Az I. világháború, közel 20 milliós áldozatot követelő vérontása után még a győztes országokban sem következett be feltétlenül a társadalmi béke. Nyilvánvaló, hogy a vesztes államokat rázták meg inkább súlyos belső társadalmi konfliktusok, de a győztes államok sem kerülhették el.
Felrúgva korábbi szövetséges elkötelezettségét, az Olasz Királyság 1915. április 26-ai londoni egyezmény révén csatlakozott az Antanthoz. A szerződést az angol-olasz-zsidó származású Sidney Sonnino (1847-1922) külügyminiszter kötötte meg a leggátlástalanabb szabadkőművesek által irányított brit, francia és a cári kormánnyal.
Nagy vonalakban e szerződés a korábbi szövetség felrúgása és az Antant oldalán történő hadba lépés ellentételezéseként jelentős területi ígéreteket tett a demográfiai tekintetben gyorsan növekvő, ugyanekkor ezzel gazdaságilag lépést nem tartó, folyamatos belső válságokban vergődő Olasz Királyságnak. Ezen ígéretek kiterjedtek Isztria, Dalmácia, Tengermellék, az albániai Valona területeire (érdekes módon ekkor a magyar állam részét képező Fiumére nem), ezen kívül német területekre Afrikában.
A szabadkőművesek által vezetett olasz Salandra-kormány 1915. május 23-án támadást indított az Osztrák-Magyar Monarchia ellen.
Ausztria-Magyarország több fronton vérző, áldozatkész, dicsőséges hadserege meg tudta állítani az egyébként hősies olasz tömegrohamokat a Doberdó-fennsíkon, Tirolban, az Isonzó folyó partján.
A háború csak fokozta a belső szociális feszültségeket és a több mint 600 ezer olasz katona, sok tekintetben teljesen értelmetlen elvesztése a lelki és érzelmi megrázkódtatásokat. Csak megemlíthetjük, Burián István Ausztria-Magyarország külügyminisztere több ízben kifejezte készségét Itália területi igényei részleges kielégítésére, példaként a Monarchia Dél-Tirol déli részét és Trento városát hajlandó volt átengedni. (Bolzano környékét nem.)
A háború Olaszország számára a megcsonkított győzelem – vittoria mutilata végeredményével fejeződött be, tehát a várt (egyébként részben alaptalan) területi igények csak kis részét tudták elérni.
A háború súlyos gazdasági-szociális megrázkódtatásokat hozott: a líra vásárlóértéke 1917-22 között ötödére csökkent, és hasonlóképp csökkent a munkás és középrétegbeli családok vásárlóereje, jelentősen romlott a közhangulat. A spekuláns tőke viszont boldogult.
Északon gyárfoglalások, délen földfoglaló mozgalmak indultak. A liberális, néppárti kormány, politika nem tudta a problémákat megoldani, 1919-22 között öt kormány is működött.
A feszültségek erőszakos társadalmi-politikai konfliktusokban fejeződtek ki. A XIX. század vége óta meglehetősen aktív anarchisták terrormerényletet hajtottak végre, a legtragikusabb 1921. március 23-án történt a milánói Diána-színházban, pokolgépes merényletükben 21 személy, köztük gyermekek vesztették életüket.
Állandósultak a fegyveres összetűzések a Nemzeti Fasiszta Párt (PNF) osztagai (squadristák) és a baloldali milíciák, a népi rohamosztagok, védelmi egységek (Arditi del popolo – Népi rohamosztag, Brigate Rosse –Vörös Brigádok, Legione Proletria – Proletás Légió) között, valamint mindkét irányzat a királyi csendőrség elleni konfliktusai.
Az nyilvánvalóvá vált, hogy az 1861. március 17-én megszületett Olasz Királyság archaikus, feudális és liberális társadalmi viszonyai sürgős és erőteljes reformokra szorulnak. A reformok igenlésében a hagyományos liberális politikai erőket leszámítva szinte minden politikai erő egyetértett. Kezdve a kereszténydemokrata ihletettségű Néppárttól, mely mezőgazdasági társulások, szövetkezetek szervezésébe kezdett, a szocialista és az 1921 után létrejövő kommunista párton át az 1921-ben megszerveződött Nemzeti Fasiszta Pártig (PNF). A társadalmi megújulás megvalósulása értelmezésében azonban jelentős eltérések mutatkoztak.
A baloldalon világforradalom víziója került politikai horizontra. Itt három politikai tényezőről beszélhetünk: a baloldali Olasz Szocialista Párt, a reformista Egyesült Szocialista Párt, valamint az Olasz Kommunista Párt. A mérsékeltebb szocialisták hangját elnyomta a világforradalom mindent elsöprő illúziója, követelése.
Mikor Filippo Turati (1857-1932), a mérsékelt szocialista vezető egy pártgyűlésen vitába keveredett a jelenlévő munkásokkal a jövőkép, a változás kérdésében, a munkások nem kértek a mérsékelt szocialisták reformista útjából, a megoldást Leninben és Oroszországban látták. Amiről tudhatjuk, hogy ekkor mit is jelenthetett, mindannak ellenére, hogy pont a bolsevik kormány hozta nyilvánosságra 1917 decemberében cári külügyminisztérium archívumában megtalált, már említett titkos londoni egyezményt, valamint a bolsevik rendszer 1918-ig tehermentesítette a központi hatalmakat.
Tehát 1919-22 között polgárháborús helyzet alakult ki súlyos, sok esetben véres összecsapások zajlottak.
A Nemzeti Fasiszta Párt szintén jelentős szociális reformokat tűzött zászlajára, melyeket a nemzeti értékrend keretében akart érvényesíteni, nem felborítva az egész társadalmat, megtartva alapvető értékeket, bizonyos értelemben védve is a középrétegek eddigi szerepét. Jelentős különbség volt még az is, hogy a Dante, Mazzini, Rienzi idealizmusa által inspirált PNF nem talált közös nevezőt a materialista és a nemzeti értékek és érdekek iránt lényegében közömbös, sőt ellenséges baloldallal.
Folyamatossá váltak tehát az utcai zavargások, összetűzések a pártok hívei és milíciái között. Természetesen mindegyik oldal felelőssége fennállt. Itt csak pár esetet emelünk ki. A királyi csendőrség leginkább a PNF ellen lépett fel, sok helyen sortüzekkel. 1921 őszén Bolognában példaként a PNF aktivistái elleni sortűznek egy zsidó fasiszta áldozata is lett.
Folyamatosan véres események zajlottak Itáliában, a csak rombolásban, nemzetellenességben gondolkodó anarchisták 1921. március 23-án a milánói Diána-színházban pokolgépet robbantottak, ennek, mint említettük, 21 halálos áldozta lett.
Szintén véres és tragikus események színtere volt a liguriai Sarzana városa. 1921. július 21-én több száz squadrista érkezett a város börtönéhez, követelve a kisebb zavargások miatt letartóztatott legendás cararrai fasiszta vezető Renato Ricci és társai szabadon bocsátását. A Guido Jürgens vezette csendőrség sortüze szétzilálta a fasiszta tüntetőket, majd a helyi baloldali milícia (Arditi del Popolo) is rátámadt a squadristák szétzilálódott soraira, 14 főt megölték, később két squadrista felismerhetetlenségig megcsonkított holtteste is előkerült. A baloldali ellentüntetők egy embert veszítettek.
A Sarzana börtöne elé induló squadristák vezetője érdekes lesz, Amerigo Dumini (1894-1967), hiszen három év múlva ő lett Matteotti elrablása és megölése főszereplője.
1922 augusztusában Parma városában szabályos utcai harcokra került sor a squadristák, másrészt pedig a baloldali milíciák (Brigate Rosse, Arditi del Popolo, Legione Proletaria) között. A következmény az egyik oldalon közel 20, a másikon 7 fő halála lett.
Ismeretes, hogy 1922. október 28. után Benito Mussolini alakított kormányt, 1924 májusában pedig parlamenti választásokra került sor, melyet PNF nyert meg, köszönhetően az 1923-ban elfogadott preferenciális választási törvénynek. Tény, hogy főleg a déli megyékben a PNF egyes helyi politikusai visszaéléseket követtek el, a proletár forradalmat hirdető baloldali erők rovására.
1924. május 30-án a képviselőházban a becsületes és haladó gondolkodású Giacomo Matteotti (1885-1924) a PSU (egyesült Szocialista Párt) vezetője szóvá tette a visszaéléseket. Június 10-én délután, miután kilépett lungoteverei (Tevere-parti sétány) lakásából, egy csoport autóba tuszkolta, elrabolta, megölte. Vezetőjük az olasz-amerikai származású Amerigo Dumini volt. Tény, hogy mások is bírálták az előfordult visszaéléseket, de csak Matteotti esett áldozatul a politikai rendőrség kötelékébe belépett squadristáknak.
Utólag nehéz az indíték, a tényállás az esemény rekonstruálása, csak a hagyományos, egyébként ostoba büntetés gyanánt ricinust akartak itatni vele, a támadókkal kirobbant verekedés vadult-e el késeléssé, vagy tudatos gyilkosságról volt szó? Az, hogy a gyilkosok nem vittek ásót magukkal, sebtében, felszínesen temették el Matteottit, nem következtet előre megfontolt tervre. Dumini, aki Sarzana után nagyon gyűlölte a szocialistákat, kaphatott-e utasítást az akcióra a PNF vezetéséből? Esetleg érintett lehetett-e az ügyben az itáliai olajkoncessziókat kapott Sinclair Oil és az olasz állami olajcég az Agip rivalizálása?
A baloldalon fennálló, továbbélő elképzelést, vagyis Mussolini utasítását, még Matteotti későbbi szocialista miniszterként működő fia, Gianmatteo Matteotti (1921-2000) is cáfolta. Szerinte, és bizonyos történészek szerint a Sincair Oil által a király környezetében lévő, megvesztegetett körök állhattak a merénylet mögött.
Mussolini egyébként a képviselőházban 1925. január 3-án elismerte személyes felelősségét azért a politikai klímáért, hangulatért, melyben az esemény bekövetkezett, ugyanakkor cáfolta a személyes utasítás feltételezését.
Érdekes kérdés, hogy az 1924-ben a kormány elleni sajtóhadjáratot vezető egyik baloldali publicista, Carlo Silvestri (1893-1955) Dumini 1947-ben megismételt perében is cáfolta Mussolini érintettségét, pedig akkor már nyugodtan megtehette volna.
A merényletek tovább folytatódtak, Matteottiért bosszúként 1924. szeptember 12-én, Rómában a villamoson, saját felesége szeme láttára lőtte le Armando Casalinit (1883-1924), a fasiszta szakszervezetek egyik vezetőjét egy fiatal ács, Giovanni Corvi (1898-1944). Duminihoz és társaihoz hasonlóan ő is ment a római Regina Coeli börtönbe.
A korszak meglehetősen enyhe ítélkezési gyakorlata alapján Dumini és társai, valamint Corvi is – kinek mérsékelt elmebetegségét megállapították – viszonylag enyhe, 5-6 éves büntetést kaptak.
Casalini egyébként egyszerű fizikai munkásból, műszerészből lett szakszervezeti vezető, a szocialista és kommunista állásponttal szemben felismerte a nemzeti elkötelezettség fontosságát. Ő még csak a kezdetét láthatta az 1922 után elinduló nagyszabású szociális reformoknak.
1926. október 31-én Bolognában magát Mussolinit is le akarta lőni egy anarchista fiú, mikor a gyorsan felépült városi stadion felavatására érkezett. Az új stadiont egyébként később az Olaszország-Spanyolország válogatott mérkőzéssel nyitották meg.
Összességében az 1919-22 közötti közel négy év alatt mintegy 200-200 fős halálos áldozata lehetett a bal- és a jobboldali milíciák, paramilitáris egységek összecsapásainak, a különféle merényleteknek. Ehhez járulhat a fiumei konfliktus, az 1920-as véres karácsony közel 50 áldozta. (A királyi hadsereg támadást indított a város autonomistái ellen.)
Az 20-as évektől a gazdasági eredmények, és az állami szociálpolitika (anya-, gyermek-, családvédelem, az ipari munkásság és a földműves réteg, a középrétegek, a fiatalok helyzetének javítása következményeképp javult a közhangulat, nagymértékben csökkentek a merényletkísérletek, csak az anarchisták próbálkoztak elvétve.
Mindez talán azért érdekes, hogy belássuk, nem szabad egyoldalúan látni a történelmet, mert visszaüthet.
Példaként a második világháború végén ismét polgárháborús helyzet alakult ki Észak-Itáliában a partizánmozgalom és az Olasz Szociális Köztársaság erői között, párhuzamosan az angol-amerikai és a német-olasz csapatok harcival.
Piero Pisenti volt miniszter, politikus, történész, Az RSI – egy szükséges köztársaság, című művében kifejtette, ha nem jön létre ez az állam, az esetben a németek egész Észak-Itáliát tönkreteszik, a kommunista és a jugoszláv partizánok pedig elfoglalják Velencét is. Persze ez a szélsőbaloldali, kommunista politika és történetírás számára nem szempont. A „fekete herceg”, Junio Valerio Borghese ezért vette fel titokban a kapcsolatot a déli kormány flottaminiszterével, De Curtain tengernaggyal.
Talán ezért is jelentek meg április 25-én (az ellenállás 1945-ös felkelésének napja) az Olasz Szociális Köztársság zászlói a veronai stadionban és a milánói hősi temetőben.
Olaszország történelmében az újabb terrorhullámot jelentő 1943-45 közötti polgárháborút követően lassan helyreállt a társadalmi béke. A Togliatti-, majd a Pella-féle amnesztia lezárta az ellenségeskedéseket, a 60-as években bekövetkező „olasz gazdasági csoda”, a plurális politikai rendszer mintha feledtette volna a múlt tragikus összeütközéseit.
A következő tragikus erőszakhullám az 1968 utáni másfél évtizedben zajlott (az „ólom évei”).
Ezt követően főként Silvio Berlusconi kormányai alatt jelentős gazdasági és szociális fellendülés következett be, ezt ma a Meloni-kormány folytatja.
Ettől függetlenül tovább él – bizonyára a még megoldatlan szociális problémák, periférikus élethelyzetek és az ideológiai-kulturális hagyomány miatt – az agresszív antifasiszta szélsőbaloldal. Sokan tudhatják, az anarchista, szélsőbaloldali körök a globális kapitalizmus, a szabadkőművesség kistestvérei. Ők természetesen nem keverhetők az 1970-80-as években működő korrekt és intelligens eurokommunista, Enrico Berlinguer vezette Olasz Kommunista Párttal.
Bár e cikk témája nem a jelenlegi uniós választások értékelése, azonban kitekintésként bizonyos következtetéseket levonhatunk. Csak örülhetünk a német AdF, és a többi jobboldali radikális erő sikerének. Az uniós választásokon Itáliában az FdL, a Liga és a Forza Italia meghatározó győzelmet arattak, a 76 képviselői hely mintegy felét érték el.
Keserűen, a sors igazságtalanságaként konstatálhatjuk, hogy a tavaly Budapesten garázdálkodó antifasiszta bűnbanda egyik tagja, Ilaria Salis is bekerült az Európa Parlamentbe, ugyanis a szélsőbaloldali Allenza Verdi-Sinistra – Baloldali –Zöld Szövetség Északnyugat-itáliai listáját vezette. Istennek hála, azért ott vannak az Olasz Testvéreknél (FdL) határozottan konzekvensebb Forza Italia és a Liga képviselői, köztük Alessandra Mussolini is.
A hazai jobboldali képviselők, a kormánypártok 11 képviselője, valamint a kiemelkedő intellektusú, szakmai teljesítményű Borvendég Zsuzsanna – talán leginkább miatta volt érdemes a Mi Hazánkra szavazni – felkészülhetnek a közelharcra a garázda szélsőbaloldali nővel. Természetesen ezt csak humorként említjük, a politikai küzdelmet az érvek fogják eldönteni. Ehhez a magyar jobboldalnak csak sikert kívánhatunk.
Mindemellett, mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy erőszakkal nem lehet a múlt jogos szempontjait, értékeit eltörölni, mert úgyis visszaköszönnek. Ezért kellene a többoldalú, tárgyilagos és igazságos történelemszemlélet.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
