Múlt év nyarán egyik budapesti templomból kilépve szóba elegyedtem egy oda egy imára betérő fiatalemberrel. Kiderült, hogy olasz, majd a beszélgetés a történelemre terelődött. Elmondta, hogy rendszeresen jár Predappióba, kifejezni tiszteletét Benito Mussolini sírjánál.
Magyarországon téves fogalmak rögzültek az átlagemberekben, de a politikai, kulturális területeken tevékenykedő értelmiségekben is a fasizmus fogalmáról.
Az 1919 tavaszán a milánói San Sepolcro téren született, 1922 októberében kormányra került fasiszta mozgalom „átminősítését” az SZKP KB végezte el 1933-ban, miszerint a nemzetiszocializmus helyett a fasizmus kifejezést kell használni. A szovjet bolsevizmus részben zsidó reprezentánsai által kialakított és propagált álláspont sajnos sokak gondolkodásában így maradt, pedig a Rienzi, Dante, Mazzini a nemzeti egység megteremtésére vonatkozó idealizmusát, eszméit, gondolatiságát továbbvivő fasiszta ideológia 1938-ig nem is tartalmazott fajelméletet, megbecsülte, sőt a kormányba is bevonta az olasz zsidóság hazafias, értékes személyiségeit.
A liberalizmus, a szabad verseny, a „laissez-faire” ideológia elvetését a nagy filozófus, Giovanni Gentile a hegeli filozófiára alapozva fogalmazta meg: az egyén érdekeit alá kell rendelni a közösségnek. Mussolini a polgári credo, vagyis hitvallás lényegének az önzést tekintette. E szellemben jelentős társadalom- és közösségépítő munkálatok indultak. Itt csak röviden tehetünk említést az 1922-43 közötti két évtizedre /ventennio/, mely Európában páratlan gazdasági, szociális, kulturális és sporteredményeket hozott. Elég, ha utalunk a tömeges autópálya-, középület- és lakásépítésekre /case popolari/. Fellendült a gépjárműipar/repülőgép, gépkocsi/, az élelmiszeripar, a mezőgazdaság a bonifikáció révén jelentős területeket vonhatott művelés alá. 1929-ben helyreállhatott az egyházi állam, új lendületet kapott a katolikus oktatás. 1927-től a hivatásrendek képviselték a dolgozókat, szabadidős programokat /dopolavoro/ szerveztek.
Nemrégen jelent meg egy katolikus jogász, minisztériumi tisztségviselő, Michele Giovanni Bontempo tollából a Lo Stato sociale nel Ventennio, vagyis A /fasiszta/ 20 év szociális állama. A mű a korabeli közlönyökre épül, ezek jelentették alapos forrásait.
Európában szinte elsőként vezettek be nő-, anya-, család-, gyermekvédelmi támogatásokat, munkaegészségügyi rendelkezéseket, az 55 éves női, és a 60 éves férfi nyugdíjkorhatárt. A munkaadók és a munkavállalók egyforma jogokkal rendelkeztek, tiltott volt a dolgozók elbocsátása a munkaadók részéről. Lehet, hogy érdemes lenne ezt összevetni a mai liberális szabályozásokkal. Kiemelkedő sikerek születtek a tudományban, a filmművészetben, sportban, repülésben, a 30-as évek végén elindult a kísérleti televízióadás.
A gazdaság számos területe jelentősen fejlődött, világszerte ismertté vált a Made in Italy fogalma. Bontempo rögzíti, az 1950-es, majd 60-as évek jobb-, vagy balközép ihlette jóléti állama, szociális intézkedéseinek gyökerei, alapjai a fasiszta 20 évben találhatóak.
Olaszország 1940 júniusában lépett be a világháborúba a Franciaország elleni támadással. Mussolini ezt a lépést öt év múlva hibának minősítette, bár azt is leszögezte utolsó interjújában, hogy az adott pillanatban nem tehetett mást. Nyilvánvaló láncreakcióként következett ebből a balkáni, afrikai és a Szovjetunió elleni háború.
Mindettől függetlenül Mussolini méltányosságot képviselt nemzetközi téren is, elvben támogatta Lengyelország, Ukrajna és az etnikailag jogos határok közötti Csehszlovákia függetlenségét, a Balkánon segítette a montenegrói, macedón államiság részleges felépülését.
A szicíliai szövetséges partraszállást követően 1943. július 24-25-én a Fasiszta Nagytanács előre megtervezett formában, puccsszerűen a királyra ruházta a végrehajtó hatalmat és ez által megvonta Mussolinitől a bizalmat.
A Campo Imperatorén lévő szállodában fogva tartott, letartóztatott Ducét szeptember 12-én a Harald Otto Mors és az Otto Skorzeny vezette SS-alakulat kiszabadította, Németországba vitte, majd visszahozta Itáliába, ahol Salo környékén újjászervezte a kormányszerveket és szeptember 23-án kinyilvánította az új állam létrehozását. Itália így kettészakadt, délen a szövetségesek által elfoglalt területen a Déli Királyság és az általuk ellenőrzött Badoglio tábornok vezette koalíciós kormány gyakorolta a hatalmat, északon pedig német ellenőrzés alatt az Olasz Szociális Köztársaság./Repubblica Sociale Italiana/. Az új fasiszta állam létrejöttének indokoltságáról, tevékenységéről számos vita zajlott és zajlik ma is.
A német nyomást csak így lehetett ellensúlyozni. Az 1943 szeptemberében megfogalmazott új alkotmány az olasz nemzetet lelki, szellemi, gazdasági, szociális közösséggé minősítette. Tovább sikerült működtetni az olasz államiságot, helyre lehetett állítani a pénzügyi egyensúlyt, működtetni lehetett az észak-olaszországi nehézipart. A jól megszervezett fegyveres testületek /Nemzeti Köztársasági Hadsereg-ENR, Fekete Brigádok – Brigate Nere stb./ segítségével meg lehetett akadályozni, hogy a kommunista és jugoszláv partizánok Triesztet, Velence és Gorizia /Görz/ környékét elfoglalják. E célok megakadályozására Junio Valerio Borghese, a tengeralattjáró flotta /Decima MAS/ parancsnoka titkos egyezményt kötött a déli kormány haditengerészeti miniszterével, de Courten admirálissal. Ezért nevezte Pietro Pisenti miniszter az RSI-t könyve címében szükséges köztársaságnak /una repubblica necessaria/.
A jó másfél évre kettészakadt Olaszországban 1943 novemberétől elszabadult az erőszak, mely végül polgárháborúvá fajult. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Badoglio ellenjavallatával szemben először a partizánmozgalom kezdett kíméletlen terrorakciókat, ez sok esetben kegyetlen megtorlásokat is kiváltott. Az ellenállás csúcsszerve a CNLAI, vagyis az Észak-Olaszország Nemzeti Felszabadító Bizottsága ötpárti koalíciós szervezete volt. Az ellenállás katonai szerve a CVL, vagyis a Szabadság Önkénteseinek Hadteste is pártalapon szerveződött: kereszténydemokrata, republikánus, liberális, GL, szocialista és kommunista partizáncsoportok működtek. Ezek sokszor egymással is harcoltak. A legbizonytalanabb jövőt a kommunista és a Giustizia e Liberta /GL/ partizánegységek egy része, bizonyos csoportjai jelentették, hiszen a görög ELASZ-hoz hasonlóan új, forradalmi kormány létrehozásának perspektíváját is felvetették. Tudjuk, Görögországban az ellenállás két szárnya is harcolt egymás ellen.
A két olasz állam felségterülete a németek és a szövetségesek frontvonala mozgása alapján változott. Az ellenállás természetesen számos értéket képviselt az állami függetlenség és a parlamentáris rendszer helyreállítása tekintetében, azonban már említett balszárnya távlati tervei és a jugoszláv partizánokkal történő együttműködése jelentős veszélyeket jelentettek.
Miután április 19-én a szövetségesek átlépték a Pó vonalát, a Duce és közvetlen kísérete elhagyta Gargnanót és a milánói prefektúrára költözött, itt kapcsolatot keresett Schuster milánói érsekkel, hogy közvetítsen a szövetségesek felé a szervezett megadás egyeztetésében.
E napon fogadta Gian Gaetano Cabella újságírót, hogy utolsó interjút adjon, üzenetet küldjön az olasz jövőnek. Az újságíró emlékezete szerint a prefektúrán ünnepélyes csend uralkodott, a fogadóteremben felismerte Mezzasoma kulturális minisztert és Junio Valerio Borghese parancsnokot is. A Duce rangjelzés nélküli, zöldesszürke egyenruhában nyugodtan fogadta. Kifejezte reményét, hogy a katonai vereség ellenére az új olasz generációk újra naggyá fogják tenni hazájukat. Meglátása szerint tízszer árulták el, utoljára a németek, akik a szövetségesekkel megegyezve visszavonultak és magára hagyták államát és híveit.
A milánói érsek közvetítésével megtartott egyeztetési kísérlet meghiúsult, a partizánok elkezdték a felkelés kirobbantását a lombardiai fővárosban. A Duce és kísérete elhagyták Milánót, Valtellina térségébe akartak érkezni, hogy a pártvezetők és a milicisták itt együtt adják meg maguk a szövetségeseknek. Az RSI katonáit 25-én felmentették esküjük alól.
A harcok az utolsó pillanatokig tartottak, a Nemzeti Köztársasági Légierő /ANR/ gépei még az utolsó pillanatokban is felszálltak és eredményesen, győzelmekkel vették fel a harcot az amerikai légierők ellen. A Fekete Brigádok április 27-28-áig harcoltak a partizánok ellen.
A Milánóból 25-én elinduló konvojt 27-én Dongo községnél feltartóztatták a partizánok, másnap a partizán bíróság halálra ítélte az RSI mintegy 20 vezetőjét, majd kivégezték őket. Így álltak kivégzőosztag elé a Duce és barátnője, Clara Petacci /őt nem akarták kivégezni, de Mussolini mellé lépett/, Mezzasoma népművelési, Romano közmunkaügyi, Liverani közlekedési miniszter, Pavolini a Köztársasági Fasiszta Párt /PFR/ főtitkára.
A szégyenletes és kegyetlen partizán bosszú jelképszerű helyszínévé a milánói Piazza Loreto vált, ahol 1944 augusztusában 15 fiatal ellenállót, túszt végzett ki a Theo Saevecke vezette milánói Gestapo német katonák ellen elkövetett halálos bombamerényletekért. A túszok létszáma csökkentését Vincenzo Costa helyi pártvezető könyörögte ki. A kivégzést a Gestapo hajtotta végre, az Ettore Muti brigád, a karhatalmi elitalakulat csak a teret zárta le.
A partizánok e hetekben teljesen törvénytelen módon kivégeztek mintegy 12000 főnyi RSI helyi politikust, katonát, milicistát, szimpatizánst. E napokban gyilkolták meg példaként a megadást követően a milánói Savoia Cavalleria kaszárnya udvarán Adriano Visconti kapitányt a köztársasági légierő kiemelkedő pilótáját, Giuseppe Solaro torinói pártvezetőt, aki jelentős munkát végzett az északi nehézipar állami kézbe vételében, szocializálásában és a dolgozói önigazgatás rendszere kidolgozásában.
A német E-hadseregcsoport az angolszászokkal megegyezve visszavonult, a jugoszláv kommunista partizánok pedig támadásba lendültek. A britek egyébként átadták a magát megadó, multietnikus, az Alexander Löhr vezérezredes vezette E-hadseregcsoport mintegy 200 ezer tagját és családtagjaikat a titóistáknak, akik mintegy harmadukat kivégezték.
15-30 ezer közöttire teszik azon olaszok számát, akik áldozatául estek a jugoszláv kommunista partizánok etnikai tisztogatásainak. A titóista partizánok a vegyes etnikai összetételű Isztrián, Tengermelléken, Fiumében és Dalmáciában kegyetlen leszámolásokkal, kivégzésekkel, gyilkosságokkal, a foibákba /karsztos barlangok/ dobálással számoltak le ellenfeleikkel, akik között voltak baloldaliak, szocialisták, liberálisok, katolikus papok, fiumei autonomista zsidók, de még antikommunista horvátok és szlovénok is. E megtorlások 1945 nyaráig tartottak, a britek cinikus szembehunyása mellett. A titóisták olasz kommunista segítséggel meg akarták szerezni Velencét és Goriziát és környéküket is.
A viszonylag hazafias és jó szándékú Feruccio Parri kormánya keveset tehetett az angolszászok által támogatott jugoszlávok ellen.
Végül is 250 ezer olasznak kellett elhagynia Isztriát, Fiumét, Zárát, Dalmáciát. Az RSI mintegy 10 ezer katonája esett el a szövetségesekkel és a partizánokkal vívott harcokban. Sokak egészsége a hadifogságban ment tönkre. Csak érdekességképpen említjük itt Mario Gramscit, az RSI hű katonáját, akinek testvére az egyébként jelentős gondolkodó, európai és humánus baloldali politikus, az Olasz Kommunista Párt főtitkára, Antonio Gramsci volt.
A zsidók több szempontból hálásak lehetnek a fasizmusnak és a Ducénak. A 20-as években ki is fejezték hálájukat, hiszen az 1927-ig tartó magyar korlátozásokat megkerülve akadály nélkül tanulhattak az olasz egyetemeken.
Számos zsidó fasiszta politikus működött a rendszerben, példaként az 1937-ben a spanyol polgárháborúban hősi halált hat Alberto Liuzzi.
Bár az 1938-ban bevezetett faji törvények igazságtalanok voltak, de ez 1943-ig legfeljebb egzisztenciális károkat okozott. A Balkánon az olasz területek az életet, védelmet jelentették a különféle szláv milíciák ellen. Kevesen tudják, hogy a Palesztinában a zsidók és az arabok közötti egyensúlyteremtésre törekvő britek ellen fellépő, küzdő Avraham Stern cionista vezető is kereste a német és olasz kapcsolatokat, államépítési elképzeléseiben az olasz mintákat is tervezte követni.
Nekünk magyaroknak is tiszteletet lehet érezni Mussolini iránt. A Duce 1936. november 1-jén a milánói Dóm téren tartott beszédében Európában elsőként fejezte ki Magyarország igazságának jogosságát. /E beszéd megtalálható az interneten is./ Támogatta hazánk jogos revíziós igényeit, valamint a Kállay-kormány önálló útkereséseit.
Számos olasz ipari beruházás volt jelen a háború előtt és alatt Magyarországon, magas szintű volt a katonai, tudományos, oktatási, művészeti együttműködés. 1943 szeptemberétől két olasz követség is végezte munkáját párhuzamosan Budapesten, az RSI számos terméket: élelmiszert, fegyvereket /Juhász-Gamma típusú légelhárító löveg/ importált hazánkból.
1945 után a ventennio és az RSI értékeit a Giorgio Almirante vezette Olasz Szociális Mozgalom /MSI/ jelenítette meg és vitte tovább az olasz politikában, képviselve a nemzeti értékrendet, a kisemberek és a munkavállalók, kis- és középvállalkozók érdekeit.
Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a 60-as években bekövetkezett olasz gazdasági csodát – az ekkor már polgári demokratikus keretetek közepette is – bizonyos részben a 30-as évek gazdaság- és társadalompolitikája alapozta meg. Erre utal az előbbiekben hivatkozott mű is.
Történelmi távlatból nézve joggal mondhatta tehát a 90-es években Giancarlo Fini, az MSI volt ifjúsági vezetője, hogy Beníto Mussolini a XX. század egyik legjelentősebb politikusa volt. Bár ma a totális állam már nem elfogadható, azonban a ventennio és az RSI másfél éve számos üzenetet, mintát jelenthet a gazdaság-, állam- és társadalomszervezésben, szociálpolitikában a hazai és európai jobboldal számára.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
