Szálljunk vissza az időben 1968-ba. A XX. század második felének szimbolikus jelentőségű kulcsévéről van szó: ekkorra Európában és Amerikában felnőtt egy generáció, amelyiknek már NEM a háború volt a meghatározó élménye, új típusú életre vágyott – s ehhez minden adva is volt, hisz világszerte mindenütt lázadások folytak.
Lecserélődött a kultúra, a gazdaság, a divat, mindenütt forrongtak a diákok, hogy nekik szabadság és még nagyobb szabadság, de még annál is nagyobb kell. Ha valaki azt hinné, hogy mindez Magyarországon nem érződött, az ugyancsak téved. Érződött, de ennek ma már aligha van jelentősége.
Az iskolában mi például – kísérleti jelleggel – egy “állampolgári ismeretek” című tantárgyat tanultunk a szocializmus szépségeiről. Nem törődtünk vele különösebben, mert addigra már tudomásul vettük, hogy vannak dolgok, amiket mondanunk kell, pedig tudjuk: annak a valósághoz nincs köze. Ha tanítják, hát tanuljuk…
Tán még jeleseket is kapunk érte – pedig tudtuk, hogy mondjuk az Országgyűlésnek igazából nincs is szerepe semmiféle döntéshozatalban, mert úgyis a Párt dönt, az pedig úgy táncol, ahogy az oroszok fütyülnek. Ez a kettősség teljesen természetes volt, még csak azt sem mondtuk, hogy a politika úri huncutság – mert nem volt házzá közünk. Nem értettük az egészet, de ez nem volt baj, mert nem is érdekelt minket.
Mi, fiúk, hajszoltuk a lányokat (ráadásul épp betört hozzánk a szexuális forradalomnak nevezett valami), ittuk a kommersz rumot meg a gint, esetenként a baromi rossz Kőbányai Világost, s már nemcsak a Szabad Európából hallgattuk a beatzenét (akkor még ez volt a rockzene neve), hanem mindenféle klubokban. Megőrültünk a Liversingért meg a Scampolóért, bár a tévé inkább az Omegát meg az Illést futtatta. Őket is szerettük.
Hogy közben már folyt az új gazdasági mechanizmus, azt (még…) észre se vettük, jókedvvel növesztettük rendőrileg tiltás ellenére a hajunkat-szakállunkat, s a legfurfangosabb módon beszereztük a beszerezhetetlen farmernadrágokat, a lányok meg naponta vágták a centiket a szoknyájukból, hogy még a mininél is minibb legyen.
Persze hallottuk, hogy a “cseszkóknál” van valami balhé. Szurkoltunk is nekik, hisz minden jó hatással lehet ránk, de egy “Hajrá Dubcek!-nél többet nem törődtünk velük. Vagy tán annyit sem…
Hozzáteszem: abban az évben én már újságíró gyakornok voltam, s mint ilyennek értenem kellett volna (legalább valamit…) a politikához, de tagadhatatlanul jobban érdekelt a Beatles sorsa, s talán már az is, hogy eljutott hozzánk a Doors híre. (Egyébként lehet, hogy az még nem jutott el, de a Rolling Stonesról vagy a Kinksről meg a többiről úgyis tudtunk mindent….)
Aztán eljött az augusztus 20-a. Meg 21-e. Én Juliskát vagy Mariskát, netán Zsuzsit vagy Évát – ma már de mindegy is a neve… – hajszoltam éppen a surányi Duna-parton. Persze szólt a magnó, vagy talán a bakelitos lemezjátszó (akkor az LP volt a modern) biztos csókolóztunk is, amikor felfigyeltünk valami folyamatos dübörgésre a túloldalon. Nem sokat törődtünk vele. Még akkor sem, amikor megtudtuk, hogy kortársaink épp “testvéri segítséget” nyújtunk cseszkó barátainknak. Már mi is sorkötelesek voltunk.
Nem véletlenül hangsúlyoztam már másodszor is, hogy odafönn, északon a cseszkók laktak, hisz akkorra már tökéletesen ki volt mosva az agyunk, lényegében el sem jutott a tudatunkig, hogy kik is élnek ott. Pedig, teszem hozzá: nekem például rokonaim laktak (s talán laknak még ma is…) a színmagyar Csallóközben, de még csak föl sem fogtam, hogy miféle cseszkókról is van szó, ha Csicsón él édesapám testvéröccse IS, aki magyar és persze csak magyarul beszél.
Megjegyzem, hogy ráadásul én még egészen jól tájékozott ifjú voltam – de az agymosás sikerét igazán csak később értetten meg, miként azt is, hogy a folyamatos hazugságban élés (ismétlem a jó családi háttér ellenére is…) ugyancsak megzavarja az ember agyát.
Mai fejjel persze másképp értékelem 68-at és a “testvéri segítségnyújtást”. Hisz a történelem szempontjából már csak egy lényegtelen epizódról van szó – s nem a lényegről…
A mellékelt két kép 1968 augusztusában készült: a tankos is meg a gondtalanul énekló surányi is.
Mészáros-Sunyó Sándor – Hunhír.info
