„Öreg kontinensünkön minden kor irodalma megtalálta a maga adekvát műfaját, amelynek segítségével a lehető legteljesebben megnyilatkozhatott. A XII-XIII. század megteremtette magának a szonettet, a XVII. században az iskolai dráma, a XVIII-ban a fiktív levél, a XIX-ben a regény és a novella, a XX. század születésénél pedig a líra lett a kor szellemének leghatásosabb megszólaltatója. Stabil meggyőződésem, hogy most, a XX-XXI. század fordulóján a korszak leghatásosabb irodalmi műfaja a rövid, mindenki számára érthető tanulmány, a miniesszé, azaz a művészi, gondolati igénnyel és felelősséggel csinált zsurnalisztika. Ez jut el a legtöbb olvasóhoz, ez képes némi hatást produkálni, részévé asszimilálódni a közgondolkodásnak.” – írja ezen, 2008-ban az Ady Endre Sajtóalapítványnál, a „Magyar Fórum Könyvek” sorozatban megjelent, 247 oldalas újabb publicisztikakötete hátlapján.
6.
Parasztként, távol a földtől
„Öreg kontinensünkön minden kor irodalma megtalálta a maga adekvát műfaját, amelynek segítségével a lehető legteljesebben megnyilatkozhatott. A XII-XIII. század megteremtette magának a szonettet, a XVII. században az iskolai dráma, a XVIII-ban a fiktív levél, a XIX-ben a regény és a novella, a XX. század születésénél pedig a líra lett a kor szellemének leghatásosabb megszólaltatója. Stabil meggyőződésem, hogy most, a XX-XXI. század fordulóján a korszak leghatásosabb irodalmi műfaja a rövid, mindenki számára érthető tanulmány, a miniesszé, azaz a művészi, gondolati igénnyel és felelősséggel csinált zsurnalisztika. Ez jut el a legtöbb olvasóhoz, ez képes némi hatást produkálni, részévé asszimilálódni a közgondolkodásnak.” – írja ezen, 2008-ban az Ady Endre Sajtóalapítványnál, a „Magyar Fórum Könyvek” sorozatban megjelent, 247 oldalas újabb publicisztikakötete hátlapján.
99 publicisztikája Mikszáth, Kosztolányi, Krúdy, de leginkább talán mégis Szabó Dezső szarkasztikus stílusát, maliciózus mondatfűzéseit, sőt olykor legvitatottabb témáit idézik fel. „Az Esti Kornél” briliáns jellemzéseire emlékeztetően hozza az olvasó közelébe a gyurcsányi idők világát, a „parvenük királyság”-át [1] A legsötétebb Rákosi- és Kádár-idők peregnek le az olvasók előtt csaknem minden lapján, mintha Bacsó Péter filmremeke, „A Tanú” kulcsalakjainak (Virág, Pelikán és Bástya elvtárs) dialógusai elevenednének meg. Ennek szemléltetéséül álljon itt teljes terjedelmében egyik legjellemzőbb publicisztikája (Gyurcsány alakja Weöres Sándor költészetében) [2]:
„Eltevős fajta vagyok, ennek minden hátrányával és előnyével. Hátránya, hogy mozdulni nem tudok az évtizedek óta – „mint a guanó” – felhalmozódott levelektől, kéziratoktól, feljegyzésektől, fotóktól, üdvözlő lapoktól, kisebb-nagyobb tárgyaktól, előnye viszont, hogy időnként, ritkán persze, de kincsekre lelek közöttük, egy-egy igazgyöngyre a bizsuk tömegében. Hajdani gimnáziumi osztályfőnököm, Bártfai Ödön tanár úr már tíz éve halott. Négy évtizedes pedagógus múlttal a háta mögött, ki tudja, hány ezer diákot vezetett el az érettségiig – ami az ő felfogásában még nem egy papírt jelentett, hanem valódi szellemi nagykorúságot – mégis, jól emlékszem, a temetésen, ha féltucatnyian voltunk ott régi tanítványai. Szegény, fiatal korától tervezte, hogy megéri majd a nagy fordulót, amikor 1999 átvált 2000-re, és ezen a kiemelt szilveszteren a Városliget és a Damjanich utca sarkán fog koccintani egy jó barátjával. A jó barát már őt megelőzve kiköltözött a tér és az idő általunk ismert világából, de sajnos a tanár úrnak is három év hibádzott, hogy módjában legyen megvalósítani régen dédelgetett szilveszteri programját.
Nos, a nagybeteg Bártfai tanár úr, valamikor halála előtt egy évvel – a Horn-kormányzat időszakában – írt nekem egy levelet. Ez a levél került most elő jó évtizedes lappangás után, abból a mindent elnyelő fekete lyukból, amit én könyvtáramnak nevezek. A személyes vonatkozások érdektelenek más számára, viszont találtam a levélben egy nagyon is tanáros okfejtést: „A gondolatok, eszmék születésére kellene figyelni. Ezért mondtam én mindig – talán egy-két tanuló megértette –, a gondolatokat ad absurdum végig kell gondolni, ezért lennénk homo sapiensek. De hát inkább áthárítjuk másokra elhibázott tetteink következményeit. Liberálisaink is ezt teszik, amikor önmagukat tartották és tartják szakértőknek. (Olvassa el Weörestől a »Kisfiúk témáira« 2. és 3. versét.)”
Most, a levél előkerülte után eleget tettem a megkésett házi feladatnak, és bámulattal állapítottam meg, hogy Weöres Sándor, aki életében nem hallhatott az akkor még elemista Gyurcsány Ferencről, Kóka Jánosról vagy Kuncze Gáborról, későbbi szellemüket, karakterüket, lényük mibenlétét a ’60-as évek vége felé olyan könnyed eleganciával tömörítette bele kétszer négy sorba, hogy az minden elismerést megérdemel. Bártfai tanár úr olvasatában a 2. versike fejezi ki legtömörebben – mert a „gondolatokat ad absurdum végig kell gondolni” – liberálisaink önképét:
(KARESZ HÜJE)
(GYÖNGYI HÜJE)
csak én vagyok okos
énnekem a seggembe is felyem van.
A négysoros kis remekműben benne van az SZDSZ minden cinizmusa, önimádó nagyképűsége, a hozzá nem tartozó világ legteljesebb kirekesztése. Mindenki hülye, csak ők okosak. Ez persze erősen infantilis világkép (Kisfiúk témáira), mégis szinte látom és hallom mögötte-benne Kunczét, Demszkyt, Kókát, Eörsi Mátyást és a néhai Eörsi Istvánt, vagy a kisfiúk Új Generációjának éppen aktuális kirajzásait. De azért ne legyünk ennyire igazságtalanok liberálisainkkal, hiszen koalíciós partnerükre legalább ennyire érvényes a „csak én vagyok okos” világkép felvállalása, sőt, ha egyáltalán van összetűzés e dicső koalícióban, az mindig éppen abból robban ki, hogy az MSZP merészeli elvitatni, és önmagára nézve vonatkoztatni a „csak én vagyok okost”. Az pedig, hogy Gyurcsánynak a láthatón kívül van még valahol máshol egy felye, Weöres Sándor versének útmutatása nélkül is nyilvánvaló, hiszen a kormány pénzügyi és gazdasági sikereinek ismeretéből könnyen kikövetkeztethető: egy fejjel ez az eredmény nem lenne produkálható.
A versfüzér 3. tagja, amelyet Bártfai tanár úr az ad absurdumig való végiggondolás trouvaille-jának tart, bámulatos sűrítésben adja vissza a rendszerváltozást magát, amelyből Weöresnek, aki 1989 első napjaiban halt meg, igazán nem sok jutott, de aki hosszú évekkel korábban mégis látnoki erővel tudta, hogy mi várható:
Jobbra át
balra át
én masírozok legelöl
temetjük a nagymamát.
Ebben a négy sorban minden benne van, ami az elmúlt 17 évben történt. Semmit sem hagyott ki Weöres. A kis opus központi mondanivalóját itt is, akár csak az előzőben, a harmadik sor rejti: „én masírozok legelöl” – mert hogy ez a lényeg. Minden más ehhez képest periférikus. Hogy jobbra át vagy balra át, az esetleges dolog, hol erre, hol arra, a lényeg az, hogy horizontálisan taktikázni lehessen. A „temetjük a nagymamát” régi jó, ismerős program az elvtársak között, csak mindig másképpen mondták, leginkább így: „a múltat végképp eltörölni!” Igazából nem az a gond, hogy milyen költészeti variabilitással fejezték ki magukat ott a baloldalon, hanem az, hogy nagyon is szó szerint vették a dolgot, és ragaszkodtak a temetéshez, még akkor is, ha még élt a nagymama. Legfeljebb agyonütötték, de a program, ahol „én masírozok legelöl”, nem maradhatott el semmiképpen. Már csak azért sem, hiszen az egész jobbra át-balra át, meg a temetés azért van, hogy én masírozhassak legelöl! Én, én, legelöl! Ó, sokat tudna erről mesélni a pápai Gyurcsány Ferenc, a KISZ-es fiú.
Én pedig ezúttal is, immár másodszor megköszönöm Bártfai tanár úrnak, hogy a három kötetes, vaskos Weöres-összesből erre a két négysorosra hívta fel a figyelmemet, mely figyelemfelhívást ezúton osztottam meg olvasóimmal.”
Ha már Szőcs Zoltán-kötet, természetesen ebből sem marad ki Szabó Dezső. „A mellőzött Szabó Dezső, és mellőzött kutatója, Budai Balogh Sándor” címmel valóban lélegzetelállító lényeglátással vetkőzteti mezítelenre a kádári idők cenzúráját [3] , illetve konstatálja, miért nem kell továbbra sem Szabó Dezső a közéletben [4].
Jegyzetek
[1] Ez e kötetének első – annak legjellemzőbb, 31 írását tömörítő – fejezetének címe (3-70.).
[2] Parasztként, távol a földtől, 35-37.
[3] Parasztként, távol a földtől, 93-102.
[4] Parasztként, távol a földtől, 102-104.
(FÉNYŰZÉSEM 70-1. Szőcs Zoltán emlékére. Szerk.: Dóczi Székely Gábor. Tuzsér-Szigetszentmiklós, 2021. Szerzői kiadás. 152-155.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
(Folytatjuk.)