Szent Mihály arkangyal az angyalhadak vezére az ördöggel való győzedelmes küzdelmei miatt, aki a haldoklókat megvédi a gonosz szellemek támadásaitól és a lelkeket a paradicsomba, a mennybe vezeti. Régente a temetőkápolnákat előszeretettel szentelték Neki, helyezték képét sírkövekre, temetők bejárata fölé. Közbenjárására talán sohasem volt oly égető szükség, mint ma, a démonikus erőknek a történelemben eleddig nem látott mérvű tombolásakor.
Elég legyen csak Franciaországra gondolnunk, kiváltképpen Párizsra, ahol a franciák lassan a főváros peremvidékére szorulnak. Az 1980-as évek elején még a kommunizmusban felcseperedett és az azt gyűlölő fiatalok úgy néztek Párizsra, mint az európai kultúra fellegvárára. Álmuk volt a Sorbonne, amellyel szemben nekik csak az ELTE jutott.
Ma hogyan érezné magát Párizsban – Ady? Most ne részletezzük, milyen egymással ellentétes hatások érték őt anno a Szajna partján. Elég elolvasnunk egyik méltán leggyönyörűbb költeményét (Párisban járt az Ősz):
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Vajon ma is ilyen impressziókra jutna-e a francia metropolis utcáit járva? Nagy kérdés, mindenesetre erősen gyanítható, hogy a rombolás erői úgy dobnák el őt maguktól, mintha sohasem ismerték volna, mintha élete tönkretételében semmi szerepük nem lett volna. Erre érzett rá az idén elhunyt kiváló közíró, Szőcs Zoltán. Merthogy képzeljük csak magunk elé a világra gyermekien rácsodálkozó, romlatlanul őszinte Adyt, amint egy liberális tévébe behívják és ott össztűz alá veszik.
Ámde olvassuk csak végig Szőcs remekbe szabott írását (Ady a Nap-keltében)!
»Gyárfás Tamás tehetetlenül tárta szét karjait, jelezve, hogy megadja magát.
Bárcsak ne lenne, de van ez az Ady Endre, és puszta léte önmagában probléma: ha hallgatunk róla, mindenki őt hiányolja, ha képernyőre engedjük, olyanokat mond, hogy napokig arról beszélnek. Kínos, de mit lehet tenni, ha már hagytuk, hogy ennyire a fejünkre nőjön. Sokkal korábban kellett volna észbe kapnunk, gondolta szomorúan, bár utána az is azonnal eszébe jutott, hogy sokkal korábban még ő sem volt az a tévécézár, ami ma. Interjút nem! – gondolta magában –, Adynak legjobb a Kereszttűz. Az olyan, mintha a bírái előtt állna.
– Aztán lőni ám, gyerekek, ne spóroljatok a munícióval – adta meg végső utasításait kipróbált munkatársainak, a tekintélyes munkásmozgalmi pedigrével rendelkező Mélykúti Ilonának, a kétséget kizáróan szintén pedigrés Németh Péternek és a teljesen pedigrétlen Varga Domonkos Györgynek, aki – tisztában lévén születési frusztrációjával – alig mert megszólalni, és megelégedett azzal, hogy ott lehet a nagyok mellett, tanulhat a profiktól.
Mélykúti Ilona ellenállhatatlan női mosolyával fogadta Adyt, kifejezve ezzel is, hogy ő aztán minden elfogultságtól és előítélettől mentes: még Ady nyilvánvaló mássága sem tudja őt kizökkenteni humanista tárgyilagosságából.
– Köszönjük, hogy eljött, szerkesztő úr – fuvolázta negédesen –, és engedje meg, mielőtt a tárgyra térnének, miszerint lapjának, a nyugatnak a népszerűsége egyre romlik, feltegyek egy rövid kérdést. Kezembe került egy, az ön irodalmi munkásságának részét képező vers, amelyben azt írja – szó szerint felolvasom –: „Párisba tegnap beszökött az Ősz”. Többször is elolvastam, de meg kell mondanom őszintén, nem értem, mit akart mondani ezzel. Hogy kell azt érteni, hogy „beszökött”?
– Na de kérem, hát ez egy impresszióm volt a nyár végi Párizsban… Mit nem lehet ezen érteni? Egy átsuhanó érzés, amelyet a közelítő ősz váltott ki.
– Nézze, szerkesztő úr, magam is többször jártam Párizsban, de szökött őszökkel sehol sem találkoztam. Hogyan lehet, hogy ilyesféle találkozások csak önnel esnek meg?
– Talán érzékenyebb vagyok az őszre, mint ön.
– Lehetséges, én viszont a parlagfűpollenre vagyok érzékeny így nyárvégeken. De még mindig nem értem ezt a mondatot, szerkesztő úr, hiszen aki szökik, az engedély nélkül távozik. Lehet elszökni és megszökni, de beszökni, az értelmetlen.
– Ez egy nagyon buta ősz volt, asszonyom, amely az értelem legcsekélyebb jele nélkül szökött be Párizsba, és amikor én ezt megírtam, nem tudhattam, hogy olyan művelt olvasók is elolvassák majd, mint ön, és aztán magyarázkodnom kell a végén. Már bánom, hogy megírtam.
– Őszintén szólva, még mindig nem értem ezt az egészet, és itt kérdezném meg, nem lenne-e praktikusabb mind ön, mind lapja számára, ha nem ennyire elvont, kevesek által érthető problémákkal foglalkozna, hanem társadalmunk valós kérdéseivel, praktikus gondjaival?
– Nem azt csinálom, asszonyom? Van most praktikusabb magyar létprobléma, mint az ősz, mint a lassú és végzetszerű hervadás, elerőtlenedés, télbe hullás? Van ennél nagyobb valóságunk?
– A jelek mégis azt mutatják, hogy minderre nem vevő az igényes olvasó – szólalt meg Németh Péter. – Az ön lapja előfizetőinek száma és népszerűsége, úgy a Tárki, mint a Szonda Ipsos felmérései szerint is csökken. Nem gondolja, hogy ebben nagy része van az ön személyének és az afféle fogalmazású soroknak, melyet kolléganők idézett?
– Én nem érzem ezt a csökkenést. A Nyugat utolsó felolvasóestjén, ahol magam is részt vettem néhány új versemmel, ugyanakkora volt az érdeklődés, mint korábban.
– Mondja ön, szerkesztő úr, csakhogy nekünk birtokunkban vannak a hiteles adatok: alig 50 ezren vettek részt ezen a rendezvényen. Ha számításba vesszük, hogy korábban akár 100 ezren is megjelentek, akkor ez mégiscsak visszaesés.
– Ha igaz is az 50 ezres részvétel, ez a szám akkor is egymagában többszöröse az összes többi lap összes felolvasóestjein megjelentek számánál. Miért kéne magyarázkodnom?
– Nem gondolkozott el még azon, hogy lemond a szerkesztői megbízásról? Úgy gondolom, hogy van lapjuknál több arra alkalmas nyugatos, aki átvehetné öntől az irányítást. Gellért Oszkárra gondolok például, vagy Veigelsberg Hugóra, az olvasók népszerű Ignotusára. Egy ilyen vezetőváltás bizonyára jótékonyan hatna az előfizetői kedvre is.
– Ha eljön az ideje, majd visszavonulok. Ez most nem aktuális.
– Talán kifogása van a felemelgetett személyiségekkel szemben?
– Úgy vélem, most még a lap élén a helyem.
– Ön még 1907-ben írta le a következő sorokat – vette át újból a szót Mélykúti Ilona. „Ami szépség van, ami álom, / Azt mind, azt mind náluk találom. / Zikcere, zakcere, félek, / Övék a sors, a nő, az élet.” Kikre gondolt?
– Tényleg, kikre gondolt? – ismételte meg szigorúbb hangkevésben Németh, majd erőtlenül elvisszhangozta Varga Domonkos is.
– Kikre gondolt?
– Nevekre kíváncsiak?
– Nem nevekre, de feltételezzük, hogy ön a társadalom egy behatárolható szegmensére gondol.
– Szegmens? Akár így is lehet mondani. Mindenesetre azokra, akiknek zsebében ott van a sors, a nő és az élet.
– Nem gondolta, hogy ez gyűlölködés és gyűlöletre szítás?
– Még nem jutottam el eddig, de köszönöm, hogy szólt.
Ezen a ponton kapcsolták be az úgynevezett „Negyedik kérdezőt”, egy idős hölgyet, aki félig sírva, félig rimánkodva szólt a telefonba:
– Nagyon kérem a kedves műsorvezetőket, ne tessenek már bántani Ady Endrét, nagyon szeretjük őt, és nagyon fontos nekünk. Már nem merek tévét nézni, egy ideje magas lett a vérnyomásom, annyira idegesít mindaz, amit Ady szerkesztő úrral önök tesznek. Csak azért hívják be, hogy lejárassák. Ez a leplezetlen céljuk.
Mélykúti Ilona elemében volt, kapásból vágott vissza a negyedik kérdezőnek. Bizonyította, hogy az illető eredendően ellensége a szabad sajtónak, mert még a kérdezés jogát is megtagadná az amúgy roppantul nyitott, minden másság iránt befogadó, liberális televíziózástól. Éreztette azt is: talán nem véletlen, hogy az efféle sajtókorlátozó hangok és kívánalmak éppen Ady szerkesztő úr védelmében hangzanak el.
Bingó! Tényleg nem véletlen.«
(Szőcs Zoltán: Az aranyvonat füstje. Budapest, 2004. Kairosz, 97-99. old.)
Valaha Ady Párizs-járásai közepette a „fekete nacionalizmus”-t kárhoztatta, miközben a „vörös nacionalizmus”-t éltette. A „Budapesti Napló” 1906. május 11-i számában például így fogalmazott (A piaristák):
„Az emberek ordítanak itt, hogy jön a vörös nacionalizmus. Eközben minden bástyát elfoglal a fekete nacionalizmus (értsd: a Vatikántól vezérelt klerikális elit). A vörös nacionalizmus a nemzeti társadalmat és nemzeti kultúrát sehol sem bántja. Meglátjuk, ilyen ártatlan lesz-e a fekete is.”
Ha ma elmenne Párizsba Ady, láthatná, hogy a „vörös nacionalizmus” ikerpárja, a kék nacionalizmus hová juttatta egykor oly szeretett Párizsát. Akkor elmondaná talán ő is XIII. Leó pápa imáját:
Szent
Mihály arkangyal,
védelmezz
minket a küzdelemben;
a
sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!
Esedezve
kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!”
Te
pedig, mennyei seregek vezére,
a
sátánt és a többi gonosz szellemet,
akik
a lelkek vesztére körüljárnak a világban,
Isten
erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!
Amen.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info