Olvasom Benkei Ildikó Wittner Máriával készített, még 2006-ban megjelent interjúkötetét, amelynek címe Márai Sándor méltán híres versét idézi: „Angyal, vigyél hírt a csodáról!”

Lelkület. Sokan félnek, sőt valósággal irtóznak e szótól. Nem véletlenül. Nincs nekik, vagy ha van, azt így fejezhetnők ki, még ha az internetes helyesírás-ellenőrző pirossal aláhúzza is: marxistaleninistaproletaristainternacionalistasattöbbi.

Ugorjunk azonban, Móricz Pósalaky ura szójárásával, más vizekre! Wittner Máriát nem kell külön bemutatnunk olvasóinknak. A fentebb említett interjúkötet, vagy magyarosabban: beszélgetésgyűjtemény, mindennapi kenyerünk lehet. Nekünk, akiknek van lelkületünk, amiért szavakban nehezen kifejezhető köszönet haló poraiban is Wittner Máriának!

A karcsú (123 oldalas) kötetben szinte minden terítékre kerül, ami 1956 óta fáj. Benkei felveti a kérdést mindjárt az elején, miért, hogy van, „akinek eltakarják a szemét”? Wittner felelete:

„A média ebben a fő bűnös. Média nélkül ezt nem tehetnék meg. Ez ugyanaz a média, amely vállvetve törekedett az elvtársakkal a »rendszerváltást« megvalósítani, ugyanaz a média, mely a Rákosi-rendszerben, ’56 után a Kádár-rendszerben működött, amelynek tagjait a szocializmus emlőin hizlalták vízfejűre. Nem képesek vagy nem akarják látni az, igazságot, pedig nem újságíró az aki hazudik.” („Angyal, vigyél hírt a csodáról.” Wittner Máriával beszélget Benkei Ildikó. Budapest, 2006. Kairosz, 23.)

Arra is kitér, miért, hogy oly gyorsan akarják leépíteni a magyar társadalom gondolkodását (u. ott, 29-301.):

„[…] a mai magyar társadalmat a gondolkodás szintjén akarják leépíteni, a csökkentett tananyagokkal, a gyostalpaló jellegű tanfolyamokkal, amilyen a népbíróié volt, akivel egy év alatt akarták elvégeztetni a jogi egyetemet. […] Az iskolákban ki akarják nevelni a gondolkodás nélküli zombi társadalmat, amely gondolkodás nélkül cselekszi, amit mondanak neki. Ilyen én nem akarok lenni! Ha rákényszerítik ezt a társadalomra, még mindig marad egy kiút, létezik önképzés is, ami ha kell, képes pótolni az iskolát. Nem kötelező hülyének maradni. Az „elhülyítést” azonban módszeresen viszik tovább, lerombolva azt a sok évszázados tudást, amely a magyarokat a világ élvonalába emelte. Elég széjjelnézni a könyv- és folyóiratpiacon: azokra a kiadványokra jut pénz, melyek az igénytelenséget, az értéktelenséget sugallják követendő modellként, amelyek könnyen emészthetők.”

Azután itt van úgy látszik, soha elégszer nem idézhető, 2001. február 24-i parlamenti beszéde (U. ott, 36-39.):

„Megilletődve állok a magyar Országházban, ahol történelmünk kimagasló személyiségei a magyar nép javára alkottak törvényeket, mint Tisza István, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, de itt alkottak törvényeket egy hamis eszme nevében is, mely egy jobb sorsra érdemes magyar nemzet elvesztésén munkálkodott.

Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat – élőket és holtakat –, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat.

Vádoljuk őket, mert a „lenini utat” nagy igyekezettel honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb útja volt ez, s a továbbhaladásunk tétje milliónyi emberélet;

Vádoljuk őket, mert nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg még holtukban is.

Vádoljuk őket a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaim nevében.

Vádoljuk őket az otthonuktól megfosztott és kitelepített polgárok nevében, kiknek kiszemelt otthonukba betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját.

Vádoljuk őket a recski haláltábor megkínzott, megalázott rabjainak nevében;

Vádoljuk őket a munkaszolgálatosok nevében.

Vádoljuk őket a 298-as parcella halottai nevében, az ÁVH mint erőszakszervezetük által fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében.

Vádoljuk őket a 6 millió meg nem született gyermek nevében.

Vádoljuk őket a „legdrágább kincs”, a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát és az otthon melegét.

Vádoljuk őket a „legfőbb érték”, az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra, vagy zártak börtönbe hosszú évekre.

Vádoljuk őket a megkínzott, megalázott bajtársaim nevében.

Vádoljuk őket a sortüzek áldozatai nevében.

Vádoljuk őket, hogy kiölték az emberből a hitet, a reményt, a morált, egy egyszerű, tisztább élet reményét.

Vádoljuk őket Mindszenty bíborosért. Az Istenhez hű papjaiért, akiket börtönbe zártak hitükért, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték őket.

Vádoljuk őket, mert kifosztották az országot, hogy a dolgos magyar nép munkájából – elveiket megtagadva – lettek vörös kapitalisták.

Vádoljuk őket a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől, így téve kiszolgáltatottá őket.

Vádoljuk a nyugdíjasok nevében, akiknek elrabolták a hosszú, dolgos élet gyümölcsét, bizonytalanná téve biztos, nyugdíjas éveiket.

Vádoljuk őket a történelmünk meghamisításáért.

Vádolnak az élők és vádolnak a holtak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak.

Ezért megállapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek.

Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek egy magyar Parlamentben még most is, és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára?

Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.”

A halálra, majd életfogytiglanra ítélt Wittner Mária arról is szól, hogy a keresztény és magyar lelkület mentette meg őt is. Rabkönyvtára valóságos intézménnyé vált. Hiába vetette el a kommunizmus eszményeinket, „egy dolog, hogy mit tanítanak, de még nem alkottak törvényt arról, hogy az ember csak annyit tudhat, amit az iskolában tanítanak, s magától nem kulturálódhat. Ahogyan az sincs törvénybe iktatva, hogy nekem Eörsi Istvánt vagy Lukács Györgyöt kell olvasnom.” (U. ott, 42.)

Mégsem temetkezett bánatba, nem érezte sohasem, hogy „itt a vég”. Egyenes tartással, ép gerinccel vállalta a megaláztatásokat. „Sziszegve sem szolgálok aljas hatalmakat”, vallhatta méltán a költővel. Persze voltak azért nyilván pillanatok, amikor elkeseredett, „sok mindentől együtt” (U. ott, 110-111.):

„A megaláztatás különböző fokozatait minden pillanatban éreznem kellett. Még a gyerekem körül az iskolában is. Egyszer kivettem egy nap szabadságot, hogy bemenjek az iskolába, mert nem tűrhettem, hogy a gyerekemet megalázzák egy egész osztály előtt. Itt, a szuterénban neveltem őt föl, annyit sikerült fölépíteni addig a házból. Az idegenek tekintetét, akik elmentek a ház előtt, akik soha nem lépték át a küszöbömet, az ő tekintetüket nem felejtem soha. Soha. Ostorcsapásként értek. ’91-ben, amikor kaptam egy Kádár-kaptárt Zuglóban, egy 46 négyzetméteres panellakást ablaktalan konyhával, nem érdemeiért, hanem 140 ezer forint ellenében, kárpótlási jegyből, egy úgynevezett ’56-os nyilatkozott az újságban, hogy kétszobás luxuslakást kaptam,. Egyszer, évek múlva felhívott az illető, hogy beszélni szeretne velem. „Rendben” – feleltem – „jöjjön el a lakásomba!” S amikor eljött, kitártam előtte az ajtót, hogy íme, a luxuslakásom, amiről maga a Kacsa magazinban regélt! Nálam soha semmi nincs elfelejtve!”

Éppen tegnap, talán 1956-ra emlékezve, egy különös memoár került kezembe. Éppen e résznél nyílott ki:

„Ahogy Pista bácsi elmagyarázta, Lenin sokkal ésszerűbb, sokkal praktikusabb volt annál, amit mi az iskolában tanultunk. Lenin megfontolt ember volt. Úgy vélte, hogy ha csak ezer ember lett volna Oroszországban, aki pontosan tudná, hogy mit akar tenni az országgal, a kommunizmus soha nem kerülne hatalomra. Leninnek tudnia kellett, miért írta át a marxizmust, és alkotott egy új tant, a marxizmus-leninizmust.

– IIike, egy szót se arról, amit itt hallasz – szólt rám Nagymama. – Mindnyájunkat bajba sodorhatsz. Ha felszólítanak, csak azt a leckét ismételgesd, amit nektek az iskolában tanítottak.” (Szablya Ilona: Vasfüggöny kölnivel. Magyarország 1942-1956. Budapest, 2018. Kairosz, 306.)

Wittner Mária nem „azt a lecké”-ismételgette. Ha nyíltan nem is tehette, tudásával, emberségével, vagy helyesebben lelkületével mégis csak azt bizonyította évtizedeken át, hogy azok közé tartozott, akik pontosan tudták, mit akar(t) tenni Lenin a fél világgal. Ha nem lenne eléggé világos: Ő ama idézetbeli ezer ember egyike volt, aki valóban méltán mondhatta: „Nálam soha semmi nincs elfelejtve!”

Van hát mit tanulnunk Wittner Máriától (is).

Ifj. Tompó László – Hunhír.info