Elhunyt Tamás Gáspár Miklós. Ennek hírét hallva hirtelen azon töprengem, írjak-e valamit. Aztán eszembe jutott, hogy nem kell. Megtettem már anno. Amit írtam, messze nem csak egy könyvéről szól. Talán nem minden tanulság nélküli hát újraközlése.

Tamás Gáspár Miklós: Másvilág (Új Mandátum Könyvkiadó)

Tamás Gáspár Miklós politikai esszéinek összegyűjtött kötete jelent meg Másvilág címmel, amely az Idola tribus megjelenése óta (1989) írott különböző tárgykörű írásait tartalmazza. Eszmefuttatásait, jobban mondva másoktól kölcsönzött gondolatait meglehetősen felemás érzésekkel olvastam, megkérdőjelezve a fűzött kötet hátlapján olvasható dicséretmondást, miszerint „Tamás Gáspár Miklós – Szolzsenyicin és Havel mellett – a legjelentősebb gondolkodó, akit Kelet-Európa adott a világnak a II. világháború után”. (Charles H. Fairbanks) Fodor Gábor szerint is „TGM az egyik legeredetibb gondolkodó a mai magyar szellemi életben”.

Ami mindjárt szembeötlő, az szerzőnk nagy olvasottsága, amelyhez széleskörű nyelvismeret társul. Ennek az a magyarázata, hogy a kiutazásáig (1978) Erdélyben élő szerző ha idegen írók műveit akarta olvasni, meg kellett tanulnia ógörögül, latinul, franciául, angolul, németül és oroszul. Mivel Kolozsvárt reménytelennek bizonyult műfordításban olvasni Platón, Seneca, Aquinói Szent Tamás, Nietzsche, Orwell vagy Szolzsenyicin köteteit, kénytelen volt eredetiben olvasni őket. Más kérdés persze, hogy fel tudja-e dolgozni a magába emlékezett gondolatokat, képes-e gondolatrendszerek filozófushoz méltó megformálására, önálló gondolatok rendszerbe foglalására?

Aki figyelmesen végigtallózza a Másvilág írásait, különböző színvonalú eszmefuttatásait, hamar felfigyelhet erre a hivatkozási kényszerre. Szinte nincs bölcselő, akitől ne volna képes idézni – igaz, hogy gyakran csak mondatszilánkokat, elrejtett utalásokat és gondolatmorzsákat szed fel, de bőven idéz. Ráadásul hol magyarul, hol idegen nyelven bizonygatja, hogy rengeteget összeolvasott.

Anélkül, hogy egyes állításainak, vagy a másoktól kölcsönvett gondolatoknak igazságtartalmát értékelném, rögtön felbukkannak azok a hiányosságok, amelyek szerzőnkre – és álszabadelvű kortársaira – jellemzőek, ha arányaikban nem is mindegyik munkájukban egyformán.

Ami az idézetek szövegelrendezéséből hamarosan kisült, az az, hogy Tamás Gáspár Miklós nem önálló gondolkodó. Sokat olvasott, sok mindent megjegyzett, de csak visszaadásra, reprodukcióra képes. Az ismereteket, tényeket és gondolatokat bizonyos besorolási rendszerek alapján jól befogadni kész elme, aki azonban képtelennek mutatkozik gondolatszintézisek, önálló tartalmak megalkotására és érthető, magyaros stílusban való bemutatására. Valahogy úgy működik elméje, mint azé a bugyuta szakácsé, aki az éléskamrában rengeteg, sütéshez-főzéshez szükséges nyersanyagot halmoz fel, ám nem süti, főzi meg, hanem nyersen fogyasztja a készletet. Mert nem tud főzni. Ami nem szégyen, de akkor mitől szakács? Szerzőnk az ítéletalkotás utolsó szakaszán megrekedt: nem képes alkotóan gondolkodni. S mivel saját gondolatokkal nem bír, csak ismételni tud, ezért érzi, hogy önmaga kevés okfejtésre, szüksége van szellemi-bölcseleti támasztékokra. Így az idézetek akkor is helyet kapnak, ha nem egészen világos szövegösszefüggésük; ennélfogva félmondatok, teljesen jelentéktelen és önmagában értékét veszített mondattöredékek nyernek aránytalanul nagy hangsúlyt. Ilyen módon lesznek a klasszikusok csillogó díszletek, olvasottsága fitogtatására. A módszer Szabó Dezső keserű tapasztalatát idézi: a pozitivistákkal viaskodva ő kérdezte meg, hogy Kölcsey zsebkendője azért nedves, mert Goethe beleprüszkölt…?

Megjegyzendő, hogy szerzőnkre általánosan jellemző e hatásvadász magamutogatás: a Valóság 1992/10. száma közli Széchenyi Ágnes beszélgetését filozófusunkkal. Az interjúszöveg hemzseg az önálló gondolat helyét kitöltő felületes utalásoktól, meghökkentő párhuzamok „közismert” tények-ként való megjelenítésétől.

A nem önálló gondolkodásnak azonban van ennél kézzelfoghatóbb jele a Másvilágban: a felesleges és kikerülhető idegen szavak gátlás nélküli alkalmazása. Amit értelmes magyar ember öt kijelentő mondatban magyarosan megfogalmaz, azt TGM megnyújtja, felhígítja, idegen szóösszetételeivel érthetetlenné bűvészkedi. Rövidebb-hosszabb írásai bővelkednek a magyar kifejezésekkel jól behelyettesíthető idegen szavaktól, tőmondatoktól. Ezzel mutatja, hogy több és különb, mint „mucsai” magyar író-társai, mintha a műveltség fokmérője egyedül ez volna. Sajnálatos, hogy Hayek, Guizot, Milton Friedman, Ferdinand Tönnies, Leo Strauss, Michael Oakeshott, valamint Göncz Árpád műveinek olvasása után már nem jutott el Kosztolányi Dezső tanításához, amelyet pedig a legtöbb elemista ismer: senki sem jobb európai s műveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi. (Talán éppen ez a baj?) Az ember csak ámul-bámul: a bölcselet nélkülözhetetlen forrása TGM számára az „Idegen szavak kéziszótára” szókészlete, vagy csupán szógimnasztika, amellyel európaiságunk „megélését” szolgálja? Tényleg ennyire képtelen a köznyelvbe és a publicisztika nyelvébe is befürkésző idegen-majmolás kiküszöbölésére? Hiszen ez a keveréknyelv oly messze van nyelvünk tisztaságától, mint TGM szűkebb szülőföldjétől: az ezzel elmondott szöveg nem lehet más, mint mindenből valami, az egészből semmi.

Kifogáskeresés volna a Másvilág megemészthetetlen idegen nyelvének kritikája? De hát mit kezdjen a magyar olvasó az ilyen szavakkal, mint például: participatív, permisszív, szubvertál, antispirituális, plebiszcitárius, naturaliter, inherens, interiorizált, oeuvre, sui generis, hiperaktivizmus, konstruktivisztikus, ipso facto, falsetto, condottiere, establishment, hübrisz, szubsztantív, malaise, discours, doxa, teoréma. Számtalan helyen a magyar jelentés elhagyásával, a magyar szórendbe nehezen belehelyezhető voltával vannak jelen könyvében az iménti és a hozzájuk hasonló idegen szavak. Néhány esetben mégis kivételt tesz, például „önlegyőző (self-defeating)”, vagy megfordítva: „onus probandi (bizonyítás terhe)”.

Tény, hogy olvasottsága nem jár együtt fegyelmezett gondolkodásmóddal és világos, közérthető stílussal, ezzel együtt azt sem szabad elhallgatni, ismeretei széleskörűségének elismerése mellett, hogy – Borbándi Gyula találó meglátása szerint – „oly kevés kérdésben van igaza és a tények oly kevés ítéletét igazolják”. (Valóság, 1993/4. 117.)

Ha TGM kötetének tartalmi értékelésére szorítkozunk, tévedéseivel és melléfogásaival együtt is el kell ismerni, hogy az Idola tribus megemészthetetlenségéhez képest tanulságosabb és használhatóbb a Másvilág. Ugyanakkor eddigi ténykedései alapján nyilvánvaló, hogy TGM a nemzeti és keresztény erőkkel szemben következetesen ellenséges álláspontot képvisel.

Ha a magyar politikai életről, az MDF-ről és az idei választások előtti ellenzékről szól, szembeötlő elutasítása egyes személyekkel, sőt magyar történelmünk bizonyos hagyományaival kapcsolatban: egyes személyek puszta említésére gyűlöletre gerjed. Ezért aztán kérdéses, hogy kötete megformálásának előbbi kritikája elválasztható-e a tartalom kritikájától? Az abortuszellenes nemzetmentő politika egyik képviselőjéről a „feketegyulizmus” jut eszébe (92.), míg másutt a „csurko-zacsekista-közakaratos-potykás szubkultúra résztvevői”-ről elmélkedik (35.). Szabad György pedig „kiváltképpeni giccsember” (343.). Itt már nem számít a stílus, noha Varga Imrének egy riportban bevallja kapcsolatteremtésének titkát jeles szerzőnk: mint emberi tulajdonságot szereti a „kényes ízlés”-t (57.), feltéve, ha partnere nem valamiképpen tőle elütő „másvilág” képviselője.

Ugyanide tartozik, hogy politikai műszavakban gazdag jellemzéseit nem indokolja: megmarad a kinyilatkoztatás ködfényében. Így lesz Csoóri Sándor „baloldali nacionalista” (8.), aki ha az MDF „vezére” marad – így szerzőnk –, kérdés, hogy „békében megértük volna-e 1994-et”.

Tanulságos, amit Antall Józsefről megoszt az olvasóval: „Antall József, az MDF elnöke egyszer azt mondta, hogy az ő politikai eszményképe Teleki Pál, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Németh László, máskor meg azt, hogy tiszteletben tartja Széchenyi, Deák és Eötvös hagyományát. Ez így képtelenség, hiszen homlok-egyenest ellenkező politikai típusokról, eszményekről van szó.” (316.) Ezúttal nem az a kérdés, hogy Antall József mennyire gondolta komolyan fent nevezett eszményképeinek követését, hanem az, hogy ugyan miért kell a „Széchenyi vagy Kossuth?” kérdésfeltevésű vitát újra és újra feléleszteni? Kinek jó ez? Az esetleges ellenpólusok nemzeti történelmünkben egymás kiegészítői, nem pedig kizárói: a különböző politikai cselekvésmódozatok ellehetetlenítik a közös célokat?

Hasonlóképpen bizonytalanság és fogalmi-eszmei határozatlanság hajtja át politikai életünk közelmúltjával összefüggő észrevételeit, „Csurka Istvánt valódi kérdések izgatják, megoldási javaslatai azonban részben értelmetlenek, részben tévesek – és valamennyi veszedelmes.” (52.) Ha – szerzőnk szerint – csak részben, egyes részleteiben téves, netán „értelmetlen” Csurka István nemzetmentő tevékenysége, akkor milyen magasabb feltételek miatt lesz vala-mennyi javaslata „veszedelmes”?

De legyünk tárgyilagosak, hiszen fel lehet mutatni – igaz ugyan, hogy csak néhány – olyan írást ebből a gyűjteményből, amelynek sok eleme igaz és tanulságos. Ilyen az Isten Önökkel! számtalan kitétele. Az eredetileg a Beszélő 1990. március 10-i számában megjelent írás felsorolja azok nevét, „akiket a demokratikus érzésű magyarság nem juttat be az új parlamentbe”. Kik ezek? Szűrös Mátyás, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Horn Gyula (!), Nyers Rezső, Kovács Jenő, Medgyessy Péter és Kárpáti Ferenc (154.). Látszólag így igaz, csakhogy… Kedves Tamás Gáspár Miklós! Nem „homlokegyenest ellenkező politikai típusokról, eszményekről van szó” itt is?

Elmondhatnók, amit az MSZMP-ről csupán egy M elhagyásával keletkezett utódpárt tagjainak múltjáról vall: „A magyar szocialisták mindeddig el-mulasztották a kíméletlen önvizsgálatot (ezen, ismétlem, nem mazochista-hisztérikus bűnbánatot, hanem elemzést értünk) a múlt és saját világnézetük tekintetében.” (528.) Már csupán az a kérdés, hogy most is így gondolja, vagy csak 1993 decemberében gondolta ezt? És az SZDSZ-re vonatkoztatja-e?

A magyar szabadelvűség történelmi vonatkozásairól megnyilatkozva írja: „Tisza István konzervativizmusa nem volt őszinte, mert örökölte mind a 48-as balközép képmutatást, mind a 67-es szabadelvű hazugságot Ausztriával kapcsolatban.” (582.) Jóllehet Tisza István valóban nem volt kiemelkedő képességű politikus, mégis kérdéses, elegendő-e gyenge nemzettudatú társadalmunkban folyton utalásszerűen nyilatkozgatni, akár Tiszáról, akár a vele kapcsolatban felhánytorgatott „48-as balközép” hagyományairól?

Meghökkentő amiket TGM állít Szent István és Szent Ferenc című írásában. Például: „A hazafiság nem túl sok, hanem túl kevés…” Miért? Mert az „üvöltöző” népnemzetiek „ürügyet kínálnak a lustáknak, hogy fittyet hányjanak Kármán Józsefre”. Sőt! Azon kesereg, hogy „mi vagyunk Európa egyetlen nemzete, ahol az emlékezet maximum hatvan esztendőre terjed ki”. 490.)

Csupán bemagolandó történelmi tényadatok adják a hazafiságot? TGM rettenetesen szomorú, hogy a népnemzetiek ugyebár „fittyet hánynak” Kármánra. (Miért pont reá?) Ám jól van, ismerjük meg Kármánt, mégis megkérdezhetnők: mit ér, ha valaki ismeri ugyan Kármánt, de az MSZP-re – vagy az SZDSZ-re – szavaz? Ha Kármán kevésbé ismert azok előtt, akik „folyton népnemzethazáról motyognak valamit”, annak fő oka az elmúlt évtizedek nemzetidegen oktatása volt, amelynek egyébként ő is részesévé vált, hiszen a nyolcvanas években az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen marxista-leninista szemináriumot vezetett. Saját párthívei talán jobban ismerik a Fanni hagyományait, és egyáltalán melyik európai nemzet emlékezete múlja felül ma-napság a mienkét?

Olykor nehéz valamiben teljesen elmarasztalni másvilágos szerzőnket, mivel állításainak ellenkezője is megtalálható egy-egy írásában. Például a Széchenyi Ágnes készítette – már említett – interjúban szólt az antiszemitizmusról, azt mintegy ráolvasva a „népi-urbánus” szembenállásra, főként a népi gondolkodók egyikére-másikára. TGM oly-kor kiabál (holott nem ég a ház), máskor viszont megfontoltabb. Ennek jele A zsidó Mucsa című írása, amely igaz. Kemény válasz ez a bőgatyát még csak véletlenül sem viselő és fütyülős barackot nyilván nem fogyasztó Landeszman főrabbi magyarellenes kijelentésére. Elég legyen az alábbi sorokat idézni: „A főtiszteletű rabbi nyilván szórakozott ember. Még ha nem is olvasott semmit érettségi óta (ami valószínű), akkor is emlékezhetett volna legalább (mondjuk) Jókai műveire. De ha járkál a városban, megfigyelhette volna (teszem azt) a Magyar Tudományos Akadémia és az Állami Operaház épületét, s ebből az élményből mély következtetéseket vonhatott volna le a magyar műveltség létezésére nézvést. De nem tette. Landeszman főrabbi nem figyel és nem következtet.” (467.)

TGM esetenkénti igazságait – vagy inkább rész-igazságait – hiba volna súlyos tévedéseinek és elfogult állításainak arányával megfeleltetni. Ezzel együtt tény, hogy valamelyest higgadtabb az SZDSZ keményebb tollú és hevesebb vérmérsékletű tollnokainál, s tanácsos volna, ha – elutasítva mindennemű politikai szerepvállalást pártja belső köreiben – csak választott tudományának, a filozófiának élne – ámde sokkal gondosabban, árnyaltabban és nagy nyelvi önfegyelmezettséggel. Sajnálatos, hogy olvasottságával, műveltségével sem képes a nemzetben gondolkodást képviselni, s eredeti gondolatokat felmutatni múltunkkal, nemzettudatunkkal összefüggésben. Persze lehetséges, hogy kár mindezeket elvárni szerzőnktől, aki számos magyar értelmiségi számára okozott már csalódást SZDSZ-ideológusként való feltűnésével. Vekerdi László az általa egykor megbecsült erdélyi „humanista” gondolkodóból nagyon kiábrándult, aki SZDSZ-ideológusként történő feltűnésével mintha Révai József utódjaként lépett volna fel. A 168 Óra hasábjain pedig Fodor András genetikus – TGM docenskollégája – fejezte ki tavaly fenntartásait TGM-mel kapcsolatban, amelyet az érintett „paranoid képzelgés”-ként válaszolt meg.

Számos esetben megfejthetetlenek utalásai. Jó példa erre következő kijelentése: „A jobb- és baloldali etatizmus és totalizmus alapja az első világháború után alakult ki.” Eddig a kinyilatkoztatás, majd – zárójelben – a példa: „Lásd Szabó Dezső különítményes korszakát.” Zárójel bezárva – ennyi. Az ilyen röpke felvetések, elszórt gondolatcsírák roppant tudományosan hangzanak… Csak mi értelmük van? Szabó Dezső van annyira összetett személyiségében és gondolkodásában, hogy az olvasóban rengeteg kérdés marad, amelyre éppen szerzőnktől várt volna választ, de nem kapott. Mellesleg hosszú évek óta foglalkozom Szabó Dezső kutatásával, de hogy különítményes korszaka lett volna nemzeti klasszikusunknak, azt TGM-től olvastam először. Nagy kár, hogy ennél többet nem árul el Szabó Dezsőnek erről a mindmáig ismeretlen alkotói korszakáról. Ennek köszönhetően aztán a tisztelt olvasó Szabó Dezső ürügyén arra gondol, amire akar. Akár a gallérjára is.

De szép is lenne, ha a fenti kritikai észrevételeket – nem álszabadelvű fölényeskedéssel és mindent tudással, hanem a tudományban elmerülő kutató alázatával – meg is fontolná a madaras próféta. Ha képes alázatra egyáltalán.

(Havi Magyar Fórum, 1994. november. 86-88.)

Ifj. Tompó László – Hunhír.info