Nézem naptáramat: ötven éve, 1970. június 23-án költözött el földi árnyékvilágunkból Fekete István. Szimbólumember volt. Illetve dehogy csak volt. Az ma is, és az lesz mindörökké. A magyar s keresztény élet szimbólumembere.
Nehéz, túlontúl nehéz róla szólni, amikor a költő szavaival „fecseg a felszín és hallgat a mély”. Ő pedig maga a mély. Az évforduló alkalmából vele kapcsolatban most három megszólalást keresek elő.
Fia az Amerika Hangja Rádiónak 1994-ben így vallott róla:
»Lénye olyan tiszta, egyszerű és természetes volt, mint az írásai. Szerénysége legendás volt. Írói adottságára nem volt büszke, csak hálás volt érte, mert az Úristen adományának tartotta.
Írótársaira vagy jót, vagy semmit nem mondott. A legőszintébb ember volt, akit valaha ismertem. Az országos hírnév, az ünneplés, a példátlan népszerűség nem változtatott magatartásán. Kitűnő humorérzékű, melegszívű, humánus ember volt. Nagylelkű anyagi segítségét pedig jó néhány barátja is igazolhatja. Fiatalkori pajtásait – köztük a göllei parasztembereket is – élete végéig barátainak tartotta. Nekem ő volt a Föld legjobb, legjellemesebb és legbátrabb embere, és az is marad, ameddig csak élek.«
Mezey Zoltán barátja a „Kanadai Magyarság” 1995. május 20-i számában ekként emlékezett vissza reá:
»Félelmetes fizikai ereje ellenére halk szavú, melegszívű és rendkívül békés ember volt. Nyugodtságát soha nem vesztette el. Egyszer a bátyám születésnapját ünnepeltük egy cigányzenés kocsmában, amikor a szomszéd asztalnál ülő négy férfi gúnyolódó megjegyzéseket tett elnyűtt egyenruhájára. [Szinte mindig katonaruhában járt, mert szegénysége miatt csak egy civil ruhája volt, és azt kímélte – Ifj. Fekete István] A szomszéd asztalnál ülő négy férfi hangos gúnyolódását és sértegetését hosszú ideig tűrte, majd felállt és melléjük lépve azt mondta:
– Uraim, rám bizonyos határokon belül azt mondanak, amit akarnak. De ha az egyenruhámra még egy sértő szót mondanak, megharagszom!
– Hát akkor haragudjon meg! – harsogta az egyik, és felnyúlva letépte egyenruhája zubbonyának a zsebét, mire akkora pofont kapott Fekete Istvántól, hogy székestül a harmadik asztal alatt kötött ki. Társai Fekete Istvánra vetették magukat, és mi is felugrottunk a bátyámmal, hogy segítsünk neki, de nem volt ránk szüksége. Az első támadóját egyetlen ütéssel letaglózta. A másodikat – még nála is magasabb, testes fiatalembert – mint egy könnyű rongybabát úgy a falhoz vágta, hogy az ájultan elnyúlt. Látva az iszonyatos erőt, a harmadik támadója rémülten elrohant. Mintha mi sem történt volna, nyugodtan visszaült a helyére, és így szólt:
– Nem szeretem az ilyen gyerekes civakodásokat…– és újabb sört rendelt. Később elkérte a pihenő cigányok prímásától a hegedűjét, és eljátszotta kedvenc nótáinkat. Olyan szépen hegedült, hogy nemcsak a kocsma vendégei, hanem még a cigányok is megtapsolták…«
És akkor lássuk végül a harmadik megszólalást! Magának Fekete Istvánnak a „Zsellérek” című (1946-ban indexre tett) regényében Baksay főhadnagy így magyarázza Zsellér Péternek Trianon igazi okait:
»– Azt hiszed, ezt a háborút mi vesztettük el 1918-ban? Fenét. Azt hiszed, Trianont Trianonban csinálták? Ne hidd. A kiegyezéstől csinálták a forradalomig.Kivándorló irodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart és a céheket, pedig ezekből kellett volna a kivénhedt, földje vesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni. Ehelyett csináltak egy hazátlan, vallástalan, nemzetközi proletár munkásságot, mely az első alkalommal belemart az országba.«
Innen már talán megérti a tisztelt olvasó, miért oly nehéz szólni Fekete Istvánról. Ilyenkor ugyanis könny szökik az ember szemébe megállíthatatlanul, keze pedig önkéntelenül elakad a billentyűzeten.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info