. Fenn már a manna várja.  Édesanyám, csak tárd ki két kezed, ölelni fognak. Mi lent, az Isten fent, mindörökkön így legyen…

– Kívánj, amit csak akarsz, hogy megtegyem neked, mielőtt elvitetem tőled…
– Kérlek, legyen bennem kétszeres a lelked…

Illés és Ezékiel

Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info