Az ember egyik szeme nevet, a másik meg sír. Miként lehetséges, hogy egy rendkívül felkészült irodalomtörténész képes legyen együtt méltatni a címben említetteket? Mert nem tévedés, ez történt. Pomogáts Béla ugyanis ezt nyilatkozta: „Nekem az a véleményem, hogy mindenki, akinek a magyar kultúrában […] jeles szerep jutott, megérdemli, hogy utca viselje a nevét, tehát Szabó Ervin és Wass Albert is. Hogy ők sok mindenben nem értettek volna egyet, ez teljesen mellékes körülmény.”
Hangsúlyozandó, Pomogátsnak szinte kisujjában van a magyar irodalom legújabb kori története. Ha valaki, hát ő azok közé tartozik, akik ismerik honi literatúránk jó másfél száz évének szinte minden zegzugát, nüanszát, költőink-íróink életművének recepcióját oda-vissza. Tudnia kell – és nyilván tudja is –, ki volt Szabó Ervin és ki Wass Albert. Függetlenül attól, mit tart róluk, nyilvánvaló kell hogy legyen számára, kettejük közül csak az egyiknek jutott „jeles szerep”.
Nem érti az ember Pomogátsot. Mert nézzük csak Szabó Ervint! Senki sem vitatta, hogy szakmailag magasan képzett könyvtáros volt. A baj tehát nem itt van nála, hanem ott, hogy szaktudását rosszra használta, Marx és követői műveinek minél szélesebb körű terjesztésére, sőt méltatására. Rendben van, emlékezzünk meg róla tisztességesen a könyvtártörténet lapjain. Közteret azonban igenis csak olyanok viseljenek, akiknek nemcsak a tudásuk, hanem a szívük is a helyén volt!
Itt akár be is fejezhetnők fájdalom szülte felháborodásunkat. Csakhogy azonban van itt más is. Pomogáts ugyanezen a helyen (Lakner Dávid vele készült, a „Magyar Hang” 2019. december 20-2020. január 2-i számában közölt interjújában), személyes emlékeit ecsetelve, úgy tünteti fel a Kádár-korszak vezető marxista irodalomtörténészei közül Király István professzort, mintha nem is lett volna olyan ártalmas. Elmondja, odáig jutottak, hogy a professzor egyszer négyszemközt olyasmit mondott neki: „Tudod, én nagyon nagyra tartottam fiatal koromban Szabó Dezsőt, és most is ragaszkodom hozzá” . Pomogáts hozzáteszi – ami különben igaz is! –, hogy Szabó Dezső „akkoriban kiátkozott figura volt”.
Nincs kétségünk, hogy tényleg ezeket mondta egykoron Király, ámde ez nem javít, hanem inkább ront tárgyilagos értékelésén. Mert miről is van szó? Beke Albert írta Király halálakor: „Végtére is ki volt Király István? A mindenkori politikai hatalmon lévők készséges kiszolgálója. Olykor megpróbálta ugyan a kuruckodást – persze csak nagyon óvatosan és figyelve arra, nehogy túllépje a határt! –, de a hatalom sáncain mindvégig belül maradt. Hozhatott a zsarnoki hatalom bármilyen ellenszenves döntést, Király István ajkát soha egy bátor szó el nem hagyta, tőle soha egy ellentmondó tiltakozást nem hallottunk.” Éppen ezért, teszi hozzá, „semmi hajlandóság nincs bennem az iránta való meghatódásra pusztán csak azért, mert – mint az egyik méltatója írta – könnybe lábadt a szeme akkor, ha Adyról beszélt. Bezzeg nem lábadt könnybe a szeme akkor, ha a hatalommal joggal szemben állókat kellett ledorongolnia, vagy mikor olyan irodalompolitikai eszméket prédikált, amelyekben – hiszen okos ember volt – feltehetően ő maga hitt legkevésbé.” (Szemben a széllel. Kritikai tanulmányok. Budapest, 1994. Szenci Molnár Társaság, 81. old.)
Persze Pomogáts Király-képére lehet, hogy magyarázat, amit pszichológusok állítanak: a kor előrehaladtával az ember sokszor sokkal empatikusabb lesz a kelleténél, sőt gyakran olyannyira, hogy egészen irracionális jellemzésekig jut el, s lesz így számára elfogadható Szabó Ervin, Wass Albert – együtt. Mindenesetre akár így van, akár nem, egy tény: nagyon meg kell nézni, kit tekintünk közterület nevének adására valóban méltónak.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info