Tegnap elhunyt Moldova György. Hívei „odavannak” a fájdalomtól. Valójában kit is gyászolnak olyannyira? Elvünk, hogy halottról igazat vagy semmit, tehát: az elhunyt hiába volt egyszeres Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas, igaza van Beke Albert irodalomtörténésznek, aki egyik elemzésében („A halál nem alibi” című kötetében olvasható: Olvassák-e még Moldovát? Budapest, 1996. Szenci Molnár Társaság, 79-88.) arról vallott, hogy hiába volt népszerű szerző, valójában azonban sohasem tudott jó regényeket írni.
Blazírt, sekélyes, érzelem- és cselekményszegény regénykísérletei nem lépik túl a szocreál „irodalom” ijesztő perspektívátlanságait és nyelvi kifejezésszegénységeit. Még aránylag olvasható szociográfiai riportkönyvei is (élükön az „Akit a mozdony füstje megcsapott” cíművel) legtöbbször nyomasztóan hatnak a „szocialista” mindennapok, a Kádár-idők, a „legvidámabb barakk” fullasztó légköre rezzenéstelen bemutatásával, az „ahogy lesz, úgy lesz”, az AAA és HHH-típusú monolitikus társadalom (AAA: alkalmatlan alkalmatlant alkalmaz, HHH: hülye hülyét hülyít) lélekrohasztó és koponyazsugorító világképének grafomániás személyekre oly jellemző terjengős részletezésével.
Kedvenc témáinak ecsetelésekor az ember nem tudja, sírjon-e vagy nevessen: mindvégig – saját szavaival – „borzalmasan szerette” a Kádár-rendszert, sőt, a magyar történelem „egyik legszebb időszaká”-nak nevezte az 1919-es vörös terrort.
Itt akár be is fejezhetnénk nekrológunkat, olvasóinkra bízva, ezek után is sirassuk-e Moldovát. Azonban el kell ismernünk a közmondás igazságát: vak tyúk is talál szemet, még ha nagyon is ritkán. Merthogy van az elhunytnak két olyan kötete, melyek azért, legalábbis egyes részleteik alapján, figyelemre méltók. Lássuk őket!
Az egyik „A félelem kapuja” című kötete (Budapest, 1992. Pannon Könyvkiadó), amelyben akarva-akaratlanul is fellobbantotta a fátylat a sokáig csodált „Beszélő-kör”-tagjairól, céljairól, A kötetben szereplő öreg, még Móricz Zsigmond-tanítványként nevelkedett író például így fedi fel a titkot a „bűnrossz” verseit a szamizdat folyóiratban kiadni kívánó félcigány munkásfiúnak (80. old.):
„– Te nem ismered a zsidókat…
Borsos megdöbbent:
– Zsidók? Hogy lehet ez?! A falon ott láttam egy nagy keresztet.
– A fiatalúr katolizált, azt nyilatkozta, hogy a kereszténység volt az élete meghatározó élménye, de ezt nem szabad komolyan venni. Ez csak póz nála. Ha valaki magyarul beszél, attól még nem válik magyarrá, gyónhat-áldozhat naponta háromszor, attól még nem keresztény. A zsidóknak mindig is volt érzékük meglovagolni a változásokat. Mit gondolsz, mi a legfontosabb nekik?
– A pénz.
– Te nagyot tévedsz, azt hiszed, számít nekik egy-két millió? Kimeríthetetlen tartalékaik vannak, külföldről is ömlik a dollár, ők már nem törődnek a pénzzel. A kapcsolatokat építgetik mindenekelőtt, azt akarják, hogy mindenütt őket fogadják el illetékeseknek és velük tárgyaljanak. Most is ők indultak el elsőnek. Mi, magyarok, még egy plakátot sem tudunk összehozni, az ő „Jelzőtűz”-ükről pedig naponta beszélnek a nyugati rádiók.
– Mit kellene csinálni?
– Egyelőre nem tehetünk mást: alkalmazkodni kell hozzájuk. Láttad, én is úgy beszéltem azzal az öreg pártkurvával, mintha ő lenne az angol királynő. Te is legyél velük udvarias, amennyire csak kitelik tőled, tanuld meg, hogy a jó modor a legolcsóbb és a leggyümölcsözőbb befektetés. Egyelőre szükségünk van rájuk, mert az államilag ellenőrzött lapokban nem jelenhetünk meg, és nyilvánosság nélkül nem élhetünk. De azt soha ne felejtsd el, hogy ők idegenek itt, és egyszer majd adódik egy pillanat, mikor ezt a szemükbe vághatjuk. Ezt meg kell érnem, addig nem halhatok meg.”
A regény egy másik művelt szereplője, aki rendőrből lett ügyvéd, szintúgy látja a helyzetet (81. old.): „Az irodalomban ugyanúgy áll a helyzet, mint az egész országban: egy kommunista zsidó klikk tartja kezében a hatalmat, és csak a saját embereiket engedik érvényesülni. Mindenki más előtt bezárják a kapukat. Aki pedig szembeszegül velük, azt letapossák, a halálba kergetik…”
Beke Albert szerint Moldova két legyet üt egy csapásra: „egyfelől megfosztja az egykori szamizdatosokat az őket körülvevő bizonyos fokú nimbusztól, másfelől viszont a népiesek képviselőjét kifejezetten antiszemitának állítja be” (A halál nem alibi, 81.). Mindenesetre egy biztos: ismertetett életképei valódisága kétségbevonhatatlan.
A másik Moldova-kötet „A tékozló koldus 1. A mentők csillaga – Riport az egészségügyről (Budapest, 2003, Ubris Könyvkiadó, 30-31.), amelyben a Gyurcsány-éra egészségügyi közállapotait boncolgatva ezt olvassuk:
„Ami Budapestet illeti, Andics László főorvos szerint a tervszerű, időben végrehajtott épületkarbantartási munkálatok hiányában egyes mentőállomások (Bázis, Rákospalota, Csepel, Pestszentlőrinc) ma már alig nevezhetők egészségügyi intézménynek. Az ÁNTSZ toleranciáján múlik csupán, hogy egyáltalán működhetnek.
Mikor megkérdeztem Andics doktort, hogy a fővárosban melyik állomás dolgozik a legnehezebb körülmények között, egy másodpercnyi tűnődés nélkül a rákospalotait nevezte meg.
Az itteni helyzet valóban elképesztő. Az épület maga a MÁV tulajdonát képezi, a mentőszolgálat csak bérli tőle, de egyik fél sem tudja karbantartani a több mint hatvan éves házat. A salétrom, a pincetárolóból kifolyt felszivárgó olaj kiütközik a falakon, a résekben egerek és patkányok vertek tanyát.
– Adtak már valamilyen nevet a patkánynak? – próbálom feloldani egy esetlen viccel az ügyeleti helyiségben üldögélők nyomott hangulatát.
– Igen, D 209-esnek hívják! – mondja egy baloldalisággal aligha vádolható mentő, nyilvánvalóan a jelenlegi miniszterelnök egykori titkosszolgálati fedőjelére utalva. Felkapom a fejem; egy ilyen éles megjegyzés szokatlan jelenségnek számít a Szolgálatnál. Ha van valami a világon, aminek politikamentesnek kell lennie, akkor a mentőszolgálat az.”
Aligha igényelnek kommentárt az ismertetett Moldova-könyvrészletek. Ami biztos: egy szerző életművét összhatásában kell értékelnők, ha igazságosak vagyunk. E tekintetben pedig Moldova mégiscsak olyan, mint egy hegyi patak, amelyből kikandikál ugyan néha egy-két aranyszem, egészében azonban csupán hordalék.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info