Ezzel a címmel jelent meg Bangha Béla jezsuita szerzetes írása az „Új Nemzedék” 1919. december 25-i számában, karácsonyi vezércikként magyarul és franciául, tehát jó fél évvel a trianoni békediktátum előtt.
„Ez az elkeseredett kiáltvány volt a magyar revíziós mozgalom első komoly tiltakozása a könyörtelen békeparancsok ellen. Megállapításait évtizedek igazolták.” – írta Bíró Bertalan a 30 kötetes Bangha Béla-életműsorozat 28. kötetének 579. oldalán.
A „Trianon 100”’ kapcsán ma országszerte bizonyára számtalan korabeli visszaemlékezést fognak idézni. Mi most Bangha Béla elfeledett írását idézzük teljes terjedelmében. Íme:
»Uraim!
Önök legyőztek minket s most azon vannak, hogy a legyőzötteknek békét diktáljanak. Önök legalább békének nevezik azt, amit mint büntetést, vagy helyesebben bosszút, ránk mérni jónak látnak. Mi nem kérünk kegyelmet, mi nem számítunk nagylelkűségre, mi abban a büszke tudatban várjuk az Önök határozatait, hogy sorsunkat nem érdemeltük meg, legfeljebb azzal, hogy megtűrtük magunk közt azt a mételyt, amely minket minden katonai hősiességünk s minden tiszta honszeretetünk ellenére Önöknek kiszolgáltatott. Mi fájdalommal látjuk, hogy az úgynevezett béke megalkotásánál nem hangoztatnak magasabb eszméket és törvényeket, mint aminőket gazdasági önérdekük diktál s tárgyalásaikból éppúgy száműzték az Isten nevét, mint a legfőbb erkölcsi hatalom képviselőjét a földön. Ezért érthető, hogy kevés a bizodalmunk az Önök igazságosságérzetében, de mégis szeretjük hinni s fel is tesszük, hogy Önök sem helyezkedhetnek, már a saját népeik nagy keresztény tömegei miatt sem, a merőben elvtelen és ideáltalan pogány önzés erkölcstörvények, a Vae victis barbár jelszavára. Ha a feltevésünkben nem csalódunk, akkor indokoltnak tartjuk, hogy Önöket, ha nem is az örök keresztény erkölcs, de legalább a társadalmi becsület és humanizmus nevében figyelmeztessük arra a művelt népekhez nem illő játékra, melyet Önök velünk űznek, hogy ne apelláljunk az Önök és polgártársaik többségének jó érzésére, mellyel össze nem egyeztethető, amit az Önök követelményei, hisszük, hogy részben jóhiszeműleg, de magukban foglalnak.
Önök, Uraim, nem a fegyverek erejével győztek le minket, hanem azon elemek segélyével, amelyek köztünk a benső összeroppanást előidézték. Önök nem szemben győztek le minket, a tőr hátulról döfetett szívünkbe. Már ez is bizonyos lovagiasságra kötelezné Önöket velünk szemben. Örök szégyen, ha valaki árulókat és dezertőröket jutalmaz s amellett eltipor egy népet, amely Önök ellen csak kényszerűségből hadakozott, s amely ma semmi másnak nem áldozata, mint határtalan lojalitásának és türelmének. Örök szégyen lenne, ha gazdasági érdekeknek feláldoznának egy népet, amely ezer év óta, mint a nyugati civilizáció védőbástyája állt ellen Kelet hordáinak s évszázadokon át vérzett az Önök érdekében is és amelyet csak azért nem ismer igazi mivoltában a külföld, mert tragikus nyelvi elszigeteltsége folytán szinte csak versenytársai és belső ellenségei révén szerez róla tudomást. Örök szégyen lenne, ha azokat a népeket játszanák ki ellenünk, amelyeket mi vendégekként befogadtunk, a nyugati civilizáció áldásaiban részesítettünk, amelyeknek lakást, birtokot és polgárjogot adtunk s amelyeket most azon a címen, hogy egyes vidékeinken többségbe jutottak, demagóg izgatók bujtogatására s a nemzetiségek túlnyomó többségének határozott akarata ellenére el akarnak szakítani tőlünk. Ugyanolyan helyzet ez, mint mikor szegény lakókat házunkba befogadunk s azok egy szép napon, azon a címen, hogy többségbe jutottak, kitúrnak a házunkból; sőt nem is ők túrnak ki, mert hisz ők velünk szeretnének maradni, amint velünk voltak ezer éven át, hanem akiknek nevében néhány lelketlen és zsarnoki izgató kedvéért Önök túrnak ki minket. Örök szégyen lenne, ha azokat az ázsiai bűncselekményeket szentesítik tekintélyükkel, amelyeket műveltségben s hazafias erényekben messze alattunk álló népek részéről félcivilizált hordák követtek el rajtunk. És örök szégyen maradna, ha a mi földrajzi, történeti és gazdasági egybetartozásunkat meg nem értve, zsákmányra éhes és soviniszta politikusok erőszakoskodásaira hallgatva, olyan viviszekciót végeznének a mi nemzettestünkön, amellyel feltétlenül újabb és kényszerű háború magvát hinti el, hiszen köztudomású dolog, hogy például a tótság nélkülünk megélni nem tud. Ki vállalja a történelem előtt a felelősséget, hogy békének nevez el egy olyan aktust, amellyel voltaképp újabb háborúk magvát hinti el s további vérontást diktál?
Azonban Önök, Uraim, ennél is tovább mennek. A barbár szkíta lemészárolta legyőzött ellenfelét, de nem rabolta el becsületét. Önök a becsületünkben támadnak meg minket. Önök tudják, kik okozták nálunk a bolsevizmus vérfürdőjét, hazaárulásaik iszonyatát s Önök, amidőn azt hangoztatják, hogy belügyeinkbe be nem avatkoznak, ugyanakkor kényszerítenek bennünket arra, hogy a bolsevikiek szervezett táborával, mely csak nevet s nem irányt változtatott, egy asztalhoz üljünk le, hogy velük tárgyaljunk s akik testvéreinket orrgyilkos módon megölték és megbecstelenítették, azoknak az Önök kedvéért nemcsak bűnmentességet, de hatalmat s a nemzet irányításában szerepet juttassunk. Önök a destrukciót, az állam elleni összeesküvés és osztálygyűlölet szítóit támogatják köztünk, kényszerítenek arra, hogy Catilinákat és árulókat melengessünk a keblünkön s kormányzási jogokat adjunk azoknak, akik anyagilag s erkölcsileg ennyire tönkretettek minket. Ez az Önök szempontjából üzletnek jó lehet; jó lehet arra, hogy bennünket a Balkán, vagy az európai Kongó színvonalára süllyesszen. De vajon békét teremtenek-e ezzel, Uraim? Teremtsenek békét, uraim, s nem újabb háborút; ha pedig büntetni akarnak minket, legalább ne vegyék el becsületünket. Ezt kívánja az Önök becsülete is, mely civilizált népek közt azt a félt is kötelezi, amely véletlenül győztesként került ki a háborúból.«
(Bangha Béla SJ: Magyarország újjáépítése és a kereszténység. Budapest, 1941. Szent István Társulat, 224-226. old. In Bangha Béla Összegyűjtött Munkái, XXVIII. köt. )
Méltán illeszthető Bangha kiáltása gróf Apponyi Albert megrázó, 1920. január 16-án elmondott beszédéhez. Ebben a Bangha-írásban úgyszólván minden benne van, amit egy magyar ember érezhetett és érzett is akkor, amikor szinte a levegőben izzott a versailles-i „békerendszer” képviselőinek Magyarországgal szembeni gyűlölete. Nem véletlenül emeltünk ki belőle néhány mondatot. Ezek hajszálpontos diagnózisok, olyannyira, hogy nem is igényelnek kommentárt, legfeljebb egy apró – amúgy csak megerősítő – kiegészítést. Azt írja Bangha:
»Örök szégyen lenne, ha azokat a népeket játszanák ki ellenünk, amelyeket mi vendégekként befogadtunk, a nyugati civilizáció áldásaiban részesítettünk, amelyeknek lakást, birtokot és polgárjogot adtunk s amelyeket most azon a címen, hogy egyes vidékeinken többségbe jutottak, demagóg izgatók bujtogatására s a nemzetiségek túlnyomó többségének határozott akarata ellenére el akarnak szakítani tőlünk. «
Színigazság, hogy Magyarország mindig befogadó ország volt – függetlenül attól, meghálálták-e ezért –, sohasem nyomta el nemzetiségeit. A történelemtudomány is csak megerősíteni tudja ezt.
„Ha beletekintünk a messze múltba, büszke öntudattal állapíthatjuk meg, hogy egész Európában a magyar nemzet volt a legnemesebb más nyelvű honfitársaival szemben. Nemcsak hazát adott nekik saját hazájában, hanem saját kára árán is megőrizte jogaikat, szabadságaikat; biztosította, elősegítette nyelvük és kultúrájuk önálló fejlődését. Nem elnyomó, hanem sokszor és sokáig maga is elnyomott, ellensége az elnyomásnak. És ha itt-ott egyesek részéről történt is túlkapás – bár ez is csak elvétve – a nemzetet a maga egészében, törvényeiben és intézményeiben, éppen a nemzetiség kérdését tekintve, az évszázadok tanúsága szerint az igazság, megértés és szeretet vezette.”
Ezt írja Balogh Albin bencés szerzetes, történész egyik könyvében (Ország és nyelv (határok és nemzetiségek) a magyar történelemben. Budapest, 1928. Szent István Társulat, 160. old. In Szent István Könyvek, 57. köt.)
Száz szónak is egy a vége: bizony ijesztően időszerű Bangha írása, tekintettel arra, hogy a Magyarországgal szembeni ellenséges propaganda ma is aktív. Kiáltása a magyar nemzet lelkiismerete volt s marad.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info