Korunk oly végzetes romlásának kialakulása hosszú évszázadokon keresztül ment végbe. E folyamatban oroszlánrészű Luther Márton ötszáznégy éve kirobbantott forradalma, ami elvezett az egalitárius 1789-es francia forradalomhoz, a liberalizmushoz és a kommunizmushoz.
A kétségtelenül kiváló szellemi (elsősorban nyelvi és szónoki) képességekkel rendelkező, de családi neveltetése folytán neurózisban szenvedő néhai wittenbergi ágostonos szerzetes, sőt teológiai tanár már az 1510-es évek elejétől fokozatosan eltávolodott a Szentírás, a katolikus hit igazságaitól, majd 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte 95 tételét, melyekből X. Leó pápa 41-et kárhoztatott és felszólította visszavonásukra. Luther ezt nem tette meg, sőt a nézeteit elítélő pápai bullát (Exurge Domine, 1520) nyilvánosan elégette, amire X. Leó bullájában (Decet Romanum Pontificem, 1521) követőivel együtt kiközösítette a katolikus Anyaszentegyházból.
Tény, hogy a Luther fellépése előtti és alatti időben meglehetősen szomorú egyházi állapotok uralkodtak. A pápaság tekintélyét nagyban csökkentették különféle tényezők, így a fejedelmekkel, ellenpápákkal való állandó harc, császárok, királyok, főúri családok illetéktelen befolyása a péteri trónra, a nagy nyugati egyházszakadás, sok pápa inkább művészetek pártolásával, mint lelki kormányzással való foglalkozása, aztán az egyházi javadalmak halmozása a velük járó kötelezettségek elmulasztásával, vagy csupán politikai érdemek alapján való elnyerése, az alsópapság gyenge teológiai tudása, végül pedig az ágyasságban élés, illetve a búcsúkkal való visszaélés. Sokan sürgettek már Luther előtt is reformot, a reneszánsz hedonista-materialista szemléletével szembemenve, ámde hiányoztak ehhez a középkor nagy szentjeihez hasonló klerikusok. Az áldatlan állapotok ugyanakkor kedveztek az egyházi élet külső hibáit meglovagoló, valójában azonban csupán a saját tévtanaik erőszakos terjesztésével ható eretnek mozgalmárok (elsősorban Vald Péter, John Viclif János, Husz János) tevékenységének.
A Luther által elindított protestáns forradalom védelmezőinek máig ható tanítása szerint a wittenbergi reformátor csupán e hibáktól akarta megtisztítani Krisztus Egyházát. Azonban ha tüzetesebben tanulmányozzuk Luther tanításait és pláne követőinek belőlük következő, katolicizmussal szembeni nyilvános megnyilvánulásait, egyáltalán nem ezt látjuk igazolva, sőt. No de lássuk csak, miket is hirdetett!
Luther teológiája
Teológiájának kiindulópontja megigazulásra vonatkozó tana: nem a törvény betartása s a jó cselekedetek, hanem egyedül a hit üdvözít, éspedig ama hit, hogy Jézus elfedi bűneinket. „Pecca fortiter, sed fide fortius!” – hirdette: „Vétkezz bátran, csak higgy!” Amikor a kor vezető teológusai (kiváltképpen Eck János) figyelmeztették Luthert, hogy ezzel mind a Szentírással, mind az azt hitelesen egyedül értelmezni hivatott egyházi tanítóhivatallal szembehelyezkedik, azzal vágott vissza, hogy „sic volo, sic iubeo, stat pro ratione voluntas”: „így akarom, így parancsolom, az értelem helyett itt az akarat áll”. Hirdette, hogy a hit egyetlen forrása a Szentírás, amit azonban sok helyen meghamisítva fordított németre, például Szent Pál római levelének egy valóban igen fontos versét (Róm 3, 28). E levelet az apostol a Rómában élt zsidóknak szánta, akik azon vitatkoztak, hogy az ószövetségi zsidó áldozati szokások a pogányokból lett keresztényekre nézve kötelezőek-e vagy sem? Erre Szent Pál ezt felelte e versben: „Az ember a hit által igazul meg a törvény cselekedete nélkül.” Luther a hit elé beszúrta az egyedül szót, mondván, az áteredő bűn által megsebzett ember képtelen a jó cselekedetekre. A 95. tételből a negyedikben ez található: „A bűn büntetése önmagunk gyűlöletében áll (odium sui), vagyis „Luther felfogása szerint gyűlölet minden iránt, még a jó iránt is, amit az ember cselekszik, mert hiszen az mind bűn” (Marx Ignác-Bilkei Ferenc: A katolikus Egyház története, 529. old.). Ha elfogadjuk a lutheri tant, felforgatunk mindent. Akkor nincs objektív erkölcsi mérce. Mi viszont a katolikus tanítás e téren?
„Az igazság röviden az, hogy az Isten jó és igazságos lévén, mindenkinek lehetséges az erény és az üdvösség. Ha valaki jó, elsősorban Isten kegyelme, másodsorban az ő érdeme. Az üdvösséget tehát Isten adja azoknak, akik megérdemlik, de ha valaki gonosz és elkárhozik, csak azért történik, mert az Isten jóságához és kegyelméhez nem járult hozzá az ő egyéni közreműködése.”
(Pezenhoffer Antal: VI. Sándor meg Luther. Párhuzam a legrosszabb pápa és a hitújító között, 79-80. old.)
Luther elgondolása alapján viszont az üdvösséghez elég az egyedül a Krisztus Urunk érdemeire hagyatkozó hit (sola fide), az egyedül Krisztus kegyelmére apellálás (sola gratia), a Szentírás egyedüli hitforrásnak tekintése (sola scriptura). A hit és a jó cselekedetek együttesen üdvösségszerző mivoltát szintén hangsúlyozó Jakab-levelet pedig egyenesen „szalma-levélnek” nevezve elvetette. Az sem áll, hogy a Szentírást ő „húzta ki a pad alól”, amint azt a hagyományos protestáns történelemértelmezés mindmáig hirdeti.
„Főleg protestáns részről szívesen hangoztatják azt a téves állítást, hogy Luther Márton adta a nép kezébe és ő fordította le legelőször német nyelvre az egész Szentírást. A bibliát nem Luther Márton adta először a nép kezébe és nem ő fordította először német nyelvre. Kehrik német tudós „Zur Geschichte der deutschen Bibelübersetzungen vor Luther” című nagy művében kimutatja, hogy 1450-től, tehát a könyvnyomtatás feltalálásának évétől Luther német bibliafordításának megjelenéséig, 1522-ig 18 teljes német katolikus Szentírásfordítás jelent meg Mind a 18 kiadásból vannak példányok a német könyvtárakban. (A következők adtak ki teljes német fordítású Szentírást: 1. Faust és Schöffer, 1462, Mainz. 2. Mentelin János, 1466, Strassburg. 3. Pflannemann, 1475, Augsburg. 4. Frisner András, 1470, Nürnberg. 5. Günther Zainer, 1470, Augsburg. 6. Günther Zainer, 1477, Augburg, 7. Sorg Antal, 1477, Augsburg. 8. Sorg Antal, 1480, Augsburg. 9. Koburger Antal, 1483, Nürnberg. 10. A strassburgi biblia, 1485. 11. Schönsperger János, 1487, Augsburg. 12. Schönsperger János, 1490, Augsburg. 13. Otmár János, 1507, Augsburg. 14. Otmár Silván, 1518, Augsburg és még négy teljes délnémet tájszólású Szentírásfordítás is jelent meg.)
Ezen kívül az evangéliumok igen sok kiadásban jelentek meg Luther Márton előtt. Ha ezekhez vesszük még a latin nyelven megjelent Szentírásokat, úgy a könyvnyomtatás feltalálásától Lutherig több mint 100 bibliakiadást ismerünk. Csak nemrég, 1926 októberében közölték a napilapok, hogy a legelső nyomtatott könyvet, a német Gutenberg-bibliát Bécsben elárverezték és egy amerikai ügyvéd másfélmillió pengőért vette meg. Ez is cáfolat a protestánsok ama rágalmára, hogy a katolikus papság elvonta volna hívei elől a bibliát. Íme a legelső kinyomtatott könyv is a katolikus biblia, és ez akkor került ki a sajtó alól, amikor még a protestantizmusnak híre sem volt.”
(Dr. Giczy József: A katolikus papság érdemei hazánk és az emberiség történetében. Technikai találmányai és tudományos felfedezései. 2. bővített kiadás. 96-97. old.)
Luther teljesen elvetette továbbá az egyházi tanítóhivatalt, azt csupán „emberi alkotás”-nak tekintette. Tanítása szerint a Szentírás értelmezésére a Szentlélek mindenkit külön és közvetlenül sugall, így nincsen szükség a tanítóhivatal magyarázataira. Ádám bukása miatt természetünk gyökeresen megromlott, a szabad akarat elveszítette erejét s a jóra irányuló hajlam helyett a leküzdhetetlen érzékiség (érosz) kerítette teljesen hatalmába. Ez az érzékiség maga az áteredő bűn, ami a keresztség után is megmarad. Az isteni törvényeket tehát képtelenség megtartani, nem választhatunk szabadon a jó és a rossz között. Isten saját maga dönti el, ki üdvözül majd, ki nem. A megigazulás egyedüli jele a hit, vétkezzünk akármennyit is. Nincsen semmi értelme ilyetén a szentek kultuszának, ereklyék tiszteletének, a tisztítóhelynek (purgatorium), a megholtakért való imádkozásnak, a búcsúnak, sőt a bűnök is egyformák: nincsen különbség a súlyos és bocsánatos vétkek között.
Mindebből következően a hét szentségből csak kettőt tartott meg, de azt sem katolikus értelemben. A keresztség ugyanis nála, szemben az egyházi tanítóhivatal tanításával, nem törli el az áteredő bűnt, az Oltáriszentség pedig csak jelképe és emléke Krisztusnak, amelyben kegyelmeket adományoz. Az Oltáriszentségben nincsen jelen Krisztus, hanem a kenyérben, a kenyér alatt, a kenyérrel együtt. Az Eucharisztia azonban nem áldozat (sacrificium), nem a Második Isteni Személy keresztáldozatának vérontás nélküli megjelenítése. A szentmise fölösleges. Bálványimádás. A gyónást (penitentia) nem veti el ugyan teljesen, de nem is tartja igazán fontosnak: nem a papnak, hanem magának Istennek valljuk meg vétkeinket, de ez sem szükséges, hiszen elég ugyebár a hit. (A 95 tételből az elsőben és a másodikban például ez áll: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: „Térjetek meg!”, azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására, azaz a bűnvallásra és a jóvátételre, ami a papok közreműködésével történik.” Ez azonban szembefordulás magával a Szentírás tanításával, Jézus apostolainak (papjainak) szóló rendelésével: „Vegyétek a Szentlelket, akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsátatnak nekik, akiknek megtartjátok (vagyis nem bocsátjátok meg), azoknak megtartatnak (vagyis az Isten se bocsátja meg).” (Jn 20, 23)
Végül, de nem utolsósorban felesleges a hierarchia, a papság, a pápaság – ez utóbbi csak a római birodalom hatalmi törekvéseinek továbbgyűrűzése volt keresztény köntösben. Mindenki a maga papja, püspöke, pápája. Az Egyház nem látható szervezet, csupán az igaz hívők láthatatlan összessége, amely kizárólag az isteni igehirdetés által lesz láthatóvá, s hivatalaik legitimitásukat közvetlenül a hívők seregétől nyerik. A papságról, kiváltképpen a pápaságról különösen is durván nyilatkozott tömegesen terjesztett röpirataiban. Erre vonatkozóan alighanem elég csupán néhány mondatot idézni tőle:
„A római kúria nem egyéb, mint a sátán zsinagógája. Mi az Antikrisztus, ha a pápa nem Antikrisztus? A pápa maga az ördög. Ha én az ördögöt megölhetném, miért ne tenném meg, még ha az életem veszélyeztetésével tenném is.”
(Bilkei Ferenc: Debreczentől – Pannonhalmáig. Megértést kereső írás protestáns testvéreinkhez, 92-93. old.)
Mindenesetre, ellentmondva önmagának, a protestantizmus sem nélkülözhetett bizonyos hierarchiát, bár papjaik, püspökeik a szó eredendő értelmében nincsenek, hiszen pap csak az, aki áldozatot (szentmisét) mutat be: náluk lelkészek, vagy régebbi magyar szóval csupán „prédikátorok” vannak.
Luther tanainak terjedése
Luther tanításai terjesztése során persze nem akart mindent azonnal megszüntetni. A lényeg az volt, hogy fokozatosan kellett felszámolni az Egyházat. Számos helyen (főleg Dániában, Norvégiában, Angliában) eleinte megtartották az oltárokat, szertartásokat. Nem is szólva hazánkról:
„Radisics Jenő megállapítása szerint sehol a világon annyi középkori miseruha nem maradt fönn, mint Magyarországon. Külföldön, különösen Németországban és Svájcban a protestantizmus terjedésekor a templomok egyházi ruhái kótyavetyére kerültek, a nehéz brokátszövetek aranyát kiolvasztották, a hímzéseket elégették. Nálunk Simplicissimus útleírása szerint a protestáns papok még a XVII. század derekán is a régi, drága művű miseruhákban jelentek meg a templom oltára előtt s az erdélyi lutheránus szász templomok közül nem egy mindmáig megőrizte középkori katholikus miseruhái egy részét. S minthogy a középkori miseruhák nemes anyaga szinte elpusztíthatatlan és a barokk nálunk elkésve s nem azzal a pompával terjedt el, amelyet számára külföldön fejedelmek pártfogása biztosított, arannyal, ezüsttel pazarul hímzett új miseruhákhoz templomaink az ellenreformáció diadala után sem igen jutottak.”
(Divald Kornél: A magyar iparművészet története. Budapest, 1929. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. Szent István Könyvek 75-76. 116. old.)
Luther forradalma szelleméből azonban mégis a képrombolás, a templomok, kolostorok lerombolása következik nálánál is hevesebb vérmérsékletű tanítványai (főleg Karlstadt András) részéről. Luther szerint ha jó cselekedetekre nincsen szükség, akkor az azok üdvösségszerzéshez nélkülözhetetlen mivoltát hirdető szenteket ábrázoló képekre és szobrokra sincsen. Hívei, ahol csak tehették, el is pusztították őket:
„Ahol a fejedelem az új hit pártjára állt, ott megkezdődött és a legnagyobb vandalizmussal folyt az egyházi fölszerelések rombolása. Az egyházi edényeket, kelyheket, kereszteket, arany és ezüst kegytárgyakat összetörték, a drágaköveket elrabolták, a miseruhákat széthordták, világi célokra fordították. Az aranyból, ezüstből a fejedelmek pénzt verettek, a legtöbb azonban a csőcselék és apró zsarnokok kezén sikkadt el, noha bizonyos tekintetben arra törekedtek, hogy azok áraiból az új hit papságát tartsák el.
A püspökségek, apátságok és szerzetes rendek története bőven nyújtja ezeknek a borzalmas eseményeknek leírását. Mi csak azon elmélkedhetünk, hogy mily nagynak kellett lenni annak a gyűlöletnek, amely a régi kegyeletet, a reformáció előtt való gyengéd, gyermeki buzgóságot ily borzalmas átalakuláson vitte keresztül.
A középkori egyházi művészet remek alkotásai, nagynevű művészek festményei, szobrai tönkrementek. Azonban nemcsak ezek, hanem a kolostorok könyvtárai és levéltárai is. Kocsira rakták az értékes könyveket és kéziratokat s a csőcselék hahotája között szórták szét és égették el. Szóval a tudatlanság, rosszakarat s főleg a gyűlölet semmivé tette azt, amit sok száz esztendő hangyaszorgalma alkotott.
A fejedelmek egymással veszekedtek vagy hasznot húztak a rombolásból. Hiszen az új hit nekik földet, jószágot, kincseket, a régi egyházi hatalmasságok hatalmát, fényét juttatta osztályrészül.
Luther látta a dolgok folyását és maga jellemezte a rombolás irányát, mikor azt mondotta: „Viel sind noch gut evangelisch weil es noch Kelch, Monstranzen und Klostergüter gibt.” Sokan azért jó evangélisták még, mert vannak még helyhek, szentségtartók és kolostori birtokok. (Mathesius: Historien, 145. old.).”
(Bilkei Ferenc, id. mű, 84-85.old.)
Azonban további súlyos konkrét tények is rendelkezésünkre állnak a rombolás mértékéről:
„A XVI. században fellépő protestantizmus a művészet terén alkotni semmit sem tudott, csak rombolt. Az antwerpeni világhírű Mária-templom 70 művészi oltárát a protestánsok egy óra alatt összetörték és Flandriában 4 nap alatt 400 templom pusztult el. (Szendrei János dr.: Vallás és művészet. (Budapest, 1925.). 28. lap.)
A protestantizmus fellépése által előidézett, 30 évig tartó európai vallásháborúban például Németország 18 millió lakosából csak 4 millió maradt meg és e borzasztó harcokban 1976 kastély, 1629 város és 18 300 falu pusztult el. (Bilkei Ferenc, id. mű, 125. old.) El lehet képzelni, hogy ez elpusztult virágzó városok és falvak katolikus templomaiban és az elpusztított kastélyokban mennyi művészi érték ment tönkre. Nálunk is ezen idő alatt igen sok kolostor esett áldozatául a protestánsok gyűlöletének. Zsilinszky Mihály: „A magyarországi protestáns egyház története” és Bereczky Sándor: „Az egyetemes keresztyén egyház története” című munkáikban épp azokat említik, mint például Móré Lászlót, Verbőczy Imrét, Nádasdy Mártont, Forgáchokat stb. az új hit védőinek, akik a katolikus egyház javait részben a saját maguk, részben az új hit céljaira jogtalanul, erőszakos úton kisajátították. Természetesen a protestánsok templomaiból a művészet száműzve lett és ha katolikus templomot foglaltak el, abban a művészi képeket és szobrokat elpusztították. Amíg Luther Márton a képrombolásokat habár nem helyeselte, de nem lépett fel ellenük erélyesen és némi díszt megtűrt a lutheránus templomokban, addig Kálvin János nem tűrt meg semmiféle díszt, művészetet, követői pedig az oltárokat, feszületeket és a szobrokat szétrombolták. Íme, tehát azt a művészetet, amit a katolikus papság oly sok áldozattal a tökéletességig fejlesztett, a protestantizmus rövid idő alatt lerombolta.
A svájci Lausanne még ma is szép gót stílusú temploma a XVI. század nagy hitszakadása előtt katolikus templom volt, ma protestáns. Mily szomorú és nagy kára a művészetnek, hogy a szobrok, amelyek hajdan e katolikus csúcsíves templom legszebb ékességei voltak, ma ledöntve, eltörve, a legtöbbje fej nélkül a templom egyik részében hever, bizonyítékául annak, hogy a kálvinizmus nem tűr meg az Isten házában művészi értékeket. A komoly művészetnek legnagyobb pártolója a katolikus egyház és ennek papsága. A katolikus templom ma is és minden időben a vallásos művészetnek igazi otthona.”
(Dr. Giczy József, id. mű, 88-89. old.)
Igaz, amint hangsúlyoztuk, nem mindenütt ment végbe véresen a protestantizmus terjedése, ám a hagyományos protestáns és liberális történetírás mégis örökösen az egyházi és spanyol inkvizíció tetteit hangsúlyozza – többnyire igen súlyos túlzásokba esve, miközben a protestáns inkvizícióról mélységesen hallgat. Petrányi Ferenc atya művét idézzük.
Protestáns inkvizíció
„Csak néhány vonást a »nagy reformátorok« életéből! Ugyan micsoda türelmet ismerhetett és gyakorolhatott az az ember, ki megjavítván a keresztény vallást, így ír: »Én, Luther Márton vagyok a ti apostolotok, a ti evangélistátok. Aki az én tanításomat el nem fogadja, az a pokol legmélyebb fenekére való.« »Ha a hatalom a mienk, akkor ugyanazon felsőbbség alatt nem szabad megtűrni az ellenkező tanítás hirdetőit!« »Az olyan uralkodókat, fejedelmeket és urakat, kik a római Szodoma fekélyéhez tartoznak, mindenféle fegyverekkel kellene megtámadni és vérükben kellene megmosnunk kezeinket.« (Wittenbergi kiadás. 51. és 9, 24. 1.) »A gyilkos rabló paraszthordák ellen« című röpiratában írja: »az esküszegő gaz fickókat mindenkinek kötelessége ütni, fojtogatni és nyilván vagy titokban leszúrni, agyon kell őket verni, mint a veszett kutyákat. Itt mit sem ér a türelem és könyörület, ez a kard és harag ideje, nem pedig a kegyelemé… öljön, szúrjon, üssön, fojtogasson, aki csak tud.« Látni való, hogy a katolikusok pusztítását kötelességükké teszi a fejedelmeknek. Ugyanő nemcsak a marranóknak, hanem a meg nem keresztelt zsidóknak a fejére is halált kívánt! Mit csinált volna a türelem e férfija, az új evangélium apostola, ha nem közönséges exbarát lett volna, hanem olyan hatalom lett volna kezében, mint például Ximenes bíboros főinkvizítoréban?! Aki vallási türelmetlenséget en gros akar tanulmányozni, az olvassa Luthert!
Különben a szelíd lelkű Melanchton, Luther barátja, Servet orvosnak, mint eretneknek megégetését helyeselte, s követelte a keresztségismétlő eretnekek kivégzését. S míg a spanyol inkvizíció határidővel, jegyzőkönyvekkel, törvénykönyvvel dolgozott, és mint Llorentétől, az inkvizíció nagy ellenségétől tudjuk, kiváló óvatossággal, addig a reformátorok a hosszas kihallgatásokat egyáltalában nem tartották szükségeseknek!
S mily türelmes volt a zürichi reformátor Zwingli?! Kiéheztetéssel, tűzzel, vassal akarta a katolikusokat meggyőzni az új evangélium boldogító erejéről. Kardot kötött, csatába ment a katolikusok ellen, hogy megnyerje őket az igazságnak. Elég jellemző az a mondása: „Az evangélium vért szomjazik. “
Mit szóljunk Kálvinról, kit maguk a protestánsok genfi »főinkvizítornak« neveztek el? A genfi protestáns Galiffe írja és okmányokból bizonyítja, hogy Kálvin a leghatározottabban »követelte a szerinte eretnek emberfajzat kiirtására egy inkvizíciónak felállítását.« (Nouvelles pages… 1862. 109.)”
(Petrányi Ferenc: Az inkvizíció. Mi a valóság a sok hazugság között? 65-66. old.)
Vagy ott van VIII. Henrik szintén elhallgatott esete:
„Anglia koronás reformátora, VIII. Henrik a katolikusok iránt való türelmében nem kevesebb, mint 30.000 embert végeztetett ki hitük miatt tűz és pallos által. Ha ez az ember 330 évig így folytathatja, addig t. i. míg a spanyol inkvizíció, maradt volna-e még katolikus a föld hátán? S a dologban az a legszebb, hogy Crammer, a királynak reformáló társa, ezt a kis vérengzést a bibliával védelmezte! Avagy talán vallási türelem vezette VIII. Henriket, mikor sz. Ágoston és Nagy Alfréd sírjait feldúlatta, Becket Tamás csontjait megégette? Ezeknek a mészárlásoknak köszönheti a protestantizmus, hogy Angolországban elterjedt, s ugyancsak a pallosnak, tűznek és rablásnak köszönte megerősödését!
VI. Eduard és Erzsébet törvényei a legszégyenletesebb vallási türelmetlenséggel vannak tele! Ezeknek a törvényeknek végrehajtására rendkívüli hatalommal felruházott nyomozó törvényszéket állítottak fel. (»Coust of high commission«). A protestáns Ranke ezt az intézményt egyszerűen protestáns inkvizíciónak mondja! S működését igen szépen jellemzi Cobbet, aki szintén angol, szintén protestáns: »Ne csacsogjatok a katolikusok üldözéséről és kegyetlenségeiről. Hol találtatok ti olyanokat, aminőket össze lehetne hasonlítani azokkal, miket itt Angolországról elbeszélek? Erzsébet egy évben több katolikust öletett meg, mivel hitüktől nem akartak elpártolni, mint Mária egész uralkodása alatt, mivel ezek atyáik hitétől elpártoltak. (A protestánsok a legpontosabb számítással nem tudnak 280-nál több kivégeztetést Mária uralkodása idejéből!) És az elsőt mégis »jó Erzsébet« királynénak nevezték és nevezik
Micsoda türelmet lehelnek az ilyen törvények: a pap, ki misézni mer, egy évre elzáratik, s fizet 200 ezüstmárkát. A hívő, ki misét hallgat, egy évi elzárás mellett 100 márkát fizet. Aki katolikus létére fél évig nem jár protestáns istentiszteletre, attól a királyné összes ingóságait és ingatlanainak kétharmadát elveheti. Halálbüntetés vár arra, aki Rómából valamely írást elfogad, vagy aki egy jezsuitának szállást ad, s úgyszintén arra a püspökre, ki papot szentel, azon papra, ki gyóntatni merészel, vagy aki vegyes vallású jegyeseket megesket! Minek Nérót vagy Diokleciánt emlegetni? A szűzies királynő volt olyan kegyetlen, mint azok. S ha Néró fáklyáknak használta a keresztényeket, Erzsébet sem maradt mögötte: a bitón függő katolikus papoknak beleiket vették ki s szemük láttára égették el azokat! S ez a szépséges munka később is tartott. Mackintosh történetíró szerint 1660 és 1685 között kb. 25.000 embert börtönöztek be Angolországban és 1500 családot tettek tönkre! Ebből az időből (1673) való a hírhedt »Test act«, melynek értelmében, aki esküvel meg nem ígéri, hogy az átváltozásban nem hisz, s a király egyházi felsőbbségére esküt nem tesz, sem polgári, sem katonai hivatalt nem viselhet. S ez a türelmetlen törvény 1829-ig érvényben volt, s ugyanezen ideig bennfoglaltatott az orsz. képviselők esküjében a következő részlet: »A miseáldozat, szűz Mária s a szentek segítségül hívása istentelen és bálványozó cselekedet.«
Knox János, Skótország reformáló apostola mondotta e türelmes (?) szavakat: »Inkább tízezer ellenség törjön be hazámba, mint egy mise mondassék.« A történelem bizonyítja, hogy a legvadabb türelmetlenség és erőszakoskodás egyengette a protestantizmus útját Skóciába.
Dániában 1683 –1848-ig a katolikus hitre térés jószágvesztéssel és száműzetéssel járt, s katolikus papnak halálbüntetés terhe alatt nem volt szabad az országba lépni! Norvégia csak 1845-ben, Svédország csak 1873-ban adott a katolikusoknak szabad vallásgyakorlatot s a svéd kormány még 1860-ban is számkivetésbe küldött hat nőt, amiért katolikusokká lettek!
A németalföldi református egyházról azt írja a protestáns Niebuhr (Nachgelassene Schriften. 288.l.): »Kezdettől fogva, mihelyt szabaddá lőn, otrombául zsarnoki volt, s tanítóinak sem szelleme, sem jó lelkülete által nem szerzett valami különös becsültetést. A Kálvin-féle vallás mindenütt, Angolhonban, Hollandiában, Genfben éppen úgy emelt vérpadokat, mint az inkvizíció anélkül, hogy a katolikus vallás érdemeiből csak egyetlen eggyel is dicsekedhetnék.« Marnix Fülöp, a németalföldi egyházi és politikai forradalom vezére azokat az államokat magasztalja legjobban, melyek »minden nem-kálvinistát levernek«. A felsőbbségnek szerinte azért kellene fegyvert fognia, hogy elpusztítsa, kiirtsa ez eretnekeket (katolikusokat).
A kassai vértanúk és társaik, a
felkoncolt váradi káptalan, Szent Lászlónak, a keresztény és
magyar lovagiasság legszebb mintaképének feldúlt sírja, mind,
mind a türelemről beszélnek…
[A csupán hitük miatt Bocskai
István hajdúi által 1619. szeptember 7-én kegyetlen kínzásokkal
meggyilkolt három jezsuitáról (Kőrösi Márk, Pongrácz István,
Grodiecki Menyhért) ajánlott mű: Lányi Ede SJ. A kassai vértanuk.
Hasonló eseteket ismertet még: Miklósi László: Magyar hősök öt
világrészen, Marx-Bilkei: A katolikus Egyház története – Ifj.
T. L.]
A 19. század végén egy német állami egyetemen a protestáns theológia tanára, Tschackert Pál ezeket írja: »A katolikus egyház a kereszténységből új pogányságot csinál, erkölcstana a lelkiismeret áldozatát követeli; hogy a római egyházzal békességben éljenek, azt csak tudatlanokról vagy a vallás megvetőiről lehet feltenni, de nem az evangélikus egyházakról és az evangélikus népről. (»Évang. Polemik gegen die röm. Kirche« 1885.) Ugyanezen időben egy »tudós« protestáns, Schwartz Gottfried (»Egyház-e vagy állam a római egyház?« Lipcse 1885.) ezeket írja: »A római egyház léte állandó támadás a többi államokra; egy állam sem engedheti meg polgárainak, hogy a római egyház tagjai legyenek, az állam, mely a római egyházat elismeri, lemond önmagáról, a vallás vagy lelkiismeret szabadsága a római egyházzal szemben éppúgy nem vehető tekintetbe, mint egy Német- és Franciaország közti háborúban.« Ilyen durva tagadásai a felekezeti béke lehetőségének is, hozzászámítva pl. a német kultuszharcot, és májusi törvényeket, soha le nem mosható szégyenfoltjai a lelkiismereti szabadságnak s valóságos kigúnyolásai annak a sokat dicsőített és sohasem gyakorolt protestáns türelemnek. Találóan mondja Döllinger (Kirche u. Kirchen 68, 71.): »Történelmileg semmi sem valótlanabb, mint azon állítás, hogy a reformáció a lelkiismereti szabadság érdekében történt mozgalom lett volna. Éppen az ellenkezője igaz.«.”
(Petrányi, id. mű, 66-70. old.)
Luther forradalma hazánkban
Persze, ha igazságosak kívánunk lenni, azért tudnunk kell, hazánkban is milyen károkat okozott Luther forradalma – már Mohács előtt is.
„A szepesi prépostsághoz tartozó községekben Lomniczai Horváth János 1524. augusztus 20-án kibocsátott körlevelében panaszkodik, hogy nemcsak a világi hívek, hanem az egyház szolgálatában álló papok és szerzetesek megfeledkezve rendjükről és fogadalmaikról, nagy buzgalommal karolják fel az új vallást, melyre híveiket is buzdítják. Erélyes fellépéssel akarja útját állani a megindult mozgalomnak. Az egyháziakat kiközösítés és javadalmaik elvételével, a világiakat ingó és ingatlan birtokaik elvesztésével fenyegeti meg. Mivel a levél élénk világot vet a hitújítók működésére, eljárásukra és hirdetett tanaikra, néhány részletét közlöm:
„Azok ugyanis, kik e pártnak követői, ártalmas szónoklataikkal az egyszerű keresztények jámbor szívét megmételyezik, a szentmise áldozatot mint gyalázatos dolgot hallatlan vakmerőséggel káromolják, és hogy megszüntessék, oly szégyenteljes szavakkal illetik, hogy az ember restelli elmondani. Elvetik az egyház szentségeit s a női termékenységet pedig annyira magasztalják, hogy a szüzességet szinte kárhoztatni látszanak; ezért az apácák és szerzetesek kolostorait meg akarják nyittatni, hogy a tisztaság fogadalmának megszegésével rendházaikat elhagyva házasságot köthessenek; ugyanezt megengedik a világi papoknak is. Megrögzött lélekkel azt hirdetik, hogy a mi Urunknak, a keresztre feszített Jézus Krisztusnak, valamint a szenteknek szobrait ki kell hányni és megsemmisíteni, és főleg a Boldogságos Szüzet dicsőítő régi énekeket és verseket, mint istentelen dolgot tiltják. A pápát, püspököket, papokat, szerzeteseket és a magukat Istennek felajánlott szüzeket, általában az egész papi gyülekezetet, hogy a világi elem előtt minél gyűlöletesebbé tegyék és az egyházi rendet minél jobban lealacsonyítsák, sokat gyalázzák és szemtelenül rágalmazzák. Azon kívül a királyokat és fejedelmeket, és a vezetésre hivatott egyéneket, akiket az apostol még ha rosszak is, tisztelni parancsol, rágalmakkal kikezdik. És míg az emberiség egyetemét megmételyező bűnöket ostorozzák, a szertartásokat, mint felesleges szokásokat kiküszöbölni és mindent az apostoli hagyomány mintájára megújítani törekednek. Hasonlóképpen sürgetik a keresztény vallás teljes tisztaságát és régi fegyelmét, hogy így az emberi intézmények elvetésével a tiszta evangéliumi tant építhessék fel; a törvények és kánonok üdvös intézkedéseit eltörlik és a keresztény szabadság örve alatt, azt tartva, hogy mindaz, ami tetszik, egyúttal megengedett is, úgy az egyházi, mint a világi joghatóságot és fegyelmet fennhéjazóan semmibe sem veszik, az elégtételt, gyónást, tisztítóhelyet, bűnbocsánatot, a böjtöt, a papi zsolozsmát és más ájtatos könyörgéseket, a szentek segítségül hívását, az elhalt lelkekről való megemlékezést, a búcsúkat, mint emberi találmányt s merőben fölösleges dolgot és pénzszerzési forrást kigúnyolják. Megbolygatva tehát a dolgok rendjét, megtagadják uraiknak az engedelmességet, pártokat keltenek és zavarokat támasztanak, az égieket a földiekkel összezavarva mindent felforgatnak. Jóllehet mindezek úgy istentelenségüknél, mint túlzásaiknál fogva a maguk képtelenségében minden keresztény hívő előtt kárhoztatandóknak kell, hogy feltűnjenek, mégis makacs pártolókra találnak, nemcsak a világiak (mit nagy fájdalom nélkül nem említhetünk), hanem az egyháziak: a szerzetesek és világi papok körében is, kik megfeledkezve rendjükről és fogadalmaikról, azokat, mint szent és a Szentlélektől sugallt tanokat, a legnagyobb buzgalommal felkarolják és a népnek pártolásra ajánlják, melyet szánalmas látványt nyújtva a kárhozat örvényébe ragadnak; így hanyatt-homlok rohannak a lutheranismusba, úgyannyira, hogy amiről azt hallják, hogy lutheri, már is evangéliumnak hiszik, azt tartva, hogy mindaz, amit Luther hirdetett, maga az evangélium; bár a legtöbben vallásalapítójuk tanát sem nem hallották, vagy ha hallották, nem értik: mindamellett nem az igazságnak, hanem annak bizonyításáért a részegségig menő poharazás között hallatlan tudatlansággal és féktelen lármával körömszakadtáig harcolnak, jóllehet érzik, hogy sem ők, sem mások, ez új tan követése által hajszálnyival sem lesznek jobbak, sőt a vétkezésre adott nagyobb szabadságnál fogva rosszabbak, mint aminők voltak.”[Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 144, 145.].”
(Dr. Gedeon Gyula: A hitújítás terjedésének okai hazánkban 1541-g, 16-18. old.)
Sáros vármegyében sem volt sokkal jobb a helyzet:
„Sáros megyében erősen megvetette lábát a protestantismus. 1525 elején oly arányú már e helyütt a hitújítás, hogy a királyi udvar rendeletekkel törekszik terjedését meggátolni. Így a király 1525. január 22-én meghagyja sáros megyei nemeseinek és híveinek, hogy azokat, kik a katholikus hittől elpártoltak, kutassák ki és vizsgálat, valamint büntetés céljából az egri püspöki helynök elé küldjék. E levél egyenesen az egyházi férfiakat említi, mint akik a protestantismus követői, melynek tanait nyíltan és alkalmilag hirdetik [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 188.].
Sáros megyében Luther követői
legnagyobb számmal Bártfán voltak, mely város később is egyik
legelőkelőbb helye az új hitnek. Az 1525. február 3-án kiadott
királyi parancslevél nagy megütközéssel szól a
protestantismusról, mely akkor már e helyen nagyobb mértékben
hódított. Hirdetői között bizonyos bártfai születésű krakkói
mestert nevez meg; de általánosságban megemlíti, hogy Luthernek
számos követője van e városban. II. Lajos szigorúan meghagyja,
hogy az említett mestert és mindazokat, kik a tévelyt vallják,
maguktól távolítsák el; ha világiak, mindenféle kínzásokkal
büntessék, ha egyháziak, az egri püspöki helynök elé
állíttassák. E rendelet a városi hatóságnak szólott, melynek
végrehajtását fő- és jószágvesztés terhe alatt meghagyta
[Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi
Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi
hitújítás korából,
I. 190.].
A városi hatósághoz küldött szigorú rendelet valószínű magyarázata az, hogy a király Bártfa város elöljáróságához megelőzőleg is intézett hason tartalmú iratot, melynek rendelkezéseit lanyhán vagy egyáltalán nem hajtották végre. Ily levélre következtethetünk a következő sorokból: „Nagy megütközéssel értesültünk arról, hogy van köztetek bizonyos krakkói mester, ki városotokban született és vannak számosan mások is, kik a Luther-féle eretnekséget és pártot, ami nyilvános rendeletünk világos megvetésével követik és a keresztény vallással annyira szembehelyezkednek, hogy gonosz tévelyeikkel még az istentisztelettől és jó cselekedetek gyakorlásától is vissza akarják tartani a keresztény híveket, de ezt épp úgy nekik, mint nektek is be fogjuk tudni, kik süket fülekkel fogadjátok rendeleteinket.” [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 189, 190.].Bártfán, mint e levélből is következtethető, erősen el volt terjedve a protestantismus, mely a levél kiadása előtt már jóval előbb meggyökerezett. De mert régebbi adat nem maradt reánk, említem csak 1525-tel kapcsolatban.
Csupán még egy adat vár megemlítésre, mely általánosságban szól a bányavárosokról s ott a bányamunkások közt kitöret lázadásról. A munkások számra nézve mintegy négyezren felkeltek s az engedelmességet úgy a kamara tisztviselői, mint lelkészeik irányában megtagadták. A vizsgálat megtartásával Werbóczy István és Ráskay Gáspár, temesi gróf, lettek megbízva. A nyomozás nemcsak a lázadás vezéreit, hanem azokat is kikutatta, kik az egyszerű és tudatlan népet hamis rábeszéléssel és halálos fenyegetésekkel nemcsak lázadásra bírni, de hitétől is meg akarták fosztani. [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 253.] A megtartott vizsgálat a munkások némely kívánságának jogosultságát elismerte, de erőszakos fellépésöket kárhoztatta. A lázadás értelmi szerzőit és vezetőit halálra ítélte, míg a műveletlen tömeg, melyet az izgatók erőszakkal kényszerítettek a felkelésre és a lutheránus eretnekség befogadására, azon feltétel alatt nyert bocsánatot, hogy a jövőben semmiféle összeesküvésben részt nem vesz, a felsőbbség iránt engedelmes lesz, az eretnekséget elhagyja és papjainak meghódol.”
(Dr. Gedeon Gyula, id. mű, 18-20. old.)
S mi volt a helyzet a Dunántúlon?
„A Felvidék után a Dunántúl néhány városáról kell megemlékeznem, melyekben a németországi események szintén visszhangra találtak. Itt első sorban Budáról kell említést tennem, melynek tanácsa már 1522-ben hitszónoknak hívja meg Speratus Pált, Luther barátját [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 77.], ki a bécsi Szent István templomban a papi fogadalmak s különösen a nőtlenség ellen élesen kikelt és e miatt az egyházból kiközösíttetve menekülni kényszerült. [Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története, 38. 39.] A következő évben a morvaiglóiak között találjuk, mely térítő munkásságáért fogságot szenvedett [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 82.].
1523 vége felé oly hír is hallatszott, hogy magánál az udvarnál is sok a lutheránus, mint ezt Guidoto feljegyzi [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 105.].
Az új hitnek hirdetője is volt Budán egy papi ember, a Szent György egyház plébánosának, Kresling Jánosnak személyében. Itt találjuk az első esetet arra, hogy az eretnekekkel a törvény szigorát éreztetik. Burgiónak 1525. augusztus 9-i jelentéséből arról értesülünk, hogy a budai bírák egy lutheránust halálra ítéltek [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 210.]. midőn az elítéltet kínpadra vonták, sok budai német polgárt és kereskedőt nevezett meg, kik vele együtt Luther követői, a többek közt Szerencsés Imrét, a királyné kamaragrófját. E vallomás szerint oly számosan voltak érdekelve a lutheranismus vádjában, hogy a bírák jónak látták hallgatással mellőzni az esetet, attól félve, hogy vizsgálat esetén a város megfosztatnék leggazdagabb polgáraitól, következőleg sokat veszítene jelentőségéből [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 222.].”
(Dr. Gedeon Gyula, id. mű, 20. old.)
További érdekes tanulságokkal szolgál Sopron és Pozsony esete:
„A Németországhoz közelebb eső Sopronról szóló adataink egy-két évvel későbbiek. Az első található okirat 1524. október 14-ről szól. II. Lajosnak tudomására jutott, hogy egy, a Szent Ferenc rendjéhez tartozó barát makacsul a római egyház ellen prédikál. Minthogy az őseitől örökségképpen reá szállott vallást minden szennytől és tévelytől menten akarja alattvalóival megtartatni, az ugyanezen rendhez tartozó Gergely testvért küldi, hogy az eltévelyedetteket vizsgálat alá vegye és az egyházellenes könyveket elégettesse [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 158.].
A vizsgálat Kristóf ferencesrendi szerzetes ügyében október 2-től 30-ig tartott. A beidézett tanúk vallomásai, valamint a kihallgatás kedvező volt a vádlottra, ki felmentést nyert. Midőn a város plébánosa elhalt, hagyatékából a király az ártatlanul megvádolt szerzetest kárpótolta, hogy rendnek a panasz által okozott kiadásai megtérüljenek [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 187.]. A könyvkutatás nagyobb eredménnyel járt, mert Institor Pálnál találtak néhány lutheránus könyvet, melyet nyilvánosan elégettek. Egyúttal őt, valamint néhány papot a böjt meg nem tartásában vétkesnek találtak. A büntetés az elkövetett vétség nyilvános bevallása volt [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 169, 170.].
Székesfehérvárról Campeggio bíboros révén mindössze annyit tudunk, hogy ott két lutherizáló papot elfogtak. Az érsek Esztergomba vitette őket, hogy érdemök szerint bánjék el velök[Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 207.].
A mohácsi vész előtt a protestantismus nagyobb mértékben nem terjedt el a dunántúli városokban. De viszont egyes helyein nem volt ismeretlen. Határozottan protestáns befolyásra vallanak a Sopronban eszközölt tanúvallomások. Kifejezésre jut ezekben egynémely újító felfogás: a szóbeli gyónás felesleges, elég a gondolatbeli; a Boldogságos Szűz és a szentek közbenjárása szükségtelen; a böjt hiábavaló, mind protestáns befolyásra vallanak. Ez, valamint a város plébánosának, Peck Kristófnak, Kayar István győri kanonok előtt tett nyilatkozata: „sajnos e tévely mindenfelé terjed”, világos bizonyítéka ismeretének a Dunántúl [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 159-162.]
De 1526 előtt e helyen még sem erősödött meg. Ez évben a Pozsony és Sopronba küldött biztosok teljesen megnyugtató jelentést küldenek [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 262.].
Maga Lajos király június 15-én dicsérettel emlékszik meg a soproniakról, kik a lutheranismust tiltó rendeleteinek oly készséggel tettek eleget. További kitartásra buzdítja őket azon óhajjal, hogy legjobb tehetségükkel törekedjenek a vallási szakadás elkerülésére [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 265.].”
A Dunántúl és Felföld között elterülő Kis-Alföld egyik legnevezetesebb városa Pozsony. A fennmaradt adatokra támaszkodva csak 1526-ban szerepel a reformáció történetében. Az említett év április 10-éről maradt fenn Szalkai Lászlónak egy levele. Az esztergomi érsek tudomást szerezvén arról, hogy Pozsonyban mindkét nemű lakosság, sőt a világi és szerzetes papság körében is akadnak egyesek, kik az apostoli szék által eretnekségnek nyilvánított Luther-féle tanokat vallják és az ennek szellemében írt könyveket olvassák és maguknál tartják, szigorúan, a kiközösítés terhe alatt meghagyja, hogy a nevezett tévelytől óvakodjanak s ily nemű könyveket ne olvassanak. A papságnak kötelességévé teszi, hogy híveit őrizze és minden törekvésével hasson oda, hogy az újító könyveket ne olvassák, Istent és a szenteket gúnyoló verseket ne énekeljenek. A bajt csírájában elfojtani óhajtván, Csézi András esztergomi nagyprépostot és Kajári Antal kanonokot biztosokul küldi hozzájok [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 249. 250.].”
(Dr. Gedeon Gyula, id. mű, 20-22. old.)
Erdélyben különösen is igyekezett fészket rakni a lutheri forradalom:
„Hazánk területén nagyobb számmal németek főleg a délkeleti részen, Erdélyben laktak. Luther tanai az ország e részében szíves fogadtatásra és buzgó pártolásra találtak. E törekvések középpontja a már 1190 körül káptalannal és prépostsággal bíró Szeben. II. Lajosnak 1524. március 9-i rendelete a lutheranismusnak már nagyobb mértékben való elterjedésére enged következtetni. Visszatetszéssel értesül a király, hogy a szentszéktől követőivel együtt rég kiközösített Luther Mártonnak istentelen tanai annyira elvakították az emberek elméjét, hogy azokat az evangéliumi igazság és a szentatyák tanításának mellőzésével elfogadják, könyveit az elöljáróság, a polgárok, a kereskedők és a város egyéb lakosai veszik, árulják és tárgyalják. Ezért utasítja a tanácsot, hogy a tiltott könyveket úgy Nagyszebenben, valamint a joghatósága alatt álló egyéb községekben is kutassa és a találtakat nyilvánosan is égettesse el és hirdettesse ki, hogy ily könyveket árulni, venni, olvasni, vagy tárgyalni senki ne merjen, ellenkező esetben javainak elvesztésével bűnhődik [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 123].
Ugyanezen a napon még egy szigorú rendeletet adott Nagyszeben városához és a szebeni szék elöljáróihoz. Okot erre a városi tisztviselők szolgáltattak, kik a királyaink által az esztergomi egyházmegyének már évszázadokkal ezelőtt adott és a római szentszék által megerősített szabadságát, kiváltságait és joghatóságát megsértették. Az egyház elé tartozó ügyeket a maguk bírói széke előtt tárgyalták; a szebeni dékán által interdictummal és cenzúrával sújtott egyik plébánost istentisztelet végzésére kényszerítették, megfenyegetve, hogy ha ellenkezik, mást választanak helyébe; a bongárdi plébánost a tanács önkényűleg letette s helyébe a dékán mellőzésével és megerősítése nélkül más plébánost helyezett. Mind e tettek közbelépésre késztették II. Lajost. „Mivel mi – úgymond a király – Magyarország egykor dicső királyainak nyomdokain kívánunk haladni, amint titeket jogaitokban megtartani és megvédeni készek vagyunk: épp úgy mindenkor akarjuk, hogy Isten egyházainak joghatósága is épen és sértetlenül megőriztessék, és hogy az említett esztergomi egyházmegye szabadsága és kiváltságai, még a legcsekélyebb dolgot sem véve ki, sem általatok, sem bárki más által sérelmet ne szenvedjenek.” Ellenkező esetben az érseket és dékánt felhatalmazza, hogy jelen parancsa áthágói ellen az egyházi jog szerint járjanak el s őket minden úton és módon engedelmességre kényszerítsék. [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 120-122.]
II. Lajos tőle telhetőleg igyekezett a protestantismus terjedését meggátolni. Mivel előbbi rendeleteinek nem volt nagy foganatja, 1524. augusztus 12-én Ráskay Gáspár kamarását és Gerendi Miklós ugocsai főesperest a szebeniekhez biztosokul küldi [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 138.]. Feljelentésükre Flaschner Farkas káptalani dékán, ki maga is kapott a királytól a lutheranismus terjedésének megakadályozására figyelmeztető felhívást, szeptember 24-ére megidézi Simon mester vurpódi plébánost, hogy tisztázza magát a lutheranismus vádja alól [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 153.]. A vurpódi plébános személye iránt táplált gyanú igazolta a felhívás alaposságát, mert a káptalan előtt megjelent Simon mester tévedéseit csendben visszavonta [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 179.]. De ez nem elégítette ki a királyi biztosokat, miért is Pileus Márton szebeni dékánhelyettes az említett plébánost november 8-ára újból megidézte. A káptalani jegyzőkönyv tanúsága szerint ezen ítéletnek is készséggel alávetette magát, engedelmességet fogadott a királynak és az esztergomi érseknek és késznek nyilatkozott mindazoktól bocsánatot kérni, kiket beszédével megbotránkoztatott [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 180. 1. jegyz.]
A következő évben a szebeni káptalani dékán Luther tanainak terjesztéséért ismét megidéz egy papot, Medgyesi Klementisz Jánost, hogy egyúttal tisztázza magát a nőrablás, házasságtörés, orgyilkosság és esküszegés vádjai alól [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 215, 218-220.]. A tanúkihallgatás 1525. október 24- és 31-én ment végbe. Büntetésül fogságba vettetett; de családja, valamint Pemfflinger Márk szász gróf és Rapolth János polgármester közbenjárására [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 223] szabadon bocsátották, azon kikötéssel, hogy Szebenben valamelyik ünnepnapon a szentbeszéd végeztével a szószékre lép és tévelyét beismerve, azt értelmesen és élőszóval visszavonja s ugyanezt teszi bizonyos napokon Sellenberken és Fenyőfalván is [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 225].
Szeben városának ez időbeli vallási képét rajzolja meg az a levél, melyet a káptalan intézett az esztergomi érsekhez, mely érdekes világításba helyezi a protestantismus hirdetőit s eljárásmódjukat, mellyel a népet magok részére megnyerni törekedtek. Azt olvassuk ebben, hogy Csukás János házában iskola alakult, hol a niceai hitvallást, valamint a szentmiséhez és egyéb, az istentisztelethez tartozó énekeket német nyelven énekeltek [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 258]. E mester házában tartózkodott egy György nevű hitehagyott szerzetes, ki a leányegyházakban a népet el akarta tántorítani az engedelmességtől, a böjt megtartásától, és az egyházi parancsoktól. Pemfflinger védőszárnyai alatt merészsége oly fokra hágott, hogy távollétében a káptalan kérésére a tanács által kibocsátott rendeletet, mely a város elhagyására szólította fel, egyszerűen semmibe sem vette. Vakmerőségében annyira ment, hogy ily szavakra fakadt: „Bármint lármázzanak is a plébános és dékán, valamint a tanácsos urak, megvetve őket, Szebenben maradok.” [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 259.]
Megfordult Szebenben tanító, pap és világi Luther követői közül. Szívesen keresték fel e várost, hol kedvező fogadtatásra és buzgó, lelkes pártolásra találtak. Megnyerték ezek a maguk részére a tanácsot, mely azon kívánságával, hogy az új tanítóknak engedtessék meg a prédikálás, oly határozottan és erélyesen lépett fel, hogy a plébános ellenállása megtört. „Így e próféták és gonosz prédikátorok a népet tévelybe voszik”, írja panaszkodóan a szebeni káptalan [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 259.].
Az említett hitehagyott szerzetes azt tanította, hogy az evangélium több mint négyszáz éven át el volt rejtve; a papok nem az igazságot hirdetik; a keresztények szabadok, szabadok az evangéliumi szabadsággal, nem szabad tehát, hogy korlátoztassanak emberi találmányok és a szentatyák határozatai által [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 259.].
Szent Erzsébet templomában egy sziléziai, a hitismeretekben tudatlan és járatlan szürkebarát az egyházi rendet támadta. A végeredmény elég gyászos lett, mert a városban minden egyházi tekintély alapjában megingott, az egyház joghatóságát kezdték semmibe sem venni, bíróságát még a tisztán lelki ügyekben is mellőzték. A szokásos adományokat megtagadták, sőt midőn a káplánok ennek behajtásáért a házakat felkeresték, szitkokkal és gonosz szavakkal illették őket. Úrnapkor a körmenetet gyalázó szavakkal kísérték, gúny tárgyává tették s néhány polgár ily megjegyzéseket tett: „A mi papjaink azt hiszik, hogy Isten megvakult, miért is sok gyertyát gyújtanak”; vagy: „papjaink úgy vélik, hogy Isten gyermek, ki kisdedek módjára vénasszonyok karjain akarja vitetni magát a városon át”, célozván az Oltáriszentségre. A papi zsolozsmát az idő haszontalan elfecserelésének mondták, a Boldogságos Szűz iránti tiszteletet elhagyták, a szerzetesnőket és egyházi személyeket az isteni szolgálattól el akarták vonni, azzal érvelvén, hogy Krisztus csak a Miatyánkra tanított. Így terjedt a lutheranismus a szebeniek között Pemfflinger és a tanács védelme alatt. És midőn az említett György nevű szerzetes Csukás János házából menekülni volt kénytelen, a szebeni királybíró házában talált új otthont. Ily pártfogás mellett merészségük egyre fokozódott s nem elégedtek meg Szebennel, hanem hirdették tanaikat a körül fekvő falvakban. Bongárt népét községük elhagyására bírták, hogy így közvetve fosszák meg a plébánost plébániájától [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 259. és 261.].
Pemfflinger viselkedése miatt megrovásban részesült, mert a királynak a protestantismus elnyomatását meghagyó rendeleteit csak lanyhán és hanyagul teljesítette. II. Lajos 1526. július 19-én hivatala és minden javai elvesztésének terhe alatt szigorúan megparancsolta az eretnekek kutatását és megfenyítését [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 273.]. A levélben foglalt fenyegetések esetleges beváltására nem volt alkalma a királynak, a törökök támadása minden gondját az ország védelmi képességeinek fokozására irányítá. 1526. augusztus 29-én folyt le a szerencsétlen véget ért mohácsi ütközet, melynek gyászos kimenetelét a kor általános erkölcsi süllyedése, az egyetértés, az önzetlenség, a kötelességtudás érzelmeinek és erényeinek tetemes megfogyatkozása magyarázza, hol annyi főpappal együtt a király is növelte az elesettek számát.
Szebennel kapcsolatban emlékezik meg Szalkai László esztergomi érsek 1524. augusztus 25-én kibocsátott rendeletében Brassóról. Fájdalommal érintette az a hiteles jelentés, mely hírt adott a protestantismusnak térfoglalásáról a nevezett városban. Főpásztori tiszte magával hozza, hogy tehetségéhez képest útját állja a tévely további terjedésének. A kiközösítés terhe alatt és a szent engedelmesség nevében elrendeli tehát, hogy vasár- és ünnepnapokon a népet, midőn a templomokban összegyűlt, intsék és akadályozzák meg, hogy Luther követőinek tévtanai elterjedjenek; könyveit ne olvassák és ne adják, vegyék. Ha azonban az említett könyvekből találnak egyes példányokat, azokat tépjék széjjel és égessék el [Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József: Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából, I. 140-142.].
Gedeon Gyula idézett tényközléseit így rekeszti be:
„Igyekeztem a hitújítás 1526 előtti részének nagy vonásokban rajzát adni. Az eredmény, melyre a magyar nép szempontjából jutunk, nemleges, nem karolta fel, távol tartotta magát tőle. A részben vagy egészen német városok és telepek voltak azok, melyek legelőször befogadták. Nem mellőzhettem e városokat, mert az okok összefüggő, sorozatos láncolatában, melyek a reformációt diadalra segítették, előkelő helyet foglalnak el. Másrészt igyekeztem feltüntetni azt a szigorú eljárást, melyet a király, a kormányférfiak és az ország érsekprímása az ősi egyház tanainak védelmében az újítással szemben tanúsítottak, melynek eredménye volt, hogy a kezdődő mozgalmat az egyetlen és a központtól legtávolabb eső Szeben kivételével korlátozták. A bekövetkezett nemzeti szerencsétlenség utáni időszak azonban a térítők munkásságát hathatósan elősegítette.”
(Dr. Gedeon Gyula, id. mű, 26-27. old.)
Mindezen bőséges adatok után talán nem meglepő, ha a Mohács idején még vallásilag egységes Magyarországon a rendek, ragaszkodva őseik hitéhez, törvényekkel tiltották a lutheri forradalom terjedését. „A lutheranismusnak a királyi udvarban lakott képviselői egyáltalán nem dicsekedhettek a nemzet szeretetével: megszaporodik az okok száma, melyek arra bírták a rendeket, hogy 1523-ban Szent György vértanú ünnepén a Budán tartott országgyűlésen törvénybe iktassák: „Méltóztassék a királyi felségnek, mint katholikus fejedelemnek, minden luteránust és azok pártfogóit, valamint a felekezetükhöz ragaszkodókat, mint nyilvános eretnekeket és a boldogságos szűz Mária ellenségeit halállal és összes javaik elvesztésével büntetni.” (1523. LIV.)”
(Dr. Gedeon Gyula, id. mű, 33. old.)
Az 1525-i rákosi országgyűlésen törvény mondja ki aztán: „A lutheranusokat is mind ki kell irtani az országból; és bárhol találhatók, nemcsak az egyházi, hanem a világi személyek is szabadon fogják el és égessék meg.” Azonban a következő évben ugyanott tartott országgyűlésen e törvényt hatályon kívül helyezték. Egy „lutheránus ember” szenvedett csak tűzhalált.(Dr. Gedeon Gyula, id. mű, 34. old.)
Tanulságok
Amint az eddigi forrásközléseinkből is egyértelműen kitűnik, a természetfölötti élet forrásait, a kegyelmi élet csatornáit, a szentségeket elvető, az érzékiség hatalmától való szabadulás lehetőségeit tagadó Luther forradalma beláthatatlan következményeket okozott úgyszólván egész Európa számára. Ereje teljében maga Luther mondta, hogy az „evangéliumot [azaz a saját tanítását – Ifj. T. L] prédikálni kell, ha az egész világ tönkremegy is általa”. (Marx-Bilkei, id. mű, 537. old.)
Ő maga ugyan élete végén keserűen panaszkodott, hogy az erkölcsök és a közállapotok összehasonlíthatatlanul rosszabbak, mint forradalma előtt voltak. Mondhatnók akár azt is, ha ma élne, elvetné talán maga is a gendermozgalmat, ámde ne feledjük, hogy annak csírái is az ő Isten elleni vakmerő lázadásában keresendők. Hiszen milyen etikai példakép az, aki például Hesseni Fülöp grófnak titokban a bigámiát ajánlotta, aztán amikor ez kitudódott, letagadta, vagy aki a házasság szentségi jellegét és ezáltal felbonthatatlanságát tagadta, mondván, a frigy tisztán világi ügy („ein Weltlich Ding”)? (Minderről részletesebben ír Pezenhoffer Antal VI. Sándor meg Luther. Párhuzam a legrosszabb pápa és a hitújító között” című művében.)
Befejezésül még annyit: természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy nyilván vannak olyan protestánsok, akik az itt előadottakról talán nem is hallottak s akik nem Luther és vakbuzgó néhai követői szerint gondolkodnak és élnek, akik őszintén keresik a krisztusi igazságokat (s az ő számukra, sőt minden igazságkereső számára Lutherről mindmáig az egyik lehető legjobb kalauz Grisar Hartmannn „Luther Márton élete” című műve, valamint Noll F. János püspöké (Győződjünk meg az igazságról)). Alighanem elsősorban nekik szól az alábbi tanítás, ami a közölt ok- és tényfejtések után felmerülhet bennük: mit jelent és mit nem jelent a Luther és mozgalma által oly elvetett az egyedül üdvözítő Egyház tana?
„Minden keresztény tudja, hogy Krisztus nélkül nincs üdvösség. Tehát bátran vallhatjuk azt a katolikus igazságot is, hogy az Egyház, még pedig az egyetlen igaz Egyház, a katolikus Egyház nélkül nincs. Röviden így mondjuk: AZ EGYHÁZON KÍVÜL NINCS ÜDVÖSSÉG.
Igen, helyes és világos következtetés ez, mondjátok magatokban, de talán mégis csak túlzás. Nem szakadunk el a valóságtól? Nem vonjuk magunkra a vallási türelmetlenség vádját, ha ennyire kisarkítjuk az Egyházról szóló hitigazságainkat?
Elfogadom, hogy az egyedül üdvözítő Egyház tana első tekintetre olyannak tűnik föl, hogy szinte félünk a valóságra alkalmazni, mert kényelmetlen, bántó lehet egyesekre. Az igazság akkor is igazság marad, ha fájdalmat okoz. A vallási türelem pedig nem jelenti az elvek és igazságok föladását, csak azoknak keresztény felebaráti szeretettől vezérelt alkalmazását. Ehhez azonban mindenekelőtt szükséges, hogy ismerjük ennek a tanításnak pontos tartalmát és terjedelmét. Más szóval lássuk tisztán, hogy mit jelent és mit nem jelent az egyedül üdvözítő Egyház tana. Kezdjük azzal, hogy mit nem jelent.
A) Nem jelenti mindenekelőtt azt, hogy akik az Egyházon kívül vannak, azok mind elkárhoznak, sőt még csak azt sem, hogy az örök boldogságra nem juthatnak el, hanem csak valamilyen közbeeső állapotba kerülnek, ha bűn nélkül haltak meg, s készek voltak mindent megtenni, ami az örök boldogság elnyeréséhez szükséges.
De nem jelenti azt sem, hogy a katolikusok mind üdvözülnek. „Tudjuk, hogy vannak, sajnos, az Egyháznak holt tagjai, akikre alkalmazni lehet az Írás szavát: „az a neved, hogy élsz, de halott vagy!” (Jel 3, 1) Súlyos bűnnel kikapcsolják magukat az Egyház elevenítő vérkeringéséből, s így megakadályozzák az üdvözítő erejének kifejtésében is.”
B) Mit jelent akkor az a hitigazság, hogy az Egyházon kívül nincs üdvösség?
Jelenti először azt, hogy a katolikus Egyház, és csakis ő van teljes birtokában a Krisztustól kapott hatalomnak, hogy a kinyilatkoztatás egészét és a kegyelmi eszközök teljességét csak ő őrizte meg.
Jelenti továbbá azt, hogy mindaz, aki kívül van ugyan az Egyházon (mondhatnám: nem tartozik anyakönyvezett, megkeresztelt tagjai közé), de nem rossz akaratból, tudatos szembehelyezkedésből, hanem csak azért, mert nem tudja, hogy az az ő számára is rendelt atyai ház, vagy mint tékozló fiú nem talált még rá útjára, de jó akarattal keresi azt: az ilyen jóhiszemű pogány vagy eretnek vágy szerint (lélekben) már az Egyházhoz tartozik. Vagyis az Egyház mikor azt tanítja magáról, hogy egyedül üdvözítő Egyház, hogy ő az az egyetlen akol (nyáj), melyről az Üdvözítő beszélt, mindig tudatában van annak, hogy egyéb juhai is vannak, melyek nem az akolból valók. S mindig kész azokat is a jó pásztor szeretetével szívére ölelni.
Akik tehát kifejezetten tagjai akarnak lenni az igaz Egyháznak, azok biztosan hozzá is tartoznak már valamiképpen. A keresztség előtt hirtelen meghalt Valentinianus császárról mondja Szent Ambrus gyászbeszédében azoknak, akik azon szomorkodtak, hogy császáruk nem vehette már föl a keresztséget: „Mondjátok, tehetünk-e mi mást, mint hogy akarunk és kérünk… És ő ne nyerte volna el a kegyelmet, amely után annyira vágyódott? Nem adatott-e meg neki, amit kért? Bizonyára megkapta, mivel kérte. Ezért mondja a Bölcsesség könyve: „Az igaz azonban haljon meg bár idő előtt, nyugalomban leszen.” (4., 7)
Igazi édesanyának mutatkozik tehát az Egyház, aki úgy tudja szívére ölelni eltévedt gyermekét, hogy nem sérti meg a hűségeseknek jogát, és nem csökkenti irántunk való szeretetét sem. Így már megértjük az egyedül üdvözítő Egyházról szóló katolikus tanításnak azt a szép fogalmazását, mely Szent Ciprián ajkáról hangzott el: „Nem lehet annak atyja az Isten, akinek nem anyja az Egyház.”
(Dr. Deák Anasztáz OSB: Az egyedül üdvözítő Egyház. Evangélium Katolikus hitszónoklati és lelkipásztori folyóirat. Szerk.: Dr. Orbán László. 1944. április 15. 340-342. old.)
Mindent egybevetve, legyen bármennyire is keserű pirula, tényként leszögezendő: Luther egy év híján ötszáz éve kirobbantott, a katolikus Egyház, a trónok és oltárok megdöntésére irányuló forradalma kísérlet volt Európa tönkretételére, más szavakkal ez az az újkori örökség, ami végső soron elvezett az egalitárius 1789-es francia forradalomhoz, a liberalizmushoz és a kommunizmushoz.
Irodalom
Bangha Béla SJ: A katolikus Egyház krisztusi eredete. Budapest, 1923. Magyar Kultúra-Pallas Rt. Katolikus Kultúrkönyvtár IV.
Bilkei Ferenc: Debreczentől – Pannonhalmáig. Megértést kereső írás protestáns testvéreinkhez. Székesfehérvár, 1927. Debreczenyi István Könyvnyomdája
Dr. Deák Anasztáz OSB: Az egyedül üdvözítő Egyház. Evangélium. Katolikus hitszónoklati és lelkipásztori folyóirat. Szerk.: Dr. Orbán László. 1944. április 15.
Divald Kornél: A magyar iparművészet története. Budapest, 1929. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. Szent István Könyvek 75-76.
Egyháztörténelmi emlékek a magyarországi hitújítás korából. Monumenta ecclesiastica tempora innovatae in Hungaria religionis illustrantia I-V. Szerk.: Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc és Lukcsics József. Budapest 1900-1912. Stephaneum
Dr. Gedeon Gyula: A hitújítás terjedésének okai hazánkban 1541-g. Budapest, 1912. „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt.
Dr. Giczy József: A katolikus papság érdemei hazánk és az emberiség történetében. Technikai találmányai és tudományos felfedezései. 2. bővített kiadás. Budapest, 1933. Palladis Rt.
Grisar, Hartmann: Luther Márton élete. Ford.: Hoitsy Lajos Pál. Budapest, 1929. Szent István Társulat-Stephanem Nyomda és Könyvkiadó Rt. Szent István Könyvek 69-71.
Katolikus Lexikon. Szerk.: Bangha Béla SJ. I-IV. Budapest, 1931-1933. Magyar Kultúra-Pallas Rt.
Lányi Ede SJ: A kassai vértanúk. Kalocsa, 1920. Árpád Rt. Könyvnyomda
Marx Ignác-Bilkei Ferenc: A katolikus Egyház története. Székesfehérvár, 1932. Debreczenyi István Könyvnyomdája
Miklósi László: Magyar hősök öt világrészen. 2. bővített kiadás. Budapest, 1936. Korda Rt.
Noll F. János: Győződjünk meg az igazságról. Hitvédelmi párbeszédek. Ford.: Gr. Wenckheim Frigyes. Budapest, 1941. Korda Rt.
Petrányi Ferenc: Az inkvizíció. Mi a valóság a sok hazugság között? Kalocsa, 1908. Jurcsó Antal Könyvnyomdája. (Új kiadás: Budapest, 2010. Ős-Kép Kiadó. Katolikus Könyvtár I.)
Pezenhoffer Antal: VI. Sándor meg Luther. Párhuzam a legrosszabb pápa és a hitújító között. Budapest, 1937. Szerző-„Grafika” Nyomdavállalat
Szendrei János dr.: Vallás és művészet. Budapest, 1925. Magyar Kultúra-Pallas Rt. Katolikus Kultúrkönyvtár VII.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
(A szerző itt korábban ugyane címen megjelent írásának javított változata.)