Minden bizonnyal történelmi korszakhatárhoz érkeztünk. A globális kapitalizmus erői, a nemzetközi szabadkőművesség szélsőséges csoportjai megindították a talán utolsónak tekintett támadásukat a nemzetállami civilizáció felszámolására.
Mit is érhetünk nemzetállamon? Azt a XVIII. és a XIX: század folyamán a rendi államiság továbbfejlődése, vagy esetleges forradalmi átalakulása révén létrejött nemzeti állami entitást, melynek alapértékei a keresztény vallás, az alkotmányosság, a nemzeti eszme, a családi értékek voltak. E struktúrák alakultak ki tehát Európában, Észak- és Dél-Amerikában a XIX. századra. Híven az igazsághoz, bár e rendszerek tekinthetőek egyedül értékteremtőnek, számos hiba, igazságtalanság, bűn is megjelent történetük folyamán, egymással szembeni konfliktusaikban úgyszintén.
A nemzetállamok történelmében a XIX. század folyamán párhuzamosan haladt a nemzeti értékrend, a kereszténység és a liberalizmus. Az I. világháború, a liberalizmus kudarca, a bolsevizmus megjelenése a nemzetállamokat általában jobboldali radikális irányba tolta.
A II. világháborút követő évtizedeken úgy tűnt, hogy Nyugat-Európában, az USÁ-ban összhang alakulhat ki a nemzet elvek, a kereszténység, az állam szociális szerepe között.
A 2000-es évtizedtől azonban felerősödtek a nemzetközi globális kapitalizmus és szabadkőművesség a nemzetállami struktúrákat lerombolni szándékozó törekvései. Mivel a bűnpártolás, a deviáns etnikai és társadalmi csoportok támogatása nem igazán bizonyultak elégségesnek, új megoldásokat kerestek.
A 2000-es évtized elején erősödött fel a rombolás új hulláma. Ennek egyik pillére a migráció támogatása, mely révén a szabadkőművesség szélsőséges csoportja mondhatni első lépésben fel szándékozik lazítani, majd később eltüntetni az európai civilizációt. Ennek alapja a 20-as években megfogalmazott Kalergi-terv, melynek megfogalmazott célja a vegyes etnikumú Európa létrehozása. Matteo Salvini szerint ez genocídium lenne Európa népei számára.
A támadás másik frontja a szexuális devianciák népszerűsítése, ezáltal a magánéleti normalitás felszámolása. Ennek eszköze a beteg LMBTQ-propaganda.
Nyilvánvalóan civilizált emberként kimondhatjuk, hogy a szexuális identitás mindenkinek magánügye, emberi joga beállítottsága vállalása, még ha azt nem is tekinthetjük emberileg előrevivőnek. Azonban a pár éve felerősödött LMBTQ-propaganda teljesen beteg hóbortokból, ösztönökből, kompenzációs zavarokból akar jogot, ideológiát, erkölcsöt formálni. Mindemellett fenyegeti a fiatal generációk jövőjét, iskolai bevitele mondhatni a megrontás intézményesítése lenne.
Ismételten, ha pontosan értelmezzük, a szexuális identitás vállalása-ha még nem is tekintjük előrevivőnek- az emberi méltóság része. Példaként, egyszer az egyik televízióban egy német AfD képviselő nyilatkozott homoszexuális párkapcsolatáról. Ez teljességgel az ő magánügye, hasonló példák hazánkban is léteznek. Ez szintén az érintettek magánügye.
Azonban vannak vérbeli, dörzsölt és kéjenc pedofilok, buzik, akik lehetőleg kis- és fiatalkorúakra szándékoznak utazni, ezen kívül szenvedélyeik kiéléséhez nagyobb társaságra tartanak igényt.
Azt is teljesen elutasíthatjuk, hogy ízléstelen figurák kis- és fiatalkorúak számára például nemi átalakító műtéteket propagáljanak. Az olasz Panoráma című lap hosszú riportban mutatta be azokat a fiatalokat, akik megbánták e visszafordíthatatlan beavatkozást.
A megrontás intézményesítését jelentené az is, ha a kis- és fiatalkorúakat, hóbortok téveszmék terjesztésével eltérítenék az egészséges úttól.
A népszavazás kérdésfelvetésénél a szexuális propaganda kifejezés pontatlan, ugyanis nem utal a téves irányba terelésre. Itt is megjegyezhetjük, 18 év felett a magánélet az érintettek magánügye, azonban e másság-propaganda az általános- és középiskolás generációra történő kiterjesztése végzetesen veszélyes lenne.
A fogalomnál maradva, ha pár évtizedet visszarepülünk, érdekes viszonyítást tehetünk a mai szabadossággal. A 70-es, a 80-as évtizedben a szülők, a tanárok, vagy az akkor idősebb nemzedékhez tartozó emberek nem jelentéktelen része a talán helyes erkölcsi szabályok megtartása mellett, valami rosszul értelmezett valláserkölcs, kommunista erkölcs, státusféltés alapján jó rutinnal és technikákkal rombolta és törte le a fiatalok még egészséges és szép érzéseit is. Zárójelben, az igazságosság szempontjait mérlegelve azért megjegyezhetjük, mára a magánéleti erkölcs jelentős fellazulásáról beszélhetünk, még a női-férfi kapcsolatok vonatkozásában is.
Visszatérve, a különféle beteg másság-felfogások forrásaként, inspirációjaként nem elsősorban a marxizmus filozófiáját, hanem inkább annak az anarchizmussal, az újbaloldali ideológiával, az egzisztencialista filozófia bizonyos irányzataival keveredett, főként 1968-ban felszínre került értelmezéseit tekinthetjük. Moamer el Kadhafi, az 1969-ben fiatalon hatalomra került líbiai elnök e felvetéseket mint egzisztencialista hallucinációkat minősítette.
A jelentős francia egzisztencialista filozófus és drámaíró, Jean Paul Sartre(1905-80) érdekes és értékes irodalmi és filozófiai munkássága mellet egyik fő képviselője lett az 1968-as nyugat-európai anarchista és újbaloldali diákmozgalmak irányvonalának kidolgozásának. Ebben ő és felesége személyes élettörténete is magyarázatot adnak. Simone de Beauvoir, aki szintén egzisztencialista gondolkodó és író volt az 1930-as és 40-es években francia középiskolákban tanított, diáklányokkal leszbikus kapcsolatot alakított ki, volt, akit házaséletükbe vont be. Ezért 1943-ban munkaviszonyát felfüggesztették az illetékes tanügyi szervek. Ugye milyen kegyetlenek voltak a Vichy hatóságok?
Beauvoir és Sartre egyre inkább balra tolódtak, először a kubai forradalom mellett álltak ki. Kubában találkoztak Fidel Castróval és Ernesto Che Guevarával. Az utóbbit, mint a „legtökéletesebb embert” értékelték. Nem tudjuk, hogy mit szóltak ahhoz, hogy majdnem a forradalom által kivégzett 500 fő közé került egy külföldi, korábban erre specializált színházában taszító perverziókat bemutató külföldi személy, akit Castro és a „legtökéletesebb ember” halálra akart ítéltetni, és csak nemzetközi beavatkozás mentette meg. Később Castróval is vitába került a homoszexuálisok állítólagos üldözése miatt. Tehát itt láthatjuk a különbséget a szigorú és etatista baloldal és az anarchista, újbaloldali és extrém liberális felfogás között. „Az ember szabadságra ítéltetett”-Sartre klasszikus kijelentése szerint. Az egyén vágya „a másik testét, transzcendenciáját akarja birtokolni”. Hol is van ennek a határa? Hol volt ez a határ az 1968-as mozgalmaknál? Hová vezet e gondolatok mára messze eltúlzott értelmezése?
Összegezve, a népszavazás kérdései nem az egyéni szabadság érvényesüléséről, hanem épp ellenkezőleg, a gyermekek és a magánélet méltóságáról, és tényleges szabadságáról szólnak
Károlyfalvi József – Hunhír.info
