Egy híres német irodalomtudós, Hermann Grimm a huszadik századelőn azt mondta: „Petőfi, Homérosz, Dante, Shakespeare és Goethe úgy tűnnek fel előttem, mint egy és ugyanazon költőnek vissza-visszatérő megtestesülései.” Csak gyaníthatnók, hogy később felvette volna a névsorba – József Attilát (is).

Nem, nem akkora túlzás ez, kedves olvasó, mint amilyennek talán első olvasatra tűnik. Minden nemzet persze a „maga lovát dicséri”, tehetnők hozzá, csakhogy itt nem erről van szó. Vannak költői őstehetségek, ősgéniuszok is a világon, függetlenül attól, hányan ismerik vagy szeretik őket. A magyar pedig közmondásosan amúgy is a „líra nemzete”. És valóban!

Hogy mennyire, éppen József Attila mutatja. Felesleges itt és most róla irodalomkritikusok értékeléseit citálnók. Semmi más nem kell ahhoz, hogy erről meggyőződjünk, minthogy kezünkbe vegyük költeményeit, kommentárok nélkül olvasva azokat, hogy azok úgy hassanak ránk elemi erővel, mint kicserepesedett talajra a rázúduló esőár. Felejtsük el messze ívben, hogy a kommunizmus alatt kik, miért magasztalták annyira. Nekik csak ugyebár az osztályharcosra kozmetikázott „proletár költő” kellett. Nekik nem kellett a teljes, az igazi József Attila, mert botcsinálta szabók maradtak az irodalomban is, nem a kabáthoz varrva a gombot, hanem – fordítva!

Petőfihez hasonlóan neki sem adott hosszú életet az Élet Ura – és mégis. Petőfi Sándornak 26, József Attilának 32 év adatott. Merthogy minden vélt vagy valóságos egyenetlenségeik ellenére (ugyan mely alkotó mentes ezektől?) életművük a világlíra része lett. S nem véletlenül. Nincsen az emberi léleknek olyan rejtett mozdulata, amit ne örökítettek volna meg.

De most stílszerűen maradjunk csak József Attilánál! Ismerjük életrajzát, tudjuk, hogy mint oly sokan, ő sem az iskolapadban teljesedett ki, sőt olyannyira nem, hogy 1923-ban magyarból az érettségin elégséges osztályzatot kapott. Pedig ekkor már kibújt a mag a hó alól. Igen, nem tévedés: 18 évesen írta a „Szonettkoszorú”-t!

Aki csak egy kicsit is ismerős a költészetben, tudja, hogy a szonettkoszorút mennyire szigorú poétikai szabályok jellemzik. Nem véletlen, hogy ez volt az itáliai reneszánsz vezető költői formája, a lírai tökély magaslata. Azóta sem sok költő jeleskedett művelésében. És lássunk csodát: a – nem tévedés! – 18 éves József Attila brillírozott e téren (is). Elég legyen belőle most csak az alábbi részlet:

Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
Mélyében földet, iszapot keverget,
De szűzre mos minden fekélyes lelket
Hideg hulláma s mormol komolyan

És hangja mint bús apaszó, olyan:
– Gyertek fürödni hozzám, gyertek,
Ó gyertek hát fürödni, lelkek!
S kirúgott, éhes kutyaként rohan.

De nyáron új erőt dajkál a földnek,
Komor télen rajt jégtáblák törődnek
S kiönt, ha zúdul bánat görgetegje.

Mely fényét róla híven visszakapja,
Fölötte a magyarság bolygó napja.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.

Tökéletes kompozíció, fenséges gondolatszárnyalás, klasszikus nyelvtökély! Pedig, ismételnők, nem sokkal megírása után „kap” elégségest magyarból a matúrán, holott magyar tanára, Pintér Jenő, amúgy kiváló tanáregyéniség volt, amint ezt Németh László, az író, elismerte. Tényleg kerengett az ifjú poéta, „mint fáradt agy este”, de feljutott a Parnasszusra, a múzsák szférájába.

Ez is csak azt mutatja, hogy a magyar nem tülekedő, nem efemer sikerekre pályázó, hanem sokszor inkább szemérmes, csendes, szemlélődő, magába forduló, visszahúzódó temperamentum, a mélységek és magasságok magányos vándora. Nem törekszik babérokra, de nem is csügged, ha a fennen ünnepeltek többnyire csak középszerűekből verbuválódott sorában nem kap helyet.

Ilyenkor, a Költészet Napján, azaz születésnapján, méltán jut eszünkbe lírai zuhatagából persze másik világirodalmi remekműve, a „Mama” is:

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Ezzel pedig huszonkilenc évesen ajándékozta meg nemzetét. Mondhatnók, a világot. De ha ezt mégsem mondanók, nyilván csak a magyar nyelv elszigeteltsége és irodalmi alkotásaink csaknem lefordíthatatlan mivolta miatt. Ami miatt viszont teljesen felesleges elcsüggednünk – elvégre ez az egyediségünkkel párosuló géniuszunk titka. Figyeljünk inkább a vers csúcspontjára, az utolsó két sorra. Ezeket bizony az ógörög és római múzsák is megirigyelhetnék!

Szent László királyról mondta a középkori énekszerző: „Csillagok között fényességes csillag”. Bizony nem túlzás, hogy József Attila is az volt.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info