Aligha van Európában ellentmondásosabb történelmű ország, mint a franciáké. Valaha keresztény és nemzeti önazonossága megéléséről volt méltán híres, jó két évszázada azonban ezek úgyszólván szisztematikus megtagadása alapján lett hírhedtté. Legalábbis a nagy számok törvénye alapján. Merthogy a már a tizenkilencedik századi változataiban is oly romboló liberalizmus akkori hívei között is akadtak azért olyan írástudók, akik megkongatták a vészharangot, eljutva a fentebbi kérdésig.
Közéjük tartozott Henri Jean Baptiste Anatole Leroy-Beaulieu (1842-1912) publicista-történész (Oroszország-kutató), aki 1893-ban könyvet írt (Les Juifs et l’antisémitisme: Israël chez les Nations), ami magyarul is megjelent (A zsidók és az antisémita áramlat. Budapest, 1894. Franklin Társulat, fordította dr. Simonyi Jenő).
Bizony fölöttébb tanulságos ma is kezünkbe vennünk e 177 oldalas kötetet. Hangsúlyozandó, hogy a szerző – amint ezt maga is több helyen jelezte művében – távol állt mindennemű antiszemita (vagy annak nevezett) irányzattól. Egyszerre franciának és liberálisnak tekintette magát – egy olyan korban, melyben, szemben a maival, még nem kiáltottak feltétlenül anatémát azokra, akik higgadtan, indulatmentesen, árnyaltan látták országuk, sőt általában az emberiség életét. Lássunk hát szemelvényeket belőle!
Amint műve címéből következik, szerzője érdeklődésének fókuszában a zsidóság áll. Mindjárt az elején leszögezi (8.):
„A zsidóság, számával és jelentőségével együtt növekedik irántok az ellenszenv. Innen ered az antisémita áramlat.”
Kitér a zsidóság lelki-szellemi-anyagi életét oly meghatározó műre, a Talmudra is (15.):
„Gyakran nyilvánulnak bennök ellentétes nézetek; természetes, hogy sok bennök az ellentmondás és gyermekes gondolatok mellett fönséges eszméket is találunk ott, a sok kavics között egy-egy igazgyöngyöt.”
Arra a kérdésre, miért szigetelődött el a zsidóság a többi nemzetektől, ezt a választ adja (58.):
„A vallási törvények voltak a zsidóság elszigetelői. A zsidó, ki a törvényeit meg akarja tartani, más hitűvel nem élhet együtt; amelyikök más hitűnek asztalánál étkezik, az már megszegi a törvényt.”
Erősen foglalkoztatja továbbá a zsidóság lelki-szellemi élete. Ezt boncolgatva az alábbi következtetésre jut (87.):
„A zsidóknak a lelke különb a testénél: másrészt az értelme különb a jelleménél.” (87.)
Ugyanakkor hozzáteszi, más volt a helyzet régente (87.):
„A régi hébereknél nem úgy volt, mint a mostani zsidóknál: azoknál a jellem volt különb, mint az értelem. Tehát erkölcsi tekintetben is, mint testi tekintetben a zsidóság hanyatló fajnak tekinthető.”
Magyarország sem kerüli el figyelmét e témában (139.).
„Magyarországnak egyik kis városában egy izraelita nő egy izraelita könyvkötőnek Zola egyik regényét adta bekötni: mikor a nő a könyvért kijött, a könyvkötő így szólt: »A tűzbe dobtam, az a könyv nem zsidó asszonynak való.«”
Leginkább persze az egyes kortársai szerint zsidók megrontotta Franciaország érdekli. Ezzel kapcsolatban ezt írja (140.)
„Van egy nép, mely jogosabban [a francia – Ifj. T. L.] panaszkodhatik, hogy a zsidó rontotta meg. A német az. A német irodalomban és szellemi életben nagyobb része van a zsidónak, mint a franciában.” Erre példaként a „zsidó-német nyelvjárás” elterjedését említi, kiemelve, hogy ez nem önálló zsidó nyelv (159.)
Műve végén megfogalmazott véleményeivel szintén nem állt egyedül, ami miatt mégis kiemelendők, hogy azokat egy bevallottan liberális szerző írta. Hármat idézünk belőlük:
„Tudom, hogy művelt állam, kivált Franciaország, a hol oly lassan szaporodik a népesség, el nem lehet idegenek meghonosodása nélkül. Csak az ellen emelem szavamat, hogy az idegeneknek nálunk jobban kedvökben járjon az állam, mint a bennszülötteknek. Mert nálunk tényleg így volt az utóbbi években és abban az antisemiták fölszólalásai nem mindig indokolatlanok.” (167.)
„Nem szabad az újonnan meghonosultaknak olyan befolyást engedni az ország ügyeire és ne szolgáljon a franczia kormánynál ajánlásul az, hogy valaki Hamburgból vagy Frankfurtból való, vagy az, hogy Bécsben vagy New York-ban rokonai vannak.” (167.)
„Mi nem vagyunk képesek valakinek az orra előtt becsapni az ajtót. Inkább az a hibánk, hogy nagyon is tárt karokkal fogadunk akárkit.” (168.)
Olvasóinkra bízzuk annak eldöntését, fején találta-e a szöget a szerző, amikor mindezeket írta.