Nincs ebben semmi új, az ókortól kezdve annak tartották világszerte, éspedig még a régi pogány bölcsek is. Ma azonban mintha más időket élnénk, legalábbis, ha a balliberális médiumokat olvassuk. Ami azonban szinte felfoghatatlan, miként lehetséges, hogy ugyanakkor még keresztény szerzők között is akad, aki ezt megkérdőjelezi.
„A férfinak szembe kell néznie a szexuális identitásával. Tisztában kell lennie azzal, hogy hetero- vagy homoszexuális. Néha elmosódnak a határok, vannak férfiak, akik biszexuálisak. Saját férfivoltom elfogadásának döntő feltétele, hogy tisztázom szexuális identitásomat. E téren is fontos, hogy mellőzzük az értékítéletet. A homoszexuális és heteroszexuális férfiaknak megvannak a maguk erősségei és a gyengéi. Az utóbbi időkben a homoszexuális férfiak mintha intenzívebben foglalkoznának férfi voltuk keresésével, mint a heteroszexuális férfiak, és ahelyett, hogy bocsánatért esedeznének homoszexualitásuk miatt – amit, úgy tűnik, bizonyos társadalmi körök még mindig elvárnak tőlük – inkább örülnek férfi voltuknak. Tudatosan viszonyulnak a testükhöz, és önmagukat, lényegüket a testükkel is kifejezik. A homoszexuális férfiak gyakran kifinomultabb esztétikai érzékkel rendelkeznek, és spirituálisan nyitottabbak. Amikor e könyvben a férfi voltról beszélek, akkor mind a homo-, mind a heteroszexuális férfiakat szem előtt tartom. Ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy sok homoszexuális férfi úgy érzi, az egyház megsértette őket, hisz gyakorta kell hallaniuk, hogy a homoszexualitás természetellenes. Pedig ez nem így van. A homoszexualitásnak számos oka lehet: a nevelés, a túl erős anyai kötődés, a szexuális tapasztalatok, sőt akár még a genetika is. Végső soron sosem lehet megmondani, hogy egy férfi vagy egy nő miért homoszexuális. Fontos, hogy a homoszexuális ember kiengesztelődjön beállítottságával, és a legjobbat hozza ki abból, vagyis hogy emberhez méltó módon élje meg homoszexualitását.”
Nem tévedés, ez jelent meg szóról szóra Anselm Grün német bencés szerzetes egyik könyvében (Harcos és szerelmes. Budapest, 2020. Új Ember Kiadó, 18. old.).
A keresztény tanítás, a katolikus erkölcstan a homoszexualitást mindig is emberi gyarlóságon, bűnösségen túl nem ritkán testi-lelki alkati kóros rendellenességben gyökerező magatartásnak tartotta. (Elég legyen csak a mindmáig legjobb magyar katolikus erkölcstani műre hagyatkoznunk (Evetovics Kunó SOCist: Katolikus erkölcstan. Budapest, 1940. Szent István Társulat, II. 135.), amelyben ezt olvassuk: „a homoszexualitás azonos neműeknek egymáshoz való rendetlen (szodomitikus) vonzalma”.)
Messze vezetne ennek részletes okadatolása, de talán felesleges is, hiszen még egy hittudományt nem tanult embernek is meg kell, hogy legyen a maga ösztönös ellenszenve, sőt undorodása a nemi eltévelyedések, közülük is első helyen a homoszexualitás iránt.
Igen, hangsúlyozzuk, nem okadatolunk, azonban mégsem állhatnók meg, hogy a német szerző műve mellé ne idézzünk egy homlokegyenest ellenkező, a keresztény tanítást százszázalékosan kifejező megnyilatkozást:
„A homoszexualitás a nemi ösztönnek horizontális irányától a vertikális irányba való beteges elhajlása. Amikor az ösztönös vonzalom a saját nemhez tartozót keresi, és fiút fiúval, leányt leánnyal bonyolít bűnös vonzalomba.
Itt most mélységesen komoly dolgokra gondolok, nem a helytelen irányú érzékiség játékos formáira. Nem arra, amikor egykorú, vagy csak kevés korkülönbséggel járó két fiú feltűnően sokat van együtt, mindig egymás mellé ülnek, szeretik fogni egymás kezét, ölelkezve, vagy egymásba csimpaszkodva járnak, titokban, ha azt hiszik, hogy senki sem látja, megcsókolják egymást, és órák alatt hosszú, érzelgős leveleket írnak egymásnak. Ez a »partikuláris barátság« különösen intézetekben, internátusokban feltűnő, ahol a fiúk sokat mulatnak a két érzelgős majmon. – Nem is arra az esetre gondolok, amikor nagyobb diáknak, hatodikos, hetedikesnek van egy kiszemelt jóképű kis alsós barátja, s úton-útfélen azt dédelgeti, nyaggatja, simogatja, megcsókolja. Ezek a helytelenül szabadjára engedett kormánytalan érzékiség esetei. Puhaság, férfiatlanság, szentimentalizmus. Groteszk és nevetséges. Bűnös is, mert érzékiség az alapja és mert sok belső idegizgalom kíséri. Szerencse, hogy múló jelenség és hogy aránylag ritkábban fordul elő. Aki belekeveredett, hamarosan kilából belőle és akkor pirul és szégyenkezik.
Komoly jelenség az, amikor felnőtt keresi bűnre a fiút, hogy beteges hajlamát kielégítse. Cukorral, mi mással barátkoztatja; távoli rokonnak mondja magát és ezen a jogon belekarol, megölelt, csókolja is és meghívja a lakására. Minél szorosabb érzékies »rokoni« viszonyt igyekszik teremteni. Beteges idegzetének a fiútest érintése okoz szexuális kielégülést. A homoszexualitás néha betegség, legtöbbször azonban torz irányú emberi rosszaság. Minden esetben halálos bűn, hiszen nemi ingereket keres olyan formában, amely nemcsak hogy eltér az egyedül jogos, Isten rendelte házasságban emberteremtő kielégítésétől az ösztönnek, hanem bűnözőben éppúgy, mint áldozatban a jövőre nézve is megölheti a házasélet és a családi boldogság lehetőségét. A magyar törvények tiltják és büntetik; a rendőrség számon tartja a homoszexuális egyéneket.”
(Koszter atya [Koszterszitz József]: Kamaszok. A serdülő fiú könyve. Budapest, 1941. Szent István Társulat, 304. old.)
Valaha a bencés szerzetesek a keresztény lélek és szellem legfőbb védői voltak, élükön a magyarokkal, ezért kérdés, miként viszonyulnak Anselm Grün idézetéhez?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info