Verseinek mindvégig visszatérő motívuma a trianoni genocídium, annak megtapasztalása, mit jelent 1986-ban is még mindig adventi ködben, üres padban ülni Marosvásárhelyen („Tirgu Muresben”), hogy a „székely legényeknek semmi reménye” Mégis, a magányosság mikesi csöndjében és torokszorító fájdalmában bátorító, hogy van azért „láthatóan magyar a láthatóan románok között” (Ligeti Ernő sorsregénye címét idézve, van „súly a pálma alatt”), aki Isten kérdésére – „Jó voltál-e fiam?” – a sztoikusok bölcsességével feleli: „Hű voltam, Atyám.”.
2.
Úton, útszélen
Szőcs Zoltán, noha vérbeli epikus alkat, verseket is írt. Még ha munkássága egészéhez mérten csak periférikus jellegű is egyetlen, 26 költeményét magában foglaló, fentebbi címen 1997-ben a „Magyar Hitvallás” című folyóirat „Kiskönyvtárá”-ban napvilágot látott versfüzére, betekintést enged nemzetszemléletébe, mi több, tágabb értelemben világképébe is. [1] Előszavában a folyóirat főszerkesztője, Pósa Zoltán így fogalmazott [2]:
„»Fekete lyuk Európában. Mint óriási vak rém, Úgy rohan velem a vonat.« Októberi, erdélyi képet fest elénk Szőcs Zoltán, aki már e sorával beírta magát a költészet történetébe. Sinka, Erdélyi, Szabó Dezső után is tud olyan elemi erejű, drámai szófestményt rajzolni olvasói lelkébe, hogy átérezzük a székely magyarság minden rettenetét, fájdalmát, a siculicidiumok tragédiáját.”
A huszadik századi magyar nemzeti költészetből elsősorban Reményik Sándor, Dsida Jenő és Wass Albert sorsköltészetét-költészetsorsát megidéző lírai felfakadások monológjellegű sorozata e versfüzér. Hirdeti, kárpátaljai magyarjai helyzetét égre kiáltva, hogy a fák „sohasem disszidálnak”, tudják, „mi az élet”, a „földhöz kötöttség”-től el nem szakadás [3] Fájlalja, hogy amíg Bretagne-ban tudják, mit jelent a nemzeti lét, nálunk nem („Mondd, ti magyarok, / tulajdonképpen miért / nem tudtok élni?”) [4], vigasztalja viszont, hogy akik Blaise Pascal-lal „sírva keresik” Istent, rálelnek a „Kereszt”-re. [5]
Verseinek mindvégig visszatérő motívuma a trianoni genocídium, annak megtapasztalása, mit jelent 1986-ban is még mindig adventi ködben, üres padban ülni Marosvásárhelyen („Tirgu Muresben”), hogy a „székely legényeknek semmi reménye” [6] Mégis, a magányosság mikesi csöndjében és torokszorító fájdalmában bátorító, hogy van azért „láthatóan magyar a láthatóan románok között” (Ligeti Ernő sorsregénye címét idézve, van „súly a pálma alatt”) [7], aki Isten kérdésére – „Jó voltál-e fiam?” – a sztoikusok bölcsességével feleli: „Hű voltam, Atyám.”.
E versekből kitetszik, kit tekint a magyar szellem legnagyobb alakjának: Ady Endrét. „Mert kimondhat el annál többet, / Mint te mondtál, / S mindezt szavak nélkül, jelekben értve, / És ki tehet többet, mit tettél te / Szétborzolt éjszakákon.” [8] Megdöbbenti ugyanakkor a marxista koponyazsugorítás megannyi lidércnyomása. 1988-ban írja: „Mi lesz velünk, ha annak alapján mérnek, / Amit hátrahagyunk, / Mi lesz velünk, kísérleti / Kábított marxi-nyulacskákkal?” [9]
Nem köldöknézés, hanem nemzetféltés, hogy versei legjavában a Ceaușescu-idők mindennapjai köszönnek vissza minduntalan, amikor este besötétedik minden település, sőt még a vonat is („Nincs lámpasor sehol a tájon, / Hol szemem megálljon.”), amiért is Románia, benne szeretett Erdélye, „fekete lyuk Európában”. [10] éppígy nemzetfélő aggodalmainak része, amint feltekint a történelmét az 1990-es években még legalább nyomokban hordozó Párizsra, a keresztény világ egyik legősibb birodalmára, hogy ott megérezze „hatalmas letéteményét a hitnek, / Amely nyolcszáz éves.” [11] Ugyancsak Párizs-élményére rímel Szabó Dezsőre való lelki-szellemi rátalálásának élménye, akinek életműve „Betakar egészen: / Fojtogat is, véd is. / Alatta kell élnem, / Mert a rendelésem, / Hogy súlya alatt mérjem / Ki a végtelent: / Nem méterben-kilóban, de sorsokban látva, / Hogy hány nap a világ, / Magyar világ hány nap.” [12]
Habár költeményei nem a szó szoros értelmében vett klasszikus versformákat követik, mégis lírai plasztikusságukban meg- és átérthető, leheletszerű benyomások tömör tükröződései egy olyan világról, amelyben egy jobb sorsa érdemes, értelmiségi pályára rendeltetett budapesti fiatalember az 1980-as évek fullasztóan hazug közlégkörében szerette volna végre maga mögött tudni a kádári barakkot, amelyben – Nyerges Attila közismert dalszövegét idézve – „a Napot nem látom már lassan a falaktól”.
Szerény terjedelmű, de gondolatgazdag versfüzérének záró verse ugyanakkor mintha nem a gondolkodás szabadságának vágyától, hanem sokkal inkább csupán annak versben való megörökítésétől való búcsúzás lenne: „És megint csak búcsú. / Mert ez is elmúlt persze. Búcsúzom rendre, / S egyre szegényebben, / Mert visztek ám, / Egyre csak visztek. / Viszitek a reményt, / Mit hoztatok, / S visztek még többet is, / Abból, ami volt / Előtettek. / Búcsúzom megint. / S egyre szegényebben.” [13]
Egyre szegényebben? Inkább egyre gazdagabban, mondhatnók, legalábbis ha arra gondolnók, hogy e versek megjelenésekor Szőcs Zoltán már országosan ismert újságíró volt, akinek különféle műfajú – de leginkább prózai – alkotásait egyre többen ismerhették meg országszerte – előbb a Hunnia, majd a Magyar Fórum és a Havi Magyar Fórum hasábjairól.
Jegyzetek
[1] Később is írt még néhány – egy kivételével párizsi élményeit megörökítő – verset, melyek „Memoártöredékek” című kötetében olvashatók (68-69, 74, 127, 133, 146).
[2] Magyar Hitvallás. I. évf. 3. sz. 1997. Karácsony. 2.
[3] Úton útszélen, 4.
[4] Úton útszélen, 6.
[5] Úton útszélen, 9.
[6] Úton útszélen, 11.
[7] Úton útszélen, 12.
[8] Úton útszélen, 15.
[9] Úton útszélen, 18.
[10] Úton útszélen, 19.
[11] Úton útszélen, 23.
[12] Úton útszélen, 24.
[13] Úton útszélen, 29.
(FÉNYŰZÉSEM. 70-1. Szőcs Zoltán emlékére. Szerk.: Dóczi Székely Gábor. Tuzsér-Szigetszentmiklós, 2021. Szerzői kiadás. 140-142.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
(Folytatjuk.)