„Hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy.” Illyés Gyula közismert, 1950-ben írt versének (Egy mondat a zsarnokságról) 44. strófája ez. Természetesen minden tiszteletem azé az Illyésé, aki – hol jobban, hol rosszabbul – védte a magyarság nemzeti érdekeit a Rákosi- és Kádár-érában, DE…
Csak az a fránya DE ne lenne – mondhatnók. Merthogy a világ nem hófehér vagy szurokfekete – ilyet legfeljebb az emberi világunkat eleve egy „rossz Isten” alkotásának tartó gnosztikus-manicheus tanítás hirdethet, vagy az ezzel jegyben járó újkori politikai utópiák (a skála igen széles).
Igen, tény, hogy az 1956 leverése utáni év májusának elsején sokan tapsoltak Kádárnak, DE aztán… Igen, tény, hogy sokan nevüket adták olyan művekhez, melyeket nem ők alkottak, sőt, DE aztán… Igen, tény, sokan csak azután voltak „reakciós”-ak, amikor már leomlott a vasfüggöny, DE aztán… És igen, sokan voltak, akik lehet, hogy (túlélésre játszva) tényleg sokszor lapítottak, DE aztán adódtak pillanatok, amik után viszont már egyáltalán nem. És ez a lényeg. Olyankor nem volt DE. Csak IGEN.
No de mindez hogy jön most ide? Bizony úgy, hogy vén kontinensünkön – burkoltan vagy nyíltan – reneszánszát éli a kommunizmus iránti, elfeledettnek vélt nosztalgia – pláne tőlünk nyugatabbra (no de azért persze itt is, és nem feltétlenül csak a balliberális táborban!). Egy olyan világ utáni sóvárgás, amely egyre épített: hazugságra. A hazugság polgárjogra emelésére. Tagadd meg Istent, a hazát, a nemzetet, a családot. Légy erre büszke!
Csakhogy, Illyés keserű soraival ellentétben, azért nem mindenki volt ebben a megtagadási láncban szem. De nem ám! Ők a névtelen hősök. Alighanem sokkal többen vannak, mint a név szerint ismertek – mondhatnók ezt anélkül, hogy utóbbiak érdemeit kisebbítenénk. Mégis, mintha nevük olybá lenne csak, mint – József Attilát idézve – egy mosóporon egy áruvédjegyé.
Egy ilyen névtelen hősnek állított emléket az alábbi elbeszélés, amely talán sokak által eleve kidobásra ítélt „lomok” között, ezúttal a Havi Magyar Fórum évfolyamait újraolvasva került kezemben. Íme:
»Ne sírj, édes Tatikám!
A hetvenes évek elején, egy ragyogó nyári reggelen indultunk útra nejemmel rokoni látogatásra Magyarországra, Budapestre.
Nem először utaztunk Pestre, voltunk már többször és mégis nagy izgalommal készülődtünk az útra, mint mindig amikor Magyarhonba utaztunk.
Valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan boldog izgalom kerített bennünket hatalmába. „Valami, amit nem lehet kimondani.”
Mert ez több volt az egyszerű utazási láznál. Örök titok, rejtély.
Magyarország részünkre a vágyak netovábbja, titkos álmaink kútfőjét jelentette. Egész évben kuporgattuk a garasokat, számlálgattuk a napokat és reménykedve vártuk a szép nyarat, az évi szabadságot! És most itt van a nyár, ujjongott csendesen a lelkünk. Oh, nemsokára magyar levegőt szívunk, így regéltek, árulkodtak a csillogó, ragyogó szemek!
A határon valami szorongó, de mégis titkos, boldog delej vett rajtunk erőt. Meghatottan néztük a határállomáson lobogó, magyar zászlót. Szemeinkkel, csókot hintettünk, drága színeire. Bár a magyar vámhatósági szervek, néha indokolatlanul, nagy szigorral léptek fel, ami kissé fájt lelkemnek, de mindig leintettem magam, morfondírozva: a határ az határ!
Átjutottunk minden bonyodalom nélkül. Ragyogó boldogsággal néztünk egymás szemébe nejemmel. Végre itt vagyunk! Végre itthon vagyunk, haza jöttünk! Nemsokára feltűntek a szegedi Dóm tornyai és buszunk befutott Szegedre. Ott átszálltunk egy másik buszra, és elindultunk Pest felé.
Halkan társalogtunk és a busz, szinte észrevétlenül, befutott Kiskunfélegyházára, ahol megállt a főtéren.
Pont a „Felszabadulási Emlékműnél”. Én szerencsétlenségemre, naivan így szóltam feleségemhez, nem túl hangosan: nem tudom, ki és mikor fog bennünket, TŐLÜK felszabadítani! Ekkor az előttünk ülő utas, egy fiatal hölgy, szinte még gyermek, olyan tizenhat év körüli fruska, váratlanul visszafordulva, felém sziszegte:
– Vigyázzon Uram, hogy mit beszél, mert azonnal rendőrt hívatok!
Mintha arcul csaptak volna, fejembe futott a vér és egzaltáltan válaszoltam:
– Csak tessék, szabadon hívja azt a rendőrt, ha a jugók nem zártak be, hát zárjanak be a magyarok!
Ezután, éles szóváltásra került sor közöttünk. A buszba néma dermesztő csend lett. A vitát, azzal zártam le, hogy fájdalmas, elkeseredett hangon, így fakadtam ki:
– Szégyen és gyalázat, hogy a magyar hazában, arra nevelik az ifjúságot, hogy jobban szeressék a Szovjetuniót, mint a saját hazájukat, Magyarországot!
Ekkor, mintha kígyó marta volna meg, felpattant helyéről a kis fruska és azt sziszegte felém:
– Most rögtön rendőrt hívatok!
És megindult a busz kijárati ajtaja felé. Ám a kocsivezető, abban a pillanatban elindította a buszt.
Az ifjú hölgy a kocsivezetőhöz fordulva, erélyes hangon így szólt:
– Tessék azonnal megállni!
De a sofőr, látszólag nyugodtan, higgadt hangon, de érezhetően visszafojtott hanggal mondta:
– Én a menetrend szerint közlekedek és nem a maga parancsára!
Amikor ismét elfoglalta a helyét a buszban, még valami fenyegető szavakat sziszegett felém, de ezt már nem értettem meg, mert a feleségem, rémülten, könnyes arcai súgta a fülembe: kérlek, ne vitázzál tovább, nem akarom, hogy a börtönbe kerülj! Hisz nem azért jöttünk Magyarországba!
És most, szemügyre vettem az előttem ülő leányzót, aki vissza-vissza fordulva, még mindig ontotta magából a fenyegető igéket, lángra gyúlt arcai! Istenem, milyen szép volt! Így ilyen lángoló szemekkel, mint a bosszúállás Istennője! Talán Emese ősanyánk lehetett ilyen gyönyörű!
És ekkor „egyszerre elpattant egy húr”! Egy világ dőlt bennem össze. Álmaim, vágyaim, ideáljaim, reményeim, hiteim kártyavárként omlottak össze, viharos bolond magyar lelkemben!
Egyszerre megvilágosodott agyamban a fájó való, hogy két hazám mellett, tulajdonképpen én hazátlan árva vagyok!
Némán lehajtottam a fejem és lassan szépen sorjában, elindultak a könnyeim.
Hűséges párom simogatását éreztem hajamon, aki remegő hangon súgta a fülembe:
– Ne sírj, édes Tatikám!«
Eddig az elbeszélés, amely az említett orgánumban jelent meg anno (1993. augusztus, 58.), egy bizonyos Molnár József nevű újvidéki nyugdíjas honfitársunktól.
Egy kérdés kínoz csak újraolvastán. Ma, 2021-ben vajon hány ilyen gerinces magyar akad, aki – Illyést cáfolandó – egyáltalán nem „szem a lánc”-ban? Merthogy küzdeni azok ellen, akik ellen egykor délvidéki honfitársunk küzdött, azért lássuk be, ma is van mit.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info