Amint említettük, Szőcs Zoltán világossá tette, mi a különbség a kispályás és a nagypályás között, s ennek alapján elmondható, hogy ő a kis számú nagypályások egyike volt a nagy számú kispályások között. Kötetekben meg nem jelent, eredetileg a Hunnia, a Magyar Fórum, a Havi Magyar Fórum közölte írásai és a fentebbiekben a „captatio benevolentiae”, az olvasó „jóindulata megnyerése” érdekében áttekintett 16 kötete alapján ezt teljes joggal állíthatjuk.

Végül engedtessék meg még néhány olyan vonás említése, ami nélkül életműve iménti taglalása is igencsak csonka lenne. Egyike volt azon írástudóknak, akik megfogadták Kazinczy Ferenc intelmét: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok./ Ezt ha nem érted, / Szánts és vess; s hagyjad másnak az áldozatot.” Nála minden szónak megvolt a funkciója. Kerülte a tudálékosságot, a „korrektorok rémé”-t, a „terpeszkedő szerkezetek”-et („kifejezésre juttat” a „kifejezte” helyett), valamint a teljesen felesleges, sznobizmusra valló idegen szavakat – elvégre ő még Kosztolányi Dezsőtől megtanulta: „Senki sem jobb európaibb s műveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi.” Ezért, hogy mindig tömören fejezte ki mélyen szántó gondolatait – még ha nem is volt eredendően stílusművész. Kínosan ügyelt arra, hogy mind saját kéziratai, mind másokéi úgy hagyják el a nyomdafestéket, hogy sohase kelljen miattuk szégyenkeznie, hogy azok ne maradjanak el egy Pázmány Péter, egy Gárdonyi Géza, egy Kosztolányi Dezső, vagy éppen egy Szabó Dezső ékesszólásától.

Magánya korántsem a szellemi törpék, a lesipuskás „kispályások” kisebbségi komplexusaiból eredő elzárkózás-bezárkózás volt, hanem az intellektus arisztokratáinak egészséges önvédelmi reflexe. S ami a legfőbb: cikkei, tanulmányai, a belőlük általa megszerkesztett publicisztikai gyűjteményes kötetei egyenesen nélkülözhetetlenek a huszadik századi magyarság lelkiségtörténetének és közszellemének, sőt politikai gondolkodásának, filozófiájának pontos megismeréséhez, megértéséhez.

Szerkesztőként, újságíróként azok közé tartozott, akik „magasabb szempont”-ból partszélre kivetett írástudóknak minősültek. Akik műveit forgatják, méltán döbbenhetnek meg azon is, mennyire széles körű humán műveltséggel rendelkezett – megszégyenítve ezzel bizony megannyi egyetemi professzort –, holott valójában csak egy szimpla érettségije volt, mindössze egy évet töltött egyetemen medikusként [1].

S még egy. Bizonyára akadnak, akik azt mondják, monomániás volt, aki „Az elsodort falu” írójával kelt és feküdt, hogy ő volt Szabó Dezső földi helytartója. Nem tisztünk erről vitát nyitni, de egy tény: a huszadik századi magyar irodalom mindmáig legnagyobb hatású írójáról talán ő tudta a legtöbbet Budai-Balogh Sándor, Gombos Gyula, Hartyányi István, Püski Sándor mellett. S noha jelen szerény összegzésünkkel inkább műveiről emlékeztünk meg, mintsem az azokról alkotott véleményekről – ezzel is kerülve az olvasó befolyásolását mind a heroizálástól, mind a deheroizálástól –, annyi azonban tárgyilagos értékítéletként így is teljesen bizonyos, hogy olyan írástudó szállt vele a sírba, aki nagy űrt hagyott maga után. Igen, tényleg Szabó Dezső földi helytartója volt, annak úgyszólván minden erényével és minden hibájával. Vagy ha tetszik: magányos cipruság – a szó Reményik Sándor-i értelmében.

Jegyzet

[1] Memoártöredékek, 90-94.

(FÉNYŰZÉSEM 70-1. Szőcs Zoltán emlékére. Szerk.: Dóczi Székely Gábor. Tuzsér-Szigetszentmiklós, 2021. Szerzői kiadás. 189-190.)

Ifj. Tompó László – Hunhír.info

(Vége.)