„Egyszerű és kifejező címet akartam adni új könyvemnek, de hamar rá kellett döbbennem, hogy ugyancsak zavaros és eligazítást igénylő titulust sikerült találnom. Mégis kitartok mellette. Mert hogy mit is csinál az, aki filozopterkedik? Ha szigorúan nézzük a kifejezés leánykori – azaz szótári – jelentését, akkor a filozopter bölcsészhallgatót jelent. Filozopterkedni a bölcsészhallgatók, illetve az örökké azzá retardálódott vén bölcsészek szoktak, amikor túljátsszák szerepüket. E sorok írója viszont soha nem volt bölcsészhallgató. Sok minden volt, de az nem. Ettől persze még nyugodtan filozopterkedhetnék, hiszen korunkban mindenki mindenhez ért, ám kissé émelyítőnek tartanám, hogy őszülő fejjel az egyetemi hallgató, a félig kész csetlő-botló szerepét húzzam magamra.”
14.
Filozopterkedéseim
A stílus maga az ember, tartja a közmondás. Ugyanez elmondható Szőcsről könyvei címe alapján is. Honnan ezen invenciózus, kör közepébe találó címmeghatározás – ezúttal is?
„Egyszerű és kifejező címet akartam adni új könyvemnek, de hamar rá kellett döbbennem, hogy ugyancsak zavaros és eligazítást igénylő titulust sikerült találnom. Mégis kitartok mellette. Mert hogy mit is csinál az, aki filozopterkedik? Ha szigorúan nézzük a kifejezés leánykori – azaz szótári – jelentését, akkor a filozopter bölcsészhallgatót jelent. Filozopterkedni a bölcsészhallgatók, illetve az örökké azzá retardálódott vén bölcsészek szoktak, amikor túljátsszák szerepüket. E sorok írója viszont soha nem volt bölcsészhallgató. Sok minden volt, de az nem. Ettől persze még nyugodtan filozopterkedhetnék, hiszen korunkban mindenki mindenhez ért, ám kissé émelyítőnek tartanám, hogy őszülő fejjel az egyetemi hallgató, a félig kész csetlő-botló szerepét húzzam magamra.
Érdekes szó ez a filozopter, ugyanis az elmúlt száz évben nem elhanyagolható jelentésváltozáson ment át. A folyamat azzal kezdődött, hogy kapott a kifejezés valami nem titkoltan gúnyos, lekezelő jelleget, utalván az egykori bölcsészhallgatók komolykodó, ám valóságos tudást és eredetiséget nem tartalmazó, gyakran nagyképű eszmefuttatásaira. Ily módon a filozopterkedés üres, tartalmatlan, de a tekintély igényével fellépő viselkedést – röviden: a sznob „kultúr-pózt” – jelentette. A két háború közötti időszakban szinte csakis ebben az értelemben, főnévi mivolta ellenére lefokozó jelzőként használtatik a filozopter. A legemlékezetesebb hatású esszét e témakörben Szabó Dezső írta 1929-ben Filozopter az irodalomban címen. Szegény Babits akkor megjelent regénye (Halálfiai) váltotta ki belőle, e talán nem feltétlenül indokolt, de kétségtelenül őszinte sorokat. »Gondolatok-e ezek és száz és száz hasonlók? Nem. Hanem: szavak, szavak, szavak… Igen, ez az ítélet, amely visszanyomhatatlanul kisúlyosodik ebből a vaskos tipográfiai csődből: Babits csak filozopter, csak jó tanuló, és sohasem volt egyéb… Számára irodalom és művészet nem az emberi lélekké fájt vagy örvendett világ szükségszerű kifejezése.« Az idézetet – az általam fölöttébb szeretett Babits Mihály írásaitól és költészetétől teljesen elvonatkoztatva – azért közöltem, hogy látható legyen, mit jelentett Szabó Dezsőnek és kortársai jelentős részének a filozopter szó.
Miután mindezt tisztáztam ideje lenne nyilatkoznom arról is, mit értek én most, itt e könyvben filozopterkedés alatt? Rövid leszek: korrekt, őszinte véleményt, vallomást – és talán egy csipetnyi okoskodást – olvasmányélményeimről, gondolataimról.”
Így vall „Filozopterkedéseim” (Egy idejétmúlt szerző anakronisztikus gondolatai) címmel 2019-ben magánkiadásában megjelent, 59 írást tartalmazó, 248 oldalas kötetében (Lábjegyzet a címhez). [1] Eredeti, bátor felismerések a magyar-és világirodalom (csak néhány fémjelző név: Corneille, Stendhal, Bulgakov, Martin Walser, Szabó Dezső, Szerb Antal, József Attila, Csurka István, Ady Endre), sőt az filozófia (Boethius) és pszichológia (Carl Gustav Jung) képviselőiről – át- meg átszőve persze ezúttal is kortörténeti színezetű önéletrajzi memoártöredékekkel.
Irodalmi alkotások kapcsán előszeretettel tisztáz karakterológiai fogalmakat, így – talán ez kötete egyik legértékesebb írása – a „kispályás-lét” mibenlétét [2]. Amint kifejti, kispályásnak lenni személyiségi probléma. Aki ilyen, többnyire haláláig képviseli rossz tulajdonságait: valamiképpen paranoiás, azaz „óvatos, de gátlástalan, sunyi, kitartó, hosszú távon tervez, betegesen rögeszmés, látszólag vitaképes, de csak taktikából, mert valójában vak és süket nézeteinek bármiféle kritikájával szemben”, viszont „különleges képessége van arra, hogy megtévessze jóindulatú környezetét, és elhitesse velük, hogy ő aztán nem kispályás, sőt, nagypályás. Pedig valójában betegesen, kóros felfokozottsággal gyűlöli a nagypályásokat, akik valódi szellemi teremtők, valóban a saját életüket élik, saját döntéseiket hozzák meg, és mindenkor csakis ők maguk fogadják el vagy utasítják vissza sorsuk ilyen-olyan változásait. Miként a gőzgépet a kazánjában parázsló szén, az atomreaktort a sugárzó uránium, úgy mozgatja, élteti, energizálja a kispályást a tehetséges emberek iránti gyűlölete. Mert azok mindent tudnak és birtokolnak szellemileg, amit a kispályás nem.” [3] Végkövetkeztetése alighanem a Kádár-korszak és a rendszerváltozás időszaka keserű emberi tapasztalataiból fakad: „Társadalmilag az egyik legveszélyesebb és legártalmasabb réteg, mert ott árt, ahol tud, ugyanakkor van annyi taktikai érzéke, iskolázottsága, modora, hogy bárhová befurakodjon, ahol majd később árthat. A kispályás kétszínű, kártékony szellemi törpe. Rágcsáló. És mindig a nagypályások fizetik a cehhet, amit maga után hagy.” [4]
„Curriculum vitae” című vallomásában lelki-szellemi gyökerei tárulnak fel [5]: „A régi Európa embere vagyok, szellemi és analóg. A csend és a nyugalom életem alapfeltételei. Egyik lábammal a görög filozófiára, másikkal az Újszövetségre támaszkodom. Koordináta-rendszerem középpontjában Jézus áll. Hiszem, hogy a világon a legtöbb bölcsességet görögül és latinul írták le ezen a földön. Valamikor réges-régen, gótikus korszakomban én fedeztem fel a fényt és a menny végtelenségét a fejem fölött. Reneszánsz korszakomban a talpam alatti föld végtelenségére is rádöbbentem. A racionális gondolkodás soha nem volt ellenemre, praktikus eszközként használtam, de nem tudott úrrá lenni rajtam: nem hiszek sem a matéria, sem a halál és az elmúlás valóságosságában, csakis az élet rejtélyét, okát és céljait vizsgálom. Vagyis az élő, lüktető, mindent átható Szellemet. Egyszerre vagyok szegény és gazdag, koldus és fejedelem. Életkörülményeim finoman szólva is szerények, szobám puritán, polcai ócskák, de a rajtuk lévő szellemi kincs túltesz bármely büszke bank portfolióján. Könyvek, folyóiratok, gondolatok, eszmék, versek, halhatatlan szellemi muníciók között élek és ez nekem elég is. A régi Európa, a kétezer éves öreg anyakontinens életben tart, melegít, vigasztal, segít élni. És megnyugtat: ha majd eljön az ideje, poromat is ő fogja őrizni tovább. Miképpen valahogy létezésem emlékét is. […] Maradjon kinn a világ, kulcsra zárom az ajtóm. Nem hiányzik a gonoszság robaja, a piszok, az erőszak és a bűnök elképesztő kegyetlensége. Lakásom az öt kontinensnek éppen az az 54 négyzetmétere, amelyen élni tudok és akarok, ahonnét nem vágyom el sehova, de csak akkor, ha kinn marad a világ, az a bizonyos öt kontinensnyi.”
„Hová lett a magyarság?” – kérdi megrendítő őszinteséggel másutt [6]. „Ötpercnyire vagyok otthonról, megyek a Király utcán és nézem a szembe jövőket. Sajnos, hallom is őket. „Na ne mááá!” – fejti ki egyet nem értését rekedtre cigarettázott hangján egy Indiát idézően rikító selymekbe öltözött, kövér cigány asszony a mellette haladó másik nőnek, de olyan erővel, hogy én borzadok bele. Próbálok nem figyelni a hölgyek párbeszédére, amely egy megragadhatatlan dialektusban folyik, magyarul is meg nem is. És ezen a ponton, ebben a pillanatban egy rejtélyes, tökéletes magyarságú narrátor nekem szegezte a már percek, órák, napok, de talán évek óta érlelődő kérdést: hová lett a magyarság?”
Jegyzetek
[1] Filozopterkedéseim, 6-7.
[2] Filozopterkedéseim, 91-93.
[3] Filozopterkedéseim, 92-93.
[4] Filozopterkedéseim, 93.
[5] Filozopterkedéseim, 232-233.
[6] Filozopterkedéseim, 230.
(FÉNYŰZÉSEM 70-1. Szőcs Zoltán emlékére. Szerk.: Dóczi Székely Gábor. Tuzsér-Szigetszentmiklós, 2021. Szerzői kiadás. 179-182.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
(Folytatjuk.)