Történelmi szempontból meglehetősen érdekes egybeesés, hogy a szeptember 25-én megválasztott új olasz törvényhozásban többségbe került jobboldali pártok kormányalakítása szinte egybeesik a 100 évvel ezelőtti eseménnyel. A nemzetközi liberális, baloldali, szabadkőműves politika és sajtó történetietlen, agresszív, lejárató támadásokat indít nemcsak a mai jobboldal, de a múlt megítélése kapcsán is. Érdekes lenne tehát körbejárni, megvizsgálni a fasizmushoz köthető rövid, alig több mint 22 évet.
A párizsi és londoni szabadkőműves intenciókat követő, szerződésszegő Salandra-kormány értelmetlenül küldte vágóhídra olasz fiatalok százezreit 1915-18 között olyan területekért, melyeket az Osztrák-Magyar Monarchia részben hajlandó is lett volna átengedni. 1918 őszén a piavei csatában óriási túlerő, az angol, amerikai, francia, csehszlovák hadosztályokkal kisegített olasz hadsereg tudta csak visszaszorítani az itt hősiesen védekező már főként magyar csapatokat, akik a fegyverszünetkor még olasz területen álltak.
A békeszerződés, a „megcsonkított győzelem – vittoria mutilata” nem elégítette ki az olasz igényeket, szinte a győzelem másnapján ellentétek robbantak ki az SHS állammal.
Az olasz belpolitikai viszonyok egyre kiélezettebbé váltak. 1918-22 között öt néppárti-liberális kormány sem tudta megoldani a gazdasági válságot, a belső szociális feszültségeket, egykor a magyar állam által kiépített, de túlnyomórészt olasz lakosságú Fiume megszerzését.
A Facta-kormány tehetetlensége, a kormányválság miatt vonultak Rómába 1922. október 28-án a PNF (Partito Nazionale Fascista – Nemzeti Fasiszta Párt) militáns aktivistái.
A válság megoldására a még pár napja a hadsereget bevetni szándékozó III. Viktor Emánuel király kormányfővé nevezte ki Benito Mussolinit, a PNF vezetőjét. A következő négy év folyamán a Duce kormányfői szerepe mellett koalíciós (néppárti és liberális részvétellel), fasiszta vezetésű kormány működött. A többpárti parlament egészen az 1929-es választásokig működött.
A kormány 1922 októberét követően rendkívüli gyorsasággal és hatékonysággal kezdte el az új rendszer kiépítését, a nemzeti-társadalmi problémák megoldását.
A fasizmus programja és ideológiájának elemei az olasz nemzeti egységért vívott küzdelem, a Risorgimento kiemelkedő szellemi vezetői: Rienzi, Dante, Mazzini gondolataiból, valamint az indivídulális szempontokat, a laissez faire gazdaságpolitikai elveket a közösség érdekeinek alárendelő eszmeiségből, a Gentile képviselte újhegeliánus filozófiából formálódtak meg.
Már 1923 januárjától királyi rendelet szentesítette az Önkéntes Nemzetbiztonsági Milícia (MVSN) létrejöttét, részben a párt védelmi- vagy rohamosztagaiból. A közbiztonság helyreállításában, a szicíliai maffia felszámolásában meghatározó szerepet játszott Cesare Mori, a vasprefektus. A maffia ezután Amerikába települt.
Nyilvánvalóan a legnagyobb horderejű intézkedések a gazdaság és a szociálpolitikai területen történek.
A kenyérgabona importkényszere, ezzel a külkereskedelmi mérleghiány megszüntetésére megkezdődött az eddig művelhetetlen területek bonifikációja, a kitűnő szakember, Arrigo Serpieri vezetésével. Másfél évtized alatt 5 millió 886 ezer 796 hektárnyi terület feljavítását sikerült megvalósítani, ezáltal minimalizálni a gabonaimport-kényszert. Csak zárójelben, a megelőző majd ötven évben a liberális rendszer ezt ennek ötödén, 1 millió 390 ezer 361 hektáron valósította meg.
Nagy számban születtek új városok, komplett infrastruktúrával. Milliók otthona lett komfortosítva, vagy költöztek új lakásokba. Népi lakások, case popolari épültek nagy számban.
A munkanélküliség levezetésében fontos szerepet kapott az európai tekintetben is gyors és eredményes autópálya-építés. Reprezentatív középületek, pályaudvarok (Firenze, Milánó) nőttek ki a földből páratlan gyorsasággal. Jelentősen bővült a vasúthálózat, felgyorsult a villamosítás.
Lendületet vett a hagyományos fémipar, gépipar, autóipar, repülőgépgyártás, jelentős exportot is megvalósítva.
A liberális „laissez faire” gazdaságfilozófia kudarcát belátva 1931-ben megszerveződött az IBI (Ipari Beruházási Intézet), 1933-ban pedig az IRI (Ipari Rekonstrukciós Intézet). Az előző inkább a nehéz helyzetű bankok részvényeit vásárolta fel, az utóbbi pedig befektetési alapként az ipar felé irányította a megtakarításokat. A 30-as évek második felére az IRI révén az állam meghatározó szerepet szerzett a nehéziparban, hadiiparban és a bankszférában.
Összehasonlításképp: a bolsevikok lerombolták a kapitalizmust, a tőkét, a liberális kapitalista világban elszabadulva káoszt, válságot idézett elő, a szabad vállalkozást lényegében elismerő fasizmus a közjóra fordította. A nemzetgazdaságban, a meghatározó nehéz-, hadiipari-, energetikai- , közlekedési szektorokban helyét az állam vette át.
A rendszer gazdaságfilozófiai alapelve az autarchia (önellátás) volt, belátva, hogy a politikai függetlenség a gazdasági függetlenségből következik.
A tudatos agrárpolitika, a parcellázások a termelés növekedését, a kisvállalkozói egzisztenciák növekedését, a nincstelenek számának számottevő csökkenését eredményezte.
1927 áprilisában jelent meg a Carta del Lavoro, vagyis a Munka Alapokmánya. Ezzel a munka az állam által védelmezett társadalmi kötelesség lett. Célja a termelők jóléte, a nemzetgazdaság fejlődése. A hivatásrendek által közvetített kollektív munkaszerződések a nemzetgazdaság magasabb rendű érdekei figyelembevételével összhangba hozták munkaadók és munkavállalók eltérő érdekeit.
A fejlődő gazdaság, a növekvő nemzeti jövedelem lehetővé tette az 1922 előtti liberális rendszer által elhanyagolt szociálpolitika kiteljesítését.
Már közvetlenül 1923 után nagyszámú szociálpolitikai intézkedés született. Munkavédelem, anya- és gyermekvédelem, a társadalombiztosítás, családvédelem területén egymás után jelentek meg a rendeletek. A 30-as évek második felére bevezették a 40 órás munkahetet, az 55 éves női, és a 60 éves férfi nyugdíjkorhatárt. Az olasz gazdaság- és szociálpolitika az egész világon, Kínától Argentínáig, Brazíliáig, Bolíviáig követőkre talált, természetesen hatással bírt a korabeli magyar konzervatív-reformer szociálpolitikai törekvésekre is.
Eredeti elgondolás volt a Dopolavoro mozgalom, mely a dolgozók, a fiatalok munka utáni tartalmas időtöltését volt hivatott szolgálni nagyszámú kulturális- és sportegyesülettel.
Rövid idő alatt közel megháromszorozódott a középiskolások és az egyetemisták száma, ezen belül jelentősen emelkedett a női hallgatók aránya. A világ és Itália tudományát az eddigiekhez képest páratlan részletességgel foglalta össze a 35 kötetes Enciclopedia Italiana.
Az olasz tudomány és technika is a világ élvonalába emelkedett. A Justice for Hungary magyar Ikaruszait követően Balbo tábornok repülőraja is átszelte az óceánt. Mario Pezzi hadnagy 1938-ban 17083 méteres magassági csúcsot ért el. 1937-ben megkezdődtek a RAI elődje, az EIAR kísérleti televízióadásai.
Elindultak a római metró, az EUR negyed, a római olimpia előmunkálatai (utóbbira csak 1960-ban kerülhetett sor). Számos kiemelkedő sportsiker, példaként két labdarúgó vb-győzelem (1934, 1938) is jelezte a rendszer sikereit. A Cinecitta és az Instituto Luce révén az olasz filmgyártás meghatározóvá vált a világon, néhány év alatt több mint 700 film készült. A korabeli magyar filmművészet súlyát mutatja példaként Jávor Pál szerepe a korszak olasz filmjeiben.
XI. Pius pápa a Gondviselés által küldött személyiséggel történt megegyezés eredményének minősítette az egyházi állam 1929-es újjászületését. A tárgyilagos értékelés kedvéért azt is ki kell mondani, hogy a következő másfél évtizedben a Vatikán nem mindig volt hálás az őt létrehozó, nagyvonalúan támogató, a katolikus hitoktatást általánosan bevezető rendszerhez.
A korábbi feudális elemekkel terhelt, az avítt liberalizmus és katolicizmus által kialakított női szerepekből az olasz nők ki tudtak lépni, munkát vállalhattak, sportolhattak, tehetségüknek megfelelően érvényesülhettek.
Összegezve, nyugodtan megállapíthatjuk, az előző évszázadban még nagyszámú feudális eredetű államocskából álló Itália a fasiszta ventennio (20 év) gazdasági, szociális, kulturális művei által vált egységes, modern nemzetté.
Nyilvánvalóan a mai megközelítésben bizonyos vitatható szempontokról is beszélhetünk, melyek azonban különféle látószögben is megközelíthetőek.
Vitathatóak és negatívnak tekinthetők a szinte ezreléknyi olasz zsidóság ellen 1938-ban hozott faji törvények, melyek foglalkozási korlátozásokat vezettek be. 1938-tól az olasz zsidóság önálló intézményeket szervezhetett. Ugyanakkor az olasz zsidók túlnyomó része átélte a háborút, a Balkánon pedig az olasz területek az életet jelentették a szláv milíciák elől menekülő zsidóknak. Egyébként jelentős számú kiemelkedő zsidó fasiszta személyiség működött a rendszer élvonalában (katonák, művészek, színészek, építészek, közgazdászok stb.) Így Adolfo Olivetti, Emanuele Pugliese tábornokok, Guido Jung pénzügyminiszter, Vittorio Gassmann színész, Gino Peresutti építész és még sokan mások.
Talán a jelenlegi szenátus baloldali korelnöke, Liliana Segre (1930-) az 1922-43 közötti rendszer folyamatos elmarasztalása mellett ejthetne pár szót a titóista partizánok által meggyilkolt fiumei autonomista zsidókról is. Példaként az egyik vezető Angelo Adam és leánya Dachauból való visszatérésük után estek a titóista partizánok leszámolásai áldozatául. Természetesen ilyet még nem hallhattunk tőle, de másoktól sem. Ezért is nem szerencsés a történelem szelektív értelmezése.
A mai szemmel az egypártrendszer is vitatható, ugyanakkor meg kell említeni, hogy az ellenzéki pártok sem tudtak konstruktívan megnyilvánulni. Az egyébként művelt és humánus, jelentős intellektus, az idealista, kommunista vezető, Antonio Gramsci el se tudta volna képzelni, hogy a szovjet bolsevizmus milyen pusztulásba taszíthatta volna Itáliát is. Egyébként Gramsci, az OKP vezetőjeként 1925-ben még együttműködött a Nemzeti Fasiszta Párttal, a titkos társaságok, vagyis a szabadkőművesség korlátozásában. Az antisztálinista, a Roselli testvérek alapította Giustizia e Liberta (Igazság és Szabadság) nevű liberális-szocialista mozgalom pedig a spanyol polgárháborút Itáliában képzelte folytatni.
Elmarasztalható Giacomo Matteotti szocialista képviselő Amerigo Dumini csoportja által 1924 júniusában történt megölése. Itt azért nem ártana párhuzamba állítani a kommunisták merényleteit, az anarchisták kegyetlen színházi robbantásait Milánóban 1921-ben, a szocialisták, kommunisták és anarchisták Sarzana településen történt leszámolásait a fasiszta párt aktivistái ellen. Vitatható az Ausztriától igazságtalanul elcsatolt Dél-Tirolra helyezett etnikai nyomás, a rohamosztagok fellépése az osztrák identitást kifejező rendezvények ellen, mely során 1923-ban megöltek egy fiatal osztrák tanítót.
Sokan emlegetik az etióp háborút, mint agressziót. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy Haile Szelasszie császár hadserege 1934 decemberében véres provokációkat hajtott végre, a Duce pedig csak a nem a vezető amhara népcsoport lakta területeket akarta elfoglalni. A brit-francia béketerv belső meghiúsítása miatt folytatódott a háború.
A spanyol polgárháborúba Olaszország területszerző célok nélkül, a kommunista veszély miatt kapcsolódott be. A második világháború kezdetén a Duce az európai egyensúly fennmaradását támogatta. Ezért tartotta szükségesnek a müncheni határai között elfogadható Cseh-Szlovákia fennmaradását, a lengyel és az ukrán államiság biztosítását etnikai határok közt.
Hazánk tekintetében a Duce és Ciano külügyminiszter támogatták jogos területi revíziós céljaink érvényre jutását, 1938 őszén a Dél-Felvidék, 1940 augusztusában Észak-Erdély visszatérését. Az olasz külpolitika támogatta a kormányzó és Kállay Miklós kormányfő a németekkel szembeni távolságtartó törekvéseit.
A 40-es évek elejére kiterjedt magyar-olasz gazdasági kapcsolatok épültek ki az olajbányászat, gépipar, de a könnyűipar területén is. Jelentős mértékeket vett a hadiipari együttműködés: repülőgépek, tankok importja, légelhárító lövegek exportja.
Jelentős volt a kulturális együttműködés, a pannonhalmi bencés gimnázium a 30-as évek végén Constanzo és Galeazzo Ciano nevét felvéve fontos szerepet töltött be az olasz nyelv és kultúra hazai terjesztésében. A kulturális és tudományos együttműködés magas szintjét mutatja, hogy Budapest Törvényhatósága átadta a régi képviselőházat az Olasz Kulturális Intézet céljaira. Az intézmény 1943. június 21-én nyílt meg, Horthy Miklós kormányzó jelenlétében.
Nyilvánvaló, hogy a pozitív nemzetközi célok, a nagyszerű gazdasági eredmények mára a háborús kényszerpályák, a vereség optikáján keresztül látszanak.
Mussolini Európa számára egy önálló utat, fejlődést, belső szolidaritást feltételezett a gyarmatosító angolszász liberális kapitalizmus és a szovjet bolsevizmus között.
Hosszadalmas történetfilozófiai viták tárgya lehet, de az olasz fasizmus belátta, hogy az emberi törekvéseket, igényeket megfelelő keretek közé kell terelni, mint ahogy már a hellén antikvitás is felismerte, a belátóképesség nélküli, vad hegyi patakként rohanó nép uralta antik demokrácia veszélyeit. Nyilvánvalóan ma alapkövetelmény a parlamentarizmus, de végeláthatatlan vitákat lehetne kezdeni a helyesen irányított társadalom, és a vesztébe rohanó manipulált liberális tömegdemokrácia viszonyáról.
A történelmi tisztánlátás mellett, talán az egyedül helyes, eredményes államkapitalista gazdasági modell miatt lehet érdekes e néhány gondolat. Az olasz politikai rendszer 1945 utáni gyökeres megváltozása ellenére az államkapitalizmus szociális és gazdasági vívmányai, intézményei (pl. az IRI) megmaradtak a 2000-es évek elejéig. Az utóbbiak idézték elő a „gazdasági csodát” a 60-as években.
Mindezek az elgondolkodást is segíthetik, a magyar és az európai modern jobboldaliságnak a régi-új utakat kell megtalálnia. A jobboldaliság nem jelentheti az angolszász szabad versenyes konzervatív liberalizmust.
A szociál-liberális oldalon, vagy a kritikátlan cigány-, és a történetietlenül egyoldalú cionista fajvédelem képviselői között néhányan ma is számosan szitokszóként dobálóznak a fasizmus fogalmával, anélkül, hogy fogalmuk lenne, hogy mit is jelent. A hajdani római szimbólum a XX. században a nemzeti közösség kifejezési jelképeként született újjá. Nem ártana, ha az is tudatosulna végre: John Lukácstól tudhatjuk, a fasizmus elnevezést a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága határozataként kezdték alkalmazni a harmincas években. Valószínűleg, hogy senki se keverje az egyébként nem keverhető nemzetiszocializmus és a szovjet „szocializmus” fogalmát… Aki ma fasisztázik, az a Sztálin, Jagoda, Jezsov, Ehrenburg és a többi bolsevik vezető meghatározta szellemi színvonalon áll.
Befejezésként, a méltányos történelmi véleményformálás kedvéért talán idézzük a sértődésre hajlamos, különc, állandó hangulati ingadozásaival küzdő, a Horthy-rendszerrel hol joggal, hol jogtalanul szembenálló Szabó Dezső érzéseit, gondolatait, köszöntését:
Ó Mussolini! Ó olasz nép! Múlhatatlan szépségek és csodálatos merések halhatatlan népe! Egy szétlopott lelkű nép megvert, kitaszított fia, a győzelem, a megnyert jövő forró kívánságait küldi nagyszerű küzdelmetek felé!
Ha nem lettek volna a rendszernek talán máig is érvényes értékei, eredményei nem emlékeznének tömegek Predappióban, a Duce sírjánál.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
.
