„Ma lenne kilencvenéves Kertész Imre Nobel-díjas író” – olvasható a fejlécen. Eltűnődik ilyenkor az ember. Mindez egy „polgári” napilap címoldalán, ma! Egy olyan orgánumén, amelynek célja, ha már irodalomról van szó, a valódi értékeket felmutató írók-költők életművének méltánylása kellene, hogy legyen.
Valaha íróink közül Szabó Dezső arra mutatott rá „Panasz” című könyvében, hogy a zsidó írók nem alkottak sohasem nagyot, mert csak saját fajuk köldöknézésének áldoztak műveikben. Hogy ez túlságosan sommás – s ennélfogva igazságtalan – megállapítás-e vagy sem, inkább nem nyitunk most vitát, miként arról sem, hogy Kertész Imrére ez mennyiben igaz, illetve, hogy művei egyáltalán milyen értékrendet képviselnek. Ha vitát nyitunk, legfeljebb a szóban forgó napilap (Magyar Nemzet) Kertésszel foglalkozó írása miatt. Ez ugyanis pontosan olyan, mint volt valaha – mondjuk – Eörsi (Schleiffer) István Sztálin-ódája – 1953-ból.
Igaz, ma már 2019-et írunk, de ez nem lényeges persze. Legalábbis nem mindenkinek. Írástudóhoz mindenesetre kissé méltatlan lenne a kolumnás mai nekrológból akár csak egy sort is idézni, ehelyett Beke Albert irodalomtörténész-kritikust szólaltatjuk meg e tárgyban:
„Mint író, harmadrendű (szinte jelentéktelen) és unalmas. Művei olyanok, mint ő maga: ha unott hangján megszólal a tévében vagy a rádióban, azonnal az ásítozás fogja el az embert. Mindenképpen tény, hogy tehetsége egyáltalán nincs arányban fölfújt társadalmi és politikai szerepével.”
Ezt Beke ugyan nem Kertész Imréről, hanem Konrád Györgyről írta, de végső soron majdnem mindegy. Kertészre is igaz ugyanis. De idézzük csak tovább Beke bírálatát!
„Konrád regényeinek hangulati és érzelmi atmoszférája meglehetősen sivár és szegényes: az egykedvű blazírtság és a fölszínes gunyorosság jellemzi. Lírai telítettségről vagy gondolati magasságokról egyáltalán nem beszélhetünk Konrád műveivel kapcsolatban, mert szerzőjük közvetlen adottságaiból az élet eszmei magasságai és kaotikus mélységei teljességgel hiányoznak. Konrád érzelmi és emberi magatartását, legalábbis művei tanúsága szerint, a kiábrándultság és a sivár fölényeskedés jellemzi..
Elbeszélői beállítását is legtöbbször olyannak mutatja, mintha csupán vendégként lenne jelen – tehát kívülállóként. Vagyis nem önmagát akarja adni, hanem a környező világot, ami egy epikusnál dicsérendő szándék, ha ezt meg is tudja valósítani. Csakhogy Konrád erre képtelen, mert adottságaiból hiányzik a cselekménybonyolító fantázia. Nem képes tehát arra, hogy koráról totális ábrázolást nyújtson, mert epikusi képességeiből csak egy nagyon szerény kismesteri teljesítményre futja.
Írói világa beszűkült, kisszerű és fölszínes. S eleve leszállítja az igényét azzal, hogy főként kulturális élményekből dolgozik, nem pedig primer életbeli tapasztalatokból. Ebből következik, hogy regényeiből a társadalom legfontosabb problémái és valódi konfliktusai eleve kimaradnak.
Emberfogalma, illetve emberszemlélete is szűk és szegényes: a természeti ember, a maga alapvető ösztöneivel, eleve kirekesztődik belőle, s csak az intellektuális szféra egy részét foglalja magába. Következésképpen a dialógusai sem igazi párbeszédek, hanem inkább esszérészletek. Konfliktustípusok tehát eleve nem léteznek Konrád regényeiben, hiszen nem valós élethelyzetek jelennek meg bennük, hanem vég nélküli és fölszínes intellektuális csevegéseken unatkozhatunk. S ráadásul a szerző sem környezetrajzot, sem atmoszférát nem tud alakjai köré teremteni, mivel nem hús-vér emberek, hanem csupán valamilyen sápadt esztétikus mélyenckedések szócsövei.”
(Beke Albert: A halál nem alibi. Vitairatok és kritikák. Budapest, 1996. Szenci Molnár Társaság, 111-112. old.)
Tökéletes jellemzés Konrádról, ám, hangsúlyozandó, Kertészre is igaz. Ezzel szemben a Magyar Nemzet inkriminált írásában (Masírozni vagy kilépni?, Lugas, 13. old.) Hafner Zoltán, a Kertész Imre Intézet (ugye de jó, hogy ilyen is van?) igazgatója igyekszik minderről tudomást sem véve valósággal mennybe röpíteni Kertészt.
Jó lenne tudni azért, hogy ha már egyszer van intézet Kertész Imréről, mikor lesz például Bartha Miklósról, Nyirő Józsefről, Szabó Dezsőről, Tormay Cécile-ről, Wass Albertről, Marschalkó Lajosról (hogy olyanokról, mint Pázmány Péter, Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Mindszenty József, Zadravetz István, Márton Áron, már ne is szóljunk)?
Addig is azonban, amíg e kérdésre illetékes helyekről kielégítő választ kapunk, következzék itt egy felismerés. E sorok írója nemrég arról írt ugyanitt, miért veszett el Budapest. Akkori sorait kénytelen tovább sarkítani: amíg hol nemzetinek-kereszténynek, hol polgárinak nevezett orgánumokban sem ritka a liberális-kozmopolita, zsigerből magyargyűlölő fél úgynevezett nagyságai előtti leborulás, senki ne csodálkozzon, hogy kiknek a kezében van (még mindig) a főváros.
Ifj. Tompó László-Hunhír.info