A tizenkilencedik század a forradalmak kora volt, mondhatnók közmondásosan, éspedig korántsem csak társadalmi-politikai, hanem szellemi-lelki értelemben is. Ebben a kovász szerepét a sajtó töltötte be. Ha csak hazánkra gondolunk, már az 1860-as évektől alig volt olyan magyar család, ahol ne olvastak volna egyre sűrűbben lapokat.
„Nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból”, adja meg egyik okát Trianonnak Fekete István „Zsellérek” című regényében 1940-ben. Messze vezetne ennek okadatolása – aki netán ennek részleteire kíváncsi, lapozza fel Pintér Jenő nyolc kötetes magyar irodalomtörténete utolsó két kötetét, Zoltvány Irén „Erotika és irodalom”, Alszeghy Zsolt „A tizenkilencedik század magyar irodalma”, Farkas Gyula „Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914”, Várkonyi Nándor „Az újabb magyar irodalom 1880-1940” című könyvét –, annyi azonban bizonyos, hogy betyárok messze nem csak a paraszti-kisnemesi rétegben leledzettek, hanem más berkekben is. „Sajtóbetyárok”. Zseniális nyelvi lelemény, bárkitől is származik. Itt azonban álljunk meg egy percre! Ezek azért már nem – a népnyelvi kánon szerinti – kapca-, házásó-, talpas-, lovas – betyárok voltak, alkalmi tolvajok, duhajok, nem Angyal Bandik, Zöld Marcik, Patkó Bandik, Sobri Jóskák, Rózsa Sándorok, akiknek lelkét kizárólag egyéni, nem pedig közösségi bűntettek terhelték, akiknek, ha kiraboltak valakit, elkapták a grabancukat, akik legfeljebb a helyi társadalom deklasszált elemei voltak. Nem, a sajtóbetyárok viszont már cégéres gazemberek voltak, tipikus nemzetgyilkosok. Nota bene: egy bakonyi betyárnak eszébe sem jutott volna ugyanis, hogy nyomdafestéket segítségül hívva gyalázza a vallási, nemzeti eszméket, ideákat!
A hőn áhított, sőt magasztalt „sajtószabadság” megteremtette hát a maga sajtóbetyárjait idővel. (Nem is győztek emiatt panaszkodni a dualizmus alatt – no nem annyira kormánypárti, mint inkább alig olvasott, többnyire katolikus papok által írt, szerkesztett, olvasott orgánumok (Magyar Állam, Alkotmány, Religio, Katholikus Szemle).) Mára a „sajtóbetyárság” viszont odáig jutott, hogy a „Trianon 100” alkalmával Kárpát-medence-szerte megtartott méltóságteljes megemlékezéseket a napokban például a Népszava nevezetű sajtóorgánum – igen, még létezik, sajnos nem jutott a Népszabadság sorsára – egyenesen gyalázta. Mert hát aki sajtóbetyár, annak mindent lehet, ami istentagadás, nemzetgyilkolás.
Mindezek kapcsán ötlik az ember eszébe – hogy, hogy nem, már megint! – Bangha Béla jezsuita szerzetes, aki folyóiratában, a „Magyar Kultúrá”-ban 1936-ban ezeket írta:
»Mussolini, Hitler, Salazar, Dollfuss megmutatták, hogy a liberális demokráciának a nemzetsorvasztó kinövéseit a modern államnak nem kell okvetlenül némán és gyáván tűrni. Az ő példájukat nem kell mindenben utánozni, valóban nem! De ebben az egyben: az erőteljes államkonzerválásban előbb-utóbb minden államnak követnie kell, ha élni akar s nem kíván bekötött szemmel rohanni a csendes népbolsevizáláson át a nyílt bolsevizmusba. A szocialista agitációt gyökerestől meg kell rendszabályozni. Az Isten-, erkölcs- és hazaellenes hadjáratot kemény kézzel máról-holnapra lehetetlenné kell tenni. Sajtóbetyároknak nem jár sajtószabadság. Mi több: „párt”-betiltással, mint az említett országokban. Államfelforgató „pártok” nem működhetnek. Notórius felforgatók ne legyenek választhatók, a vallás-, haza- és közjóellenesség, az osztálydiktatúrára törekvés pedig gonosztevés. Itt Mussolini világos, csillogó elve legyen az irányadó: „Libertà? Si! Ma non quella di assassinara la patria! – Szabadság? Igen! De nem a nemzet meggyilkolásának a szabadságát!”
Nem fasizmus ez, sem horogkereszt, sem parancsuralom. Szó sincs róla. Csak az államfenntartás és népvédelem legelemibb követelménye. Éppen nem szükséges emiatt a túlzásokban, a totalitárius államgondolatban Itáliát vagy Németországot majmolni. De a nemzeti és kulturális élni akarásban igen. Akkor pedig – végre egyszer – cselekedni is kell! Mikor jön már a szakszervezeti törvény, amely kihúzza a vörös munkásdiktátorok lába alól a gyékényt?«
(Bangha Béla SJ: Magyarország újjáépítése és a kereszténység. In Bangha Béla Összegyűjtött Munkái XXVIII. köt. Budapest, 1942. Szent István Társulat, 468. old. )
Igen, „sajtóbetyároknak nem jár sajtószabadság”. Miért nem evidencia ez ma sem? Lehet a kérdésre válaszolni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info