Már maga a cím is megejtő. „Memoártöredékek”. Nem, ezek nem olyan memoárok, mint a nagy szentekéi, mint mindenekelőtt Szent Ágostoné, melyek minden kor minden emberéhez szólnak szívtépő szenvedelmességgel és nemzeti korlátokat nem ismerő egyetemességigénnyel. Mégsem ellentétes velük: bemutatja egy, a kádárizmus rothasztó légkörét megélt fiatalember szellemi szárnyalásokra való igényességét, útkereséseit és végül önnönmagára – betűvetésre, lapszerkesztésre – rendeltetett igazi énjére találásának sokszor kínkeserves stációit. Nem szabályos újkori életregényt nyújt, hanem lelki-szellemi fáziskereséseinek legemlékezetesebb mozzanatait rögzíti benne, beérve a „töredékek”-kel (amint műve fülszövegében megvallja), „valahogy úgy, mint a görög szobrok szerelmesei. Észrevételem szerint a Milói Vénusz kezei valójában senkinek sem hiányoznak, ugyanis megmaradt töredékeiből tökéletesen ráérezhetünk egykor volt teljességére.”
10.
Memoártöredékek
2011-ben Szőcs Zoltán megvált – 18 év után – a Magyar Fórum szerkesztőségétől – addig, 1993-tól, a Havi Magyar Fórum főszerkesztője és a (heti) Magyar Fórum állandó tárcaírója volt –, s innentől kezdve újabb irodalmi, bölcseleti, közéleti, sőt önéletrajzi reflexióinak tematikus kötetekbe gyűjtésével véste be nevét közírásunk legújabb fejezetébe. Közülük a legelső 2012-ben látott nyomdafestéket – 276 oldalon – saját kiadásában, „Memoártöredékek” címmel.
Igen, e művét nem más jelentette meg, mint önmaga, s ennek eredendő oka nem annyira (amúgy kétségtelen!) „extravagáns” (már-már csaknem „autista”) természete, hanem sokkal inkább magának a magyar társadalmi életnek atomizáltságából, individualizmusából adódóan annak tragikus felismerése volt, amit már 2008-ban nem csekély keserűséggel így körvonalazott [1]: „Politikai elitünk meg nem bocsátható bűne, hogy nem nemzetben, csakis pártban képes gondolkodni, tervezni és lépni. Az öncélú, eszement pártoskodás, mint valami burjánzó daganat, áttételei által behálózta és meggátolta a normális társadalmi reflexiók megszületését. Ott tartunk, hogy ma már Szabó Dezsőt sem fogadnánk el, ha véletlenül egy MSzP-s politikus merné idézni, miképpen ők sem azonosulnak azzal a Szózattal, ami a mi szánkból csendül fel. Ma annyi Magyarország van, ahány párt, vagy még több.”
Már maga a cím is megejtő. „Memoártöredékek”. Nem, ezek nem olyan memoárok, mint a nagy szentekéi, mint mindenekelőtt Szent Ágostoné, melyek minden kor minden emberéhez szólnak szívtépő szenvedelmességgel és nemzeti korlátokat nem ismerő egyetemességigénnyel. Mégsem ellentétes velük: bemutatja egy, a kádárizmus rothasztó légkörét megélt fiatalember szellemi szárnyalásokra való igényességét, útkereséseit és végül önnönmagára – betűvetésre, lapszerkesztésre – rendeltetett igazi énjére találásának sokszor kínkeserves stációit. Nem szabályos újkori életregényt nyújt, hanem lelki-szellemi fáziskereséseinek legemlékezetesebb mozzanatait rögzíti benne, beérve a „töredékek”-kel (amint műve fülszövegében megvallja), „valahogy úgy, mint a görög szobrok szerelmesei. Észrevételem szerint a Milói Vénusz kezei valójában senkinek sem hiányoznak, ugyanis megmaradt töredékeiből tökéletesen ráérezhetünk egykor volt teljességére.”
Lassan idestova kétszáz éve a memoárirodalom a prózai művek legkelendőbb részét képezik, mégis, e kötet bizonyára „terra incognita”-ként van jelen benne. Ugyanis szerzője nincsen tekintettel semmire és senkire, ha arról van szó, hogy az általa biztosnak vélt erkölcsi-társadalmi létigazságok megélését saját életén át kendőzetlenül szemléltesse. Bartha Miklós szociográfiája [2], Kodolányi János és Dövényi Nagy Lajos regénye [3] tollára illenek mind tartalmilag, mind formailag a budapesti (azon belül is a „Klauzál tér”-i) zsidók ambivalens személyiségét megrajzoló részei [4]. Álljon itt belőlük talán a legérzékletesebb jellemzés, amelyben pesti gyermekévei ottani zsidókról szerzett tapasztalatait örökíti meg [5]:
„Nem a tisztaság volt meghatározó a zsidó szobákban – az néha kifejezetten kívánnivalót hagyott maga után […] –, hanem valamiféle múltféltés: minden, de minden – a bútorok, a képek és kereteik, a szőnyegek, a függönyök, az evőeszközök, a falióra, a könyvek, a süteményes tál, a repedt váza, a bronz díszek és porcelán nippek, vagy éppenséggel az a pókhálóvá kopott csipkekendő, amit hátára vetett a házi asszony – valami elsüllyedt zsidó-Atlantisz, valami régmúlt kincses kor utolsó, féltett darabjai voltak. Bizonyítékok valamihez, biztosítékok valamire, amiket nem használatra szántak, mint anyám hokedliját a konyhánkban, hanem őrzésre, továbbadásra, emlékezésre és kultuszra. Nem volt közük a jelenhez, nem érintkeztek vele, csak a múlttal és rejtélyes módon egy távoli jövővel is. Egy (valós vagy kitalált) boldog múlt emlékeitől voltak terheltek, és egy (valós vagy kitalált) boldog jövendő zálogaiként léteztek. Náluk semmi sem önmaga volt, hanem valamiféle vagyontárgy, amit fotelnek, asztalnak, szőnyegnek, kávés csészének, késnek és kanálnak álcáztak, de ami legkevésbé sem az. Valami más.”
Azonban hátravan a végkövetkeztetés e valóságos környezettanulmányból [6]: „Hogy ki zsidó, ki nem, ezt onnan tudtam már kisiskolás koromtól kezdődően – a Kazinczy utcai általános iskolában [Budapest VII. kerületében, Erzsébetvárosban – Ifj. T. L.] nemcsak a tanulók nagy része, de a tanári kar egésze is zsidó volt –, hogy velük beszélve, barátkozva mindig megéreztem valami láthatatlan biztonsági falat, amit ők azonnal felhúztak maguk és én közöttem: egy bizonyos fokon túl lehetetlen volt közelíteni hozzájuk. Velük kapcsolatban lenni egy kicsit mindig olyan volt, mint Agatha Christie híres könyvében a Paddington 16.50-ben: két párhuzamos sínen két vonat azonos sebességgel halad egymás mellett, és a másik fülkébe átnézve teljes a belátás, részt kapunk abból, ami ott történik. Akár azt is hihetnénk, hogy együtt utazunk ugyanoda. Aztán a két sín lassan eltávolodik egymástól, más-más világtájat célozva meg, miközben feltartóztathatatlanul széttörik a korábbi közösködés.”
Kötetének kortörténeti komolyságát-komorságát talán mégis leginkább magán- és közéleti pályafutása egyező pontjait megjelenítő, e kötetében elburjánzó fejezetei adják. Egy évig volt medikus Debrecenben, onnantól viszont mindaddig, amíg nem lett a rendszerváltozás folyományaként lapszerkesztő (Hunnia), a „nomádkodás” tanulóévtizedei következtek („20 év alatt 15 munkahelyem volt” – egyik sem szellemi munkakör!) [7] Lélegzetelállító realizmussal vall az aczéli „három T”-s világról, a „tiltott, tűrt, támogatott” kategóriahármasság koponyazsugorító dagonyázáskényszereiről [8]. Ezekről az időkről csaknem mindent elárul egy szösszenetnyi emléke [9]: éppen egy vevőszolgálati iroda „vezetője” volt 1986-ban, amikor is Jurij Andropov halálhírére egyik beosztottja előtt („zsidó vénasszony volt”) felsóhajtott: „Istennek legyen hála!” Több se kellett beosztottjának, szóvá tette ezt főnökénél, aki másnap hívatta. „Igaz-e, hogy ezt mondta?” Az igenlő feleletre csak ennyit mondott: „Máskor ne mondjon ilyet nyilvánosan.”
Mesteri jellemzés továbbá a Kádár-kor immoralitását taglaló – saját munkahelyi – esetismertetése [10]:„[…] felvettem munkatársnak Tibikét, egy Erdélyből átöltözött csendes, szerény, érettségizett fiatalembert. Talán ha húszéves lehetett. Úgy gondoltam eléggé értelmes ahhoz, hogy segítsen a könyvelésben és eléggé kisportolt az állandó raktári rámoláshoz is. Ebben voltaképpen nem tévedtem, bár Tibikét valójában csak nagy jóindulattal, nyögvenyelősen lehetett volna „munkaerőnek” titulálni. […] Tibike az etalonja lehetett volna e korszak fiataljainak. Jellemző volt erre a típusra a kötelességérzet teljes hiánya, az „ezért a pénzért?”, illetve a „megcsinálom majd, ha akarom” filozófia állandó hangoztatása, és a pimaszsággal határos gátlástalan elvárások. Egyik nap Tibike könyörögve megkér, engedjem el őt korábban, mert edzésre megy. Elengedem. Másnap már kérés nélkül, magától értetődően kezd el készülődni, hiszen egyszer már elengedtem, minek kéredzkedjen el mindennap? Így lesz nyolc órai munkaidejéből öt. Aztán nagyon figyelmesen – amúgy főnöki módra – tanulmányozni kezdi a szállítási ütemtervet és megállapítja, most úgy sem jön sehonnan áru, „rá nem lesz szükség”, szeretne elutazni két napra Erdélybe, netán Bécsbe. És elutazik. Egy év múltán ott tartunk, hogy én, a raktárvezető egyeztetem vele, hogy bent lesz-e hétfőn vagy kedden, mert szükségem van rá.”
Nem lennénk igazságosak, ha nem hívnók fel a figyelmet ugyanakkor arra, hogy a szerző nemcsak balra, hanem jobbra is üt benne – az előbbit nyilvánvalóan passzióból teszi, az utóbbit viszont fájdalomból [11]: „[…] a jobboldali sajtó [..] különösen vonzotta az idegileg-értelmileg-érzelmileg instabil, gyakran paranoiás, monomániás (trianonozó, krisztusozó, nyilasozó, Szálasi-rajongó, a halálbüntetést követelő vagy ellenző), nem ritkán erőszakra hajló, és gyakorta buta embereket”. „Amikor a Hungária körútra költözött a szerkesztőség [12], még munkatársaink is ebből a kategóriából verbuválódtak: titkárnőnk, Jolika, jól fejlett üldöztetési mániától szenvedett, mert – rég elhunyt férje roppant jelentős kéziratai miatt – reggeltől estig figyelte őt a MOSZAD és a KGB, alig tudta őket lerázni egy-egy órácskára. Kénytelen volt szegény „szűrt vizet” inni, mert megmérgezték a csapját is. A terjesztésért felelős munkatársunk, egy fiatalember, meg volt győződve róla, hogy ő sumér eredetű, tehát magyarabb magyar, és ősibb, mint akárki. (Emlékszem, jó tíz évre rá […] a Havi Magyar Fórum szerkesztőségében is volt szerencsém különféle meg nem értett zsenikhez: egy kövér, ősz férfi aktatáskányi anyagot akart ott hagyni, amelyben a perpetuum mobile problémáját egyszer s mindenkorra megoldotta; egy másik olyan hűtőgépet tervezett, amely minden energia felhasználása nélkül hűt, és nekem meg kellett csodálnom a tervrajzokat; azután volt egy nyugdíjas mérnökféle, aki egészen normálisnak tűnt, de nálam hagyta nyomdakész könyvét, amelyben cáfolja Einstein relativitáselméletét.)”
Messze meghaladná tanulmányunk kereteit a kötet legneuralgikusabb részeinek elemzése-értelmezése, a szerzőnek a Hunnia és a Havi Magyar Fórum szerkesztőjeként való szerepének e kötetben taglalt önértékelése, mindkét laptól való megválása okainak általa való mérlegre tételének elemzése, illetve annak mélyreható részletezése, miért ment tönkre az általa tizennyolc éven át a Magyar Fórumban vagy a Havi Magyar Fórumban közölt glosszáiban oly következetesen respektált Magyar Igazság és Élet Pártja, s főleg, hogy mégis milyen felelőssége volt ebben Csurka Istvánnak. Amíg kellő történelmi távlatba nem kerül mindennek minél árnyaltabb bemutatása, annyi azonban így is bizonyos, hogy egy történelmi „koronatanú” vallomásait olvashatjuk, aki őszintén tárja fel e kényes témában való, tövisekkel teletűzdelt írói-szerkesztői pályáján szerzett benyomásait [13].
Jegyzetek
[1] Parasztként, távol a földtől, 104.
[2] Bartha Miklós: Kazár földön: Kolozsvár, 1901. „Ellenzék”. – Új kiadása: Bp. 1996. Magyar Fórum-Püski
[3] Kodolányi János: Süllyedő világ I-II. (Bp. 1940. Athenaeum), Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult el (1942-1944, könyv alakban: Bp. 2001. Gede Testvérek Bt.).
[4] Memoártöredékek, 77-87.
[5] Memoártöredékek, 82.
[6] Memoártöredékek, 87.
[7] Memoártöredékek, 95.
[8] Memoártöredékek, 95-106.
[9] Memoártöredékek, 103.
[10] Memoártöredékek, 104-105.
[11] Memoártöredékek, 155-156.
[12] A Hunniáé.
[13] Megírta benne Kunszabó Ferenccel (Hunnia) történt meghasonulásának történetét (148-167.), Csurka Istvánnal kialakított kapcsolatának és a vele való szakításának részleteit (168-218.).
(FÉNYŰZÉSEM 70-1. Szőcs Zoltán emlékére. Szerk.: Dóczi Székely Gábor. Tuzsér-Szigetszentmiklós, 2021. Szerzői kiadás. 165-169.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
(Folytatjuk.)