Az ember egyszerűen nem hisz a szemének. Van az úgynevezett őszirózsás forradalom s annak egyenes folytatásaként az úgynevezett dicsőséges Tanácsköztársaság. Vannak magyar írók, akik a kettő közül az elsőt átélik, tehát tudják, hogy ki adta át kinek a hatalmat. Ennek átéléséhez nem kell százharminchárom nap, egy hét is untig elég. És mégis. Mégis akadnak írástudók, akik vakok maradnak.
„A kommunizmus, amelytől naiv képzelődők azért féltek, mert a falanszter tömlöcét látták benne, meg fogja hozni az individuum valódi kivirágzásának nagyszerű korszakát.”
Ez egy röpke, de annál beszédesebb citátum a „Pesti Hírlap” 1919. április 17-i számából. De van egy másik is, ugyanezen sorok írójától, aki a somogyi mezőgazdasági szövetkezetekben látottakról pamfletet ír, amit a Közoktatásügyi Népbiztosság meg is jelentet. Ebben azt írja, hogy amit itt látott, az bizony még Magyarország határain túl is figyelmet keltett, mondván, eljött a földi Kánaán ide is:
„És millió meg millió barátunk van a széles világon. A munkástömegek délen és északon, nyugaton és keleten mohó érdeklődéssel és forró szeretettel néznek a magyar Tanácsköztársaságra és arra a munkára, amely itt folyik. Somogy megye példát adott Magyarországnak, Magyarország példát kell, hogy adjon a világnak.”
Aztán szintén ezen mondatok szerzője egy szentjakabi iskolalátogatás kapcsán erre inti a magyar ifjúságot a „Somogyi Vörös Újság”-ban (1919. április 15.):
„Mindig olvassatok és mindent elolvassatok. De ne olvassátok a régi könyveket. A régi könyvek, újságok, nyomtatványok a régi, kapitalista világ zsarnokságát szolgálták. A mai újságok, füzetek, röpiratok, tudományos könyvek a világszabadság új boldogságát építik fel.”
Nem tévedés, mindez Móricz Zsigmondtól való, aki, tehetnők hozzá, sohasem kért bocsánatot a leírtakért. Igaz, mondhatnók, 1919-es naplójegyzeteiben viszont elég keresetlen szavakkal nyilatkozott ez időszakról, de inkább csak annak egyes kulcsfiguráiról. (Persze akkor nem láthattak volna nyomdafestéket, de a két világháború között sem publikálta azokat, hogy ellensúlyozza eme dicstelen megnyilatkozásait.)
Ám lássunk egy harmadik idézetet is:
„Proletárdiktatúránk első hetén túl vagyunk. Talán sohasem volt még a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalan kemény, és mégis ilyen istenien emberséges lett volna. A történelem eddig csak véres diktatúrákat ismert.”
Mindezt pedig Móra Ferenc jegyezte fel a „Szegedi Napló”-ban (1919. április 1.), s tudtunkkal ő sem bánta meg később.
Az ember ereiben meghűl a vér. És ez még nem minden! Amennyiben valaki további – ha nem is épületes, de – beszédes tirádákra kíváncsi, lapozza fel Dob Dent: történész könyvét (A vörös város. Politika és művészet az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság idejében. (Paiting the Town Red. Politics and the Arts During the 1919 Hungarian Sovjet Republic) Fordította: Konok Péter. Budapest, 2019. Helikon Kiadó).
Félreértés ne essék! Nem azért citálnók mindezeket, hogy azt óhajtsuk, innentől kezdve soha senki ne vegyen kezébe semmit se Móricztól, se Mórától, hanem hogy lássuk, hova vezet az, ha még a toll művészei között is jócskán akadnak, akik politikailag, sőt általában világnézetileg vakok, legalábbis bizonyos korfordulókon. S miután mai magyar – vagy ugyebár annak mondott – irodalmunkban is jócskán vannak, akik egyfajta literatúrai munkásőrséget képeznek, nem árt megkongatni a vészharangot, nehogy visszajöjjön ama százhuszonegy évvel ezelőtt hazánkban először megmutatkozott „istenien emberséges” világ.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
