Szőcs Zoltán e kötete valóságos miniatűr kaleidoszkóp irodalmunkról, de abból is elsősorban a huszadik század első felének alkotóiról – igaz, első írása mégis a régi magyar bibliafordításaink országos könyvtári kiállításon történt bemutatása apropóján arra világít rá, milyen mostohán bánunk nemzeti műveltségünk ezen emlékeinek számbavételével. Hat írásban taglalja Ady életművének a két világháború közti népi irodalom valamennyi szárnya képviselői szerint egyértelműen pozitív nemzetpolitikai hatásait. E műve azonban még számos fontos irodalomtörténeti tanulmánnyal szolgál. Közülük különösen jelentős a „Szabó Dezső nómenklatúrája” című. Olvashatunk e kötetében egy „születésnapi beszélgetés”-t Csurka Istvánnal, melyben a megkérdezett világossá teszi, miért, hogy bár élete javát teátrumok közelében töltötte, mégis, a „leépülés” megannyi jelét kénytelen látni e téren is. Szintúgy remekbe szabott írás a mintegy 30 kötetes Alekszandr Szolzsenyicin mellőzöttségének okairól szóló.

8.

Irodalomkönyv

Szőcs Zoltán e tabudöntögető kötete – kiadta a Kairosz 2010-ben, s 34 írást tartalmaz – valóságos miniatűr kaleidoszkóp irodalmunkról, de abból is elsősorban a huszadik század első felének alkotóiról – igaz, első írása mégis a régi magyar bibliafordításaink országos könyvtári kiállításon történt bemutatása apropóján arra világít rá [1], milyen mostohán bánunk nemzeti műveltségünk ezen emlékeinek számbavételével, noha a nálunknál jóval alacsonyabb műveltségű szomszédaink (szlovákok, csehek, románok) ilyenekkel nem dicsekedhetnek.

Egy másik tanulmányában azt igazolja [2], hogy a regény hazánkban nem a romantikus XIX. század második felének irodalmi Kolumbusz-tojása, hanem jóval öregebb. Dugonics András piarista szerzetes írta az elsőt (Etelka, 1786), s amikor e műfaj szerte Európában felvirágzott, nálunk már egyre több ily mű született – csak néhány példa: Kármán József (Fanni hagyományai), Bessenyei György (Tariménes utazása), Verseghy Ferenc (Rikóti Mátyás), Kazinczy Ferenc (Pályám emlékezete), Fáy András (A Bélteky-ház), Jósika Miklós (Abafi), Eötvös József ( A karthausi, A falu jegyzője, Magyarország 1514-ben), Kuthy Lajos (Hazai rejtelmek), Gyulai Pál (Egy régi udvarház utolsó gazdája), Kemény Zsigmond (Özvegy és leánya, Rajongók, Zord idő).

Szintén nemzeti önmegbecsülésünk filológiai lenyomata annak kimutatása, hogy „Budapest szavunk első megjelenései”[3] visszavezethetők Széchenyi Istvánig (Világ, 1831), a „Budapesti árvízkönyv”-ig (1839), s Bellágh Imre költeményéig (Dialóg a Költész és Sz. Gellérthegye közt, 1846).

Kötetében hat írásban taglalja Ady életművének a két világháború közti népi irodalom valamennyi szárnya képviselői szerint egyértelműen pozitív nemzetpolitikai hatásait, így természetesen nem minden elfogultság nélküli mindezek sajátos summázata [4]: „[…] mintha ő lenne az a legkisebb közös többszörös, az a közös nevező, amelyet minden magyar még elfogad. Mintha Ady lenne a teljesen kihalt és elveszített magyar nemzeti szolidaritás egyetlen megmaradt kristályosodási pontja.” Viszont egy másik írásában Ady és a zsidóság meglehetősen ellentmondásos viszonyát elemezve megállapítja [5], hogy „Ady láthatólag egyáltalán nem szándékozott elzsidósodni, bármiben is feladni keresztyén magyarságát. Éppen ellenkezőleg: jó ötletnek vélte, hogy a vitális zsidóság segítségével emelje ki a gödörből nemzetét. Azt hiszem, immár a XX. század elmúltával, ezt tekinthetjük a legnagyobb magyar költő legnagyobb történelmi tévedésének.”

E műve azonban még számos fontos irodalomtörténeti tanulmánnyal szolgál. Közülük különösen jelentős a„Szabó Dezső nómenklatúrája” című. [6]. Ebből megtudjuk, hiába tiltakozott Szabó Dezső „regényeinek kulcsregénnyé minősítése ellen” [7], valójában közülük számos az, már csak éppen azért is, mert bár „természetesen nem vonhatjuk kétségbe az író kompetenciáját saját műveinek értelmezése terén, mégis tényként kell megállapítanunk, hogy az Elsodort falu 1919-es, és a Segítség 1925-ös megjelenésének első napjaitól kezdve máig bezárólag a legszélesebb irodalmi és olvasói közvélemény előtt állandó beszédtéma volt, hogy e vaskos regények nagy számú szereplője közül ki, melyik ismert személyiségnek, politikusnak, közéleti hírességnek a karikatúrája” [8].

E névazonosítások jelentős része helytálló is. Szőcs filológiai nyomozással deríti ki, hogy az írónak már 1916-ban megjelent egyik legszebb elbeszélése (Tanárok) is valóságos alakokat jelenít meg, csak nem eredeti nevükön, nem is szólva későbbi „nagyregényei”-ről, magáról „Az elsodort falu”-ról [9] és a „Segítség”-ről [10]. Ámde sikerült neki „Miért” című regénytorzója figuráit is azonosítani [11] Tisztázza végül a Szabó Dezső-i életműnek a minden filológiai kutakodásnál lényegesebb rejtélyének számító részét, mit értünk vele kapcsolatban „nemzeti radikalizmus”-on, pláne „korszerű”-n? [12] Válasza [13]: „[…] a Szabó Dezső-i radikalizmus nem annyira radikális tettet, sokkal inkább radikális gondolatot, radikális műveltséget, radikális igénybejelentést vár el tőlünk. A Szabó Dezső-i radikalizmus voltaképpen nem is politika, sokkal inkább morál és kiállás.”

Szőcs kötete további tabudöntögetésekkel is szolgál. Fény derül belőle, hogy Lenin, a közfelfogással ellentétben, megfordult Budapesten, mégpedig egy bizonyos Migray József nevezetű egykori szocialista (később keresztény- sőt nemzeti szocialista eszmékkel rokonszenvező) publicista szállóvendégeként. [14] Bátor, úttörő Zsolt (Steiner) Béla leleplezése is. [15] Nevezett író-szerkesztő 1945 után mutatta ki leginkább foga fehérét, amikortól is valóságos boszorkányüldözésbe kezdett az általa „fasiszták”-nak nevezett írók ellen (íme a meglehetősen heterogén névsor: Cs. Szabó László, Dövényi Nagy Lajos, Erdélyi József, Féja Géza, Hamvas Béla, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kodolányi János, Liszt Nándor, Marschalkó Lajos, Németh László, Nyirő József, Sinka István, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, Szitnyai Zoltán, Veres Péter, Zelk Zoltán).

Felháborodik másutt, hogy egy magyar- és kereszténygyalázó „vers” (Jönnek) szerzője (Spiró György) „érettségi tétel lett hazánkban” [16], egyetértően idézve Bíró Zoltánt [17]: „Tekintsük át, kik a magyar irodalom kedvencei Nyugaton: az agyonmenedzselt Esterházy Péter, Kertész Imre, Nádas Péter. A lényeg az, hogy ne legyen közük ahhoz a néphez, amelynek a kenyerét eszik.” Ugyancsak szóvá teszi Kertész Imre nemtelen szerepét is [18] : „[…] a Kertész-féle magyarsággyűlölet, vádaskodás, a köpködés és lekezelés mindenre nézve, ami magyar. Jól kifejlett kulturális terméke, Nobel-díjjal jutalmazott, diadalmas virágba borulása a honi zsidó hagyományoknak”. [19]

Olvashatunk e kötetében egy „születésnapi beszélgetés”-t Csurka Istvánnal [20], melyben a megkérdezett világossá teszi, miért, hogy bár élete javát teátrumok közelében töltötte, mégis, a „leépülés” megannyi jelét kénytelen látni e téren is [21]: „Alig játszanak magyart. Ha az ember kinyitja a műsorfüzetet, idegen, amerikai vagy nyugati darabokat kínálnak, magyar szerző, ünnepelt magyar sztár nincs, illetve elvétve, hogy mégis neve legyen a gyereknek, fel-felbukkan.”

Szintúgy remekbe szabott írás a mintegy 30 kötetes Alekszandr Szolzsenyicin mellőzöttségének okairól szóló. [22] Egy orosz színház (Taganga) igazgatóját idézve „ő volt a mi Homéroszunk”) [23]. Summázata szerint ejtették egy idő óta. Miért? Mert elérte őt is az antiszemitizmus vádja: [24] „Annak idején az Ivan Gyenyiszovicsot azért minősítették némely zsidó kritikusok antiszemitának, mert a regényben egyetlenegyszer sem szerepel a zsidó szó (!)”.

Végül a kortárs magyar irodalom három újabb hiteles művelője (Balogh József, Fekete Gyula, Dóczi Székely Gábor) életművét értékeli, jeleként annak, hogy bennük nemcsak nemzetünk elárulásainak fájdalma, hanem múltja hőseinek megidézése is megjelenik. [25]

Jegyzetek

[1] Irodalomkönyv, 8-12.

[2] Irodalomkönyv, 16-26.

[3] Irodalomkönyv, 27-30.

[4] Irodalomkönyv, 33.

[5] Irodalomkönyv, 59.

[6] Irodalomkönyv, 125-131.

[7] Irodalomkönyv, 126.

[8] Irodalomkönyv, 126.

[9] Irodalomkönyv, 128-129.

[10] Irodalomkönyv, 133-130.

[11] Irodalomkönyv, 131.

[12] Irodalomkönyv, 139-150.

[13] Irodalomkönyv, 148.

[14] Irodalomkönyv, 156-159.

[15] Irodalomkönyv, 160-176.

[16] Irodalomkönyv, 177-180.

[17] Irodalomkönyv, 178.

[18] Irodalomkönyv, 181-185.

[19] Irodalomkönyv, 182-183.

[20] Irodalomkönyv, 201-209.

[21] Irodalomkönyv, 206.

[22] Irodalomkönyv, 217-223.

[23] Irodalomkönyv, 217.

[24] Irodalomkönyv, 219-220.

[25] Irodalomkönyv, 227-236.

(FÉNYŰZÉSEM 70-1. Szőcs Zoltán emlékére. Szerk.: Dóczi Székely Gábor. Tuzsér-Szigetszentmiklós, 2021. Szerzői kiadás. 158-161.)

Ifj. Tompó László – Hunhír.info

(Folytatjuk.)