- HUNHÍR.info - http://hunhir.info -

„Győztes légy!” (Flasch János halálára)

Már nem emlékszem pontosan, mikor, hol találkoztam először Flasch Jánossal – vagy valamelyik budapesti templomban, antikváriumban, vagy a könyvkiadó Gede testvérek egyike, Sándor földalatti újlipótvárosi lakásában (ahol előadók adtak egymásnak kilincset, köztük jómagam is). Azonnal feltűnt derűje, kedélyessége, humora, szerénységgel párosult tájékozottsága megannyi kérdésben.

Sokszor egymásba botlottunk, leginkább templomokban vagy antikváriumokban (mindketten szenvedélyes könyvgyűjtők lévén), vagy éppen metró-aluljárókban, a MIÉP nagygyűlésein, illetve általában valamilyen nemzeti-keresztény rendezvényen, és ilyenkor kölcsönösen kicseréltük – gyakran időérzékünkről megfeledkezve – könyvekről, szerzőikről vagy a világ alakulásáról szerzett tapasztalatainkat. Szerfelett nagyra értékelte mindazokat, akiket igen intelligenseknek tartott. (Volt, hogy rá kellett szólnom, ne dicsérjen engem annyira.)

Akárhányszor elbúcsúztunk egymástól, mindig ezt mondta: „Győztes légy!” Élete jelmondata is lehetne ez. Földrajz-orosz szakot végzett anno (ELTE), s a Magyar Távirati Irodánál dolgozott több mint húsz éven át előbb újságíróként, majd telefonkezelőként. Sohasem nézte, kinek miről milyen „papírja” van. Az illető lelke és tudása érdekelte egyedül.

Édesanyja révén székely családban született, s noha mindvégig magányos volt („se macskája, se verebe”), mindig nagyszerű társalgónak bizonyult, a régi magyar társasélet talán utolsó mohikánjai egyikének, aki góbé-humorát soha nem rejtette véka alá. Amikor személyek, jelenségek miatt valósággal dühöngtem, mindig lecsillapított.

Ajkán a szeretet nem elcsépelt szóvirág volt, hanem nagybetűs ÉLET. Soha nem sértődött meg, ha nem értett vele egyet az ember. Mindig figyelmesen, türelmesen meghallgatta, akivel beszélt s higgadtan, halkan elmondta ellenvéleményét. Jóságos, talán túlságosan is jóságos és elnéző volt azokkal szemben, akik erre bizony aligha bizonyultak méltóknak.

Március 2-án éppen körzeti orvoshoz ment, amikor a rendelő előtt összeesett. Az vitte el, ami benne a legnagyobb volt, a szíve. Bizonyára elvárnák az olvasók, hogy anekdotákat írjak róla, de nem megy – elvégre van az emlékezésnek is diszkréciója.

Bízom benne, hogy Mennyei Atyjánál van és közbenjár már érettünk. Drága János barátom (vagy ahogyan ő mondaná, druszám): köszönöm a Jóistennek, hogy megismerhettelek Téged és értelmeddel, szíveddel oly sokszor gazdagítottál engem is.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info