„Hát igenis, igenis, igenis / Csúf és borús csak az az életemben, / Ami magyar.” Igen, nem tévedés, pontosan ezt írta Ady az eredetileg a „Nyugat” folyóirat 1913/1. számában megjelent „Régi énekek ekhója” című költeményében. Mindazok, akik őt folyvást citálják, hódolva lassan száz éves kultuszának, vajon mikor néznek szembe azzal, hogy imádott költőjük inkább volt a rombolás, mint az építés táltosa?
Ma is roppant tanulságos például kézbe venni ifj. Szász Károly (1865-1950) politikus, író, kritikus Makkai Sándor író, protestáns főpásztor Ady-könyvéről (Magyar fa sorsa. A vádlott Ady költészete, 1927) írt bírálatát. Ebben ízeire szedi az Ady-kultuszt. Lássuk főbb ténybeli megállapításait!
Először is mérhetetlenül igazságtalannak tartja – teljes joggal! –, hogy Makkai az Adyig tartó magyar költészet utolsó harminc évét terméketlen, sivár pusztának tekinti. Rámutat cáfolatul, mennyi érték született ez idő alatt is nemzeti líránkban: Arany János „Összes költeményei”-nek megjelenése (1867) – amelyet a Magyar Tudományos Akadémia 1872-ben megjutalmazott –, aztán, ha már Aranyról van szó, a „Toldi szerelme” elkészülte (1879) – amelyről nem mellesleg azt írja:
„[…] lírai részei a magunk szerény nézete szerint kimondhatatlanul többet érnek, mint Ady Endre tizenkét kötetbe foglalt egész lírája”.
([Ifj.] Szász Károly: „Magyar fa sorsa”. Makkai püspök Ady-könyvének bírálata. Különlenyomat a „Budapesti Hírlap” pünkösdi számából. Budapest, 1927. Budapesti Hírlap Nyomdája, 5. old.)
De említhetnők még Arany további klasszikus alkotásait, főként balladáit (mindenekelőtt a „Tetemre hívás”-t), „Őszikék”-ciklusát, egyéb jeles verseit (Epilógus, Vásárban, Régi panasz, Kozmopolita költészet, Honnan és hová). Ám hogy ne csak Aranyt említsük: ott van Arany jó barátja, Gyulai Pál, a jeles költő-író-kritikus, s kitűnőbbnél kitűnőbb magyar költők egész sora, akik, ha ma már alig ismertek is, mégis jelentős művészi teljesítményekkel gazdagították irodalmunkat. Csak néhány név közülük: Lévay József, id. Szász Károly, Vajda János, Endrődi Sándor, Ábrányi Emil, Vargha Gyula, Jakab Ödön, Reviczky Gyula, Bárd Miklós, Kozma Andor, Szabolcska Mihály, Sajó Sándor.
Lehetséges, hogy a kétségtelenül nagy tudású, kifinomult esztétikai érzékű Makkai Sándort is ennyire megtévesztette az Ady-kultusz, kérdezhetnők. Sajnos, válaszolhatjuk ifj. Szásszal, igen. Azt állítja ugyanis Makkai, hogy Ady az önmaga választotta világnézeti táborában, a „polgári radikalizmus” berkeiben végre megtalálta énjét, ahol „egy egyetemesebb, a világot betöltő gondolat, a szociális forradalom érlelődött és hánykódott” (Ifj. Szász, 9. old.). S kora jogos társadalmi elégedetlenségeit csak ő tudta hitelesen megénekelni. Illetve előtte Petőfi, merthogy „a magyar költészetben két zseni tűnt föl eddig: Petőfi és Ady”. (Ifj. Szász, 10. old.).Eszerint tehát, folytathatnók ifj. Szásszal, eldobhatnók akkor Balassa Bálintot, Zrínyi Miklóst, Katona Józsefet, Jókai Mórt, Kemény Zsigmondot, Csokonai Vitéz Mihályt, Vörösmarty Mihályt, sőt Arany Jánost is…
Makkai szerint nem a harmónia, hanem éppen a diszharmónia költői megfogalmazása teremti a zsenit (Ifj. Szász, 11-12. old.). Mintha az irodalomnak, sőt általában a művészetnek nem az lenne az eredendő feladata, hogy az igazságot a művészi szépség formáiba öltöztetve mutassa fel, ahogyan Aquinói Szent Tamás is megfogalmazta örök időkre: „Pulchritudo est splendor veritatis est species boni.” („A szépség a tartalmi igazságnak napfényre jutása és a jóságnak a tükörképe.”) Makkai szerint viszont az ember eleve képtelen arra, hogy az isteni szférához felemelkedjék, legfeljebb vágyik utána, s hovatovább már az is esztétikai mérce, erkölcsi nemesség, ha a rútat mint valóságot kifejezzük, de nem mutatjuk fel helyette a szépet. (Más szavakkal: megvalljuk bűneinket, de nem óhajtunk tőlük megszabadulni, sőt már puszta megvallásukat is erénynek tekintjük.)
Azt is méltán rója fel továbbá ifj. Szász Makkainak, hogy Adyt tekinti az „egyetlen vallásos költő”-nek” (17. old.) Hol vannak akkor középkori kódexeink, legendáink szerzői, Balassa Bálint, Zrínyi Miklós, Faludi Ferenc, vagy éppen Lancsics Bernát, a „Boldogasszony Anyánk” című közismert katolikus népének valószínűsíthető bencés szerzője? Avagy Makkainak is csak a protestáns szerzők számítottak, illetve közülük is csak egy (vagy netán az amúgy református Tompa Mihály sem volt számára eléggé vallásos költő?).
Ifj. Szász idéz ezután Ady (kötetnyi!) kereszténységen gúnyolódó verseiből egy csokornyit, élükön a „Gyűlölet és harc” című első és ötödik strófáját:
Ma
a bilincses millióknak
Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
S
újra megátkoz téged,
Csalárd legenda, betlehemi jászol,
Hazug
fölkentség, álszeretet.
Ma
bús fejünk álomra hajtván,
Enyhet álmodunk: piros bosszu
népe
Kél iszonyu rajban
S lép a Krisztus-hydra ezer
fejére,
Megfizetni vad századokért.
Találóan fűzi e sorokhoz (24. old.):
„Hát hogy az úgynevezett proletár-diktatúra »elvtársai«, akik a vallást »le-magánügyezték«, s a cirkulusaikat zavaró hitéleti mozzanatokat és tényezőket üldözték – a maguk felfogását valló, a maguk törekvéseit előmozdító elemként ünnepelték ezt a poézist: az egészen természetes. Hanem hogy egy keresztény főpap hódol előtte, és a vallásos költészet terén »egyetlen«-nek próbálja feltüntetni – erre már igazán el lehet mondani bámultunkban a hamleti szálló-igét, hogy »több dolgok vannak földön és égen«, miről a m i szerény és naiv »bölcselmünk« álmodni képes.”
S akkor mit is mondhatnók végül, de nem utolsósorban szintén oly sokak által megcsodált szerelmi lírájáról (28-29. old.)?
„Makkai az Ady szerelmi költészetét – mint irodalmunkban egészen eredeti jelenséget – »személytelen«-nek mondja, ami legalábbis csudálatos állítás, ha annak a nagyon is személyi szerelemnek érzéki megnyilatkozásait olvassuk, amiket Ady Lédához, az »ölelés mesterasszonyá«-hoz intézett, énekelvén, hogy »nincs más meleg, mint a tied…« S ezeket a buja indulattól és alkoholtól fűtött szerelmi verseket össze meri hasonlítani Makkai a Szeptember végén halhatatlan költőjének emberi mivoltától ugyan soha el nem szakadó, de mégis eszményi tisztaságban ragyogó szerelmi poézisével!”
Idézi ifj. Szász Gyulai Pált, a jeles magyar esztétikust (30. old.): „[…] a költészet nem erkölcsi prédikáció, de még kevésbé az erkölcstelenség prédikálása”. Ez persze azért módosítandó: az erkölcs prédikálása önmagában még ugyan valóban nem költészet, de annak feladata betöltéséhez bizony nélkülözhetetlen. Ámde akkor mit szóljunk Ady oly magasztalt lírájához?
Végül, de nem utolsósorban, pontot kívánván tenni az Ady-kultusz nyomán támadt parázs és meddő viták végére, hivatkozik ifj. Szász Makkai kortársai közül a méltán jeles irodalomtudósra, Horváth Jánosra („Aranytól Adyig” című művére), aki szerint »egy léha erkölcsi felfogás salakjába« keveredett Ady. Majd maga úgy folytatja (32-33. old.), hogy az „Ady Endréről nevezett bálványimádás szellemi járvánnyá szélesedett, s egymásra terjed, megrontva sok olyan lelket is, akik igazán szebb és jobb sorsra lettek volna hivatva, csak ellenálló erejük volt gyenge. Efféle szellemi járvány, lelki ragály – nagy tömegekre kiterjedőleg – egyáltalában nem ritka jelenség az emberiség történetének során, de sokszorosan fájdalmas és megrendítő, mikor áldozatául esik olyan talentumos, képzett és sok szép tulajdonsággal s erénnyel ékes ember is, mint Makkai Sándor, aki még hozzá az elszakított erdélyi részek színmagyar reformátusait terelgető lelkipásztor.”
Talán éppen ez utóbbi sorokban van ama bizonyos elásva. Ugyanis valóban keresztény – azaz római katolikus – költő sohasem vetkőzött ki magából úgy (sőt sehogyan sem!), mint éppen Ady. Életműve mindörökké felkiáltójel, kiáltó szó: minden szép, jó és igaz az Oltár titkától, Krisztustól s az általa alapított római katolikus Anyaszentegyház tanításaiból jön maradéktalanul és tévedhetetlenül. Igen, tűnjék ez bármennyire is oly sokak számára „kirekesztő felfogás”-nak, csak onnan. S hogy ezt Ady verseinek zömében (írásairól már nem is szólva!) nem ismerte fel, következett be – tragédiája.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info