Tegnap volt a Magyar Nyelv Napja. Vajon legalább ilyenkor gondolunk-e arra, mit is jelent az, hogy magyarul írunk, olvasunk, beszélünk – netán gondolkodunk?
Régi történet, még a nyolcvanas évek végéről. A kilenc éves zetelakai Árpi kérdezi a Nyugati Pályaudvaron: „Édesapám, milyen nyelven beszélnek ezek?”
Tényleg, milyen nyelven? Már Gárdonyi Géza megjegyezte (amúgy a huszadik századelőn), hogy hazánkban lassan fehér holló a magyarul tisztán beszélő ember. És ma?
E jeles nap alkalmából lapozok egy könyvecskét, amiben ezeket olvasom:
„ […] még mindig ezrekben és ezrekben él nyelvünk lelkiismerete és szeretete. Annyi bizonyos, hogy olyan zagyva nyelvnek, melynek szókincse idegen szavaktól tarkáll, eredeti szerkezete, mondatfűzése pedig napról-napra satnyul, csak kevés tartóereje van. Azok, akik ilyen nyelvet beszélnek, máról holnapra átnyergelhetnek egy másikra, csak épp hangsúlyukat kell némiképp megváltoztatni.
Meg kell tehát kérdeznünk önmagunktól becsületesen, mit akarunk. Ha magyarok akarunk maradni, ragaszkodnunk kell nyelvünk helyességéhez és tisztaságához. Ez érdemes föladat. Más nyelvet sohase tanulhatunk meg tökéletesen, legföljebb értelmünkkel, az pedig egy hajítófát sem ér. De anyanyelvünket valamennyien könnyűszerrel megtanulhatjuk. A bridge megtanulása több fáradságba kerül. Anyanyelvünk pedig dúsan megjutalmaz fáradságunkért. Úgy szeret bennünket, hogy mindenét nekünk adja, ami az övé, hiszen anyánk. Viszontszolgálat fejében mindössze azt kéri tőlünk, hogy mi is törődjünk vele egy kicsit.
Ez kötelességünk is. Gyermeki kötelességünk, hogy megtanuljuk anyanyelvünket.”
(Kosztolányi Dezső: Használati utasítás. A Pesti Hírlap nyelvőre. Szerkesztette Kosztolányi Dezső. Budapest, 1933. Pesti Hírlap kiadása. 11.)
Kosztolányi szavai ma is mellbevágók. Tényleg, mennyire ismerjük, szeretjük édes anyanyelvünket?
„Magyar nyelv tanításánál az írók, költők, államférfiak, nemzeti hősök élete, egyénisége, cselekedeteik, azoknak rugói, mindmegannyi alkalom az önneveléshez. ”
(Dr. Horánszky Nándorné nagyrévi Czike Kornélia tanárnő: Mindent a gyermekért! Gondolatok a nemzetnevelésről. Előszó: Dr. Marczell Mihály. Budapest, 1943. Szerző kiadása-Franklin Nyomda, 45.)
Így igaz! Ezért, hogy a régi idők bölcs pedagógusai mindent az anyanyelv elsajátíttatásával kezdtek.
Élt egy zsidó származású, de magát teljesen magyarnak valló író-költő, Füst Milán. Kosztolányi és az idézett nemzetnevelési tanulmány szerzője után hogy, hogy nem, egyből ő jut eszembe. Idemásolom hát „A magyarokhoz” című versét:
Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is
van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe,
melyből származott
E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával
ellepték világodat,
Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek
ették virágaid, – majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána – oly termés volt ez e térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…
De légy türelmes – szólok hozzád –, vedd a Libanon
Ős cédrusát, e háromezer éves szüzet – rá hivatkozom, mert
onnan vándoroltam egykor erre
Tekintsd őt – türelmes pártájával hajladoz a szélben nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik, nagy évezredben
Kibonthatja a gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borulatodra majdan rátekint. Halld szavam’
Én prófétáktól származom.
Gárdonyi után Cseh Tamás és Bereményi Géza így fogalmazott: „Kérdezném: száz év múlva ki tud majd itt magyarul?”
Nem tagadom, kissé pesszimista vagyok a választ illetően.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info