2019. október 13-a éppoly gyásznap, mint volt 1919. március 21-e. Most ugyanazok ülhettek nyeregbe, mint akkor. Bocsánat a címbeli jelzőkért, de ezek azért nem véletlenül születtek s élnek mindmáig azok ajkán, akik nem tartoztak s tartoznak közéjük. Maradjunk azonban a címbeli kérdésnél!
Kitűnő közírónk, Szalay Károly (a „Demokrata” legfrissebb számában) „brutális minőségzuhanás”-ról beszél, arról, hogy a pufajkás Horn Gyula „jobb képességű politikus volt, mint a balliberálisok későbbi, lefelé tartó fokozatai, Gyurcsány és a többi”. A sor persze folytatható. Egy Dalos György, Dávid Ibolya, Fodor Gábor, Glatz Ferenc, Göncz Árpád, Hankiss Elemér, Haraszti Miklós, Kovács László, Kőszeg Ferenc, Ördögh Szilveszter, Pető Iván, Pusztai Erzsébet ugyanis bizony komoly szellemi potentátok voltak a mai MSzP, Momentum, DK (és persze a Jobbik) falanszterfiguráihoz képest.
Mindez, hangsúlyozandó, tény. Ámde kérdés, miért jönnek a rosszak helyébe még náluknál is rosszabbak? Nos, nem olyan ördöngösen nehéz a válasz, drága olvasó feleim. És nem is mai. Idézet következik:
„Keresztények vagyunk, de kerüljük az Isten házát s elvesztettük az imádság szárnyaló lendületének, az áhítat boldogságának, a magunkba szállás töredelmének érzetét. Keresztények vagyunk, de az evangéliumot, a világirodalomnak ezt a legnagyobb remekét és a világtörténelemnek ezt a leghatalmasabb lendítő kerekét csak hallomásból ismerjük. Byront és Shakespeare-t, Petőfit és Aranyt, sőt Zolát és Anatole France-ot, sőt Szomori Dezsőt és Nádas Sándort olvastunk, de Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost soha! Az évszázadok vagy a jelenkor nagy keresztény gondolkozóit, bölcselőit, történészeit soha! Egyházunk történetét, büszkeségeit, érdemeit nem tanulmányoztuk soha! Keresztények vagyunk, de az evangélium hirdetése nem érdekel; ha egy-egy nagynevű szónokot hirdetnek, akit meghallgatni retorikai és költői élvezet, azt meghallgatjuk, mint ahogy cigányt megyünk hallgatni a kávéházba, de ahol keresetlen szavakkal Krisztust prédikálják, ott unatkozunk és kritizálunk, mert a magunkba szállás s az evangélium fenséges egyszerűsége iránt szinte érzékünket is elvesztettük. Keresztények vagyunk, de Istent káromoljuk, de párbajozunk, de házasságot törünk, de virágzik köztünk a prostitúció s az orfeumok és mozgószínházak szemérmetlensége, de beszennyezzük a házasság szentségét könnyelmű elválásokkal, új feleség vételével, végül tán a feleségek csereberélésével is s a gyermekáldás bűnös megakadályozásával. Keresztények vagyunk, de nővilágunk olyan divatot követ, amely fittyet hány a keresztény szemérem és nőiesség méltóságára s utcáinkat a vándorló kerítés és bűnre izgató frivolság kirakataivá teszi. Keresztények vagyunk, de őrült materialista versenyt folytatunk a koncért és durva mohósággal vetjük rá magunkat minden kínálkozó nyereségre, bármily eszközzel érjük is el azt. Keresztények vagyunk, de mint gyermek a mumustól, félünk és reszketünk a „klerikálizmus” szörnyű vádjától; idegen, ismeretlen fakíroknak nézzük a papjainkat, akikről minden rosszat és semmi jót nem szabad elhinni és akiknek társasága megbélyegez és megfertőz, mint a leprásoké. Keresztények vagyunk, de egyházat, pápát, kánonjogot, keresztény iskolát, sajtót, irodalmat s egyesületet ne említsen senki előttünk.
Nem, nem ez a magyar kereszténység természetrajza, de ugyebár akad soraink közt is elég, akinek kereszténysége körülbelül ezek közt a határok közt mozog. S az ellenség persze kaján kárörömmel könyveli rá ezek hitványságát az összesség nevére. S ilyen kereszténységgel természetes, hogy nem lehet megváltani a világot, még egy akkorka országot sem, mint aminő szegény Csonka-Magyarország! Ilyen kereszténységgel legfeljebb önmagunkat ámíthatjuk s ellenségeinket izgathatjuk fokozottabb ellenállásra, anélkül, hogy a keresztény gondolat igazi hatásait és gyümölcseit remélhetnők.”
(Bangha Béla SJ: Nagy kérdések útján. 2. kiadás. Budapest, 1923. Magyar Kultúra-Pallas Rt. Nyomdája. Katolikus Kultúrkönyvtár I. 83-84. old.)
Tehát egy jezsuita szerzetes, történetesen Bangha Béla (a kommunisták talán még jobban rettegtek tőle, mint Prohászka Ottokártól vagy Mindszenty Józseftől!), lassan száz éve válaszolt a kérdésre. Ha nem lenne mégsem eléggé világos, fogalmazzunk akkor másképpen! Van egy botcsinálta medikus, aki azt mondja a betegnek: „Áh, semmi baj kérem, ez még csak kezdeti stádiumú rák: majd ha már növekedni kezd, eltávolítjuk!” Ma már pedig ott tartunk, hogy sűrű áttéteket képez. Hiába, aki időt nyer, életet nyer. És ez, hogy, hogy nem, nemcsak a fehér köpenyesek és pácienseik világában van így.
Ifj. Tompó László – Hunhír.Info